Én is hallgatni akartam: első fejezet

1000 667 SREK

 

Mint Márai, de aztán megszólított az idő, és megtudtam, hogy nem lehet hallgatni. Később megtudtam azt is, hogy a hallgatás legalább úgy válasz, mint a szó és az írás. Néha nem is a legveszélytelenebb válasz. Az erőszakot semmi nem ingerli úgy, mint a tagadó hallgatás.(Márai Sándor: Hallgatni akartam)

Jézus is hallgatott. Különösen vádlói előtt, és azokkal szemben, akik jelet, csodát vártak tőle – produkciót. Jézus hallgatása az igazi lázadás. Ellenünk, lármás, látványra és szenzációra szoktatott emberek ellen.

Ameglia

Egy apró falu Olaszországban, Liguria régióban, Riomaggiore  közelében, a Ligur-tenger partján. Éjfélkor érkeztünk meg öt gyerekkel. Lármás, olaszosan nyüzsgő emberek fogadtak. Szavukat se értettük, és ez valahogy jó volt. Megnyugtatóan jó. Mielőtt lefeküdtünk volna, még jártam egyet a szűk utcákon. A kávézó teraszán zsongás, az apró tér egyetlen éttermének asztalai között gyerekek hancúroztak. Ez a lárma nem bántott. Leültem egy kőre, rágyújtottam egy cigarettára, és behunyt szemmel hallgattam.

– Jó lesz. – szóltam Sacikához, aki már félálomban bóbiskolt.

Álltam a fülledt, nyári melegben az ablakban, és hirtelen csend lett. Mély és mindent átható hallgatás. Ezer kilométert jöttünk aznap. Ezért. Ezért a csendért.

A tengeri levegő sós szaga ébresztett. Otthagytam az alvókat, és a Bibliámmal kiültem a templom melletti fal tetejére, és elkezdtem hallgatni. Akarattal mondtam igent a hallgatásra, mert a hallgatást is tanulni kell.

Csak egy könyv volt velem a Biblia mellett: Márai Sándor Hallgatni akartam írása. Akkor még nem a könyv témája izgatott, hanem a szerző alakja. Az Amegliában töltött tíz nap alatt háromszor olvastam végig a könyvet. Reggel kávé, este egy-egy üveg chianti mellett, mert én is hallgatni akartam.

A hallgatás vége

Beszélni nagy felelősség. Aki megszólal, nemcsak az emberek előtt beszél, hanem az Isten előtt is. Nemcsak a virtuális tér szerverei jegyzik és őrzik az ember megnyilvánulásait. Isten korábban kezdett jegyzetelni, és nem felejt.

Első Bibliám hátsó lapjaira még teológusként írtam fel Nagy László kolozsvári teológiai professzor előadásának szavait: A lelkipásztor szája szentély, ahonnan Maga az élő Isten beszél. Felelőtlen fecsegéseim hadát van okom szégyellni azóta. Beszélni akartam, ma már inkább hallgatni akarok.

Hallgatni akartam most is, de most már az Isten akarja, hogy beszéljek. Egyedül Neki nem tudok és nem akarok nemet mondani. Amegliában Ő tanított hallgatni, Somorján Ő késztet a beszédre. Annak ellenére, hogy Babits Mihály Jónás imáját a velők és az ízek megoszlásáig a magaménak érzem:

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

Megpróbálok hát beszélni, és közben igyekszem majd letisztogatni a szót. Mert ma már nemcsak használni kell a szavakat, hanem gyógyítani is. Egyenként kiragadva a lol-ok, ok-k és egyéb slang-ek penészes fertőjéből.

A szó – ha tiszta, és nem fertőzi műveletlenség vagy érdek – gyógyít. Ebben hiszek. Láttam embereket, akik Isten szavának köszönhetően meggyógyultak, szabadok lettek. Magam is így lettem szabad.

Európa

Európában nincs háború. Európa már kapitulált. Sőt, Európa vezetői erre a kapitulációra készítették a közvéleményt. Napjainkban már egyértelművé vált, hogy tudatosan és alattomban. A kapitulációt európaiságnak nevezték – az önazonosság feladását pedig erénynek. Holott vesztettünk, és ami megmaradt, az történelmi mércével mérve nagyon kevés. A maradékot talán a II. Világháború rommá bombázott városaihoz lehetne hasonlítani, ahol a romok alatt, pincékbe, óvóhelyekre szorult vissza az élet. Talán…

Keresztyén Európa soha nem létezett. Ez hazugság, politikai szólam. Ennek a két kifejezésnek úgy volt köze egymáshoz, hogy Európa lakossága közel ezer évig többségében keresztyén volt. Ennek következtében bontakozhatott ki  bibliai ihletettségű kultúrája, életfelfogása. A meggyőződéses és elkötelezett Krisztus-hit ugyanúgy része volt az európai életnek, mint a képmutatás, az önzés, a hatalomvágy és a felsőbbrendű öntudat. E két pólus feszültsége alakította történelmünket, és egyszerre vezetett hol áldott, hol átkozott következményekhez. Igaz, ekkor még Krisztus keresztje volt a középpontban, a kereszt környezetében létezett, hullámzott az európai élet.

Krisztus keresztje nem a XX. században került ki Európa többségi társadalmának középpontjából. Sokkal korábban. Ellenben a XX. században vált egyértelművé a világunk urai előtt, hogy az ipari és mezőgazdasági munkásokra bontott európai társadalom tagjai számára fontosabb az életszínvonal, mint a hit. Ők hozták örvénylő mozgásba a közösségalkotó embert, aki nagyobb haszonért elhagyta természetes közegeit, és kilépett a család, a nemzet kötelékéből. A többségében keresztyén, közösségalapú európai társadalom ekkor szenvedte el azt a végzetes csapást, aminek a következtében napjainkban kapitulált.

Magyarország

– Hol van Szlovákia? – kérdezte tőlünk Svájcban egy irgalmas nővér, amikor az autónk SK jelzéséből következtetve svédeknek vélt bennünket. Amikor Sacika elmondta neki, hogy magyarok vagyunk, akik Szlovákiában élünk, látszólag elfogadta a választ, de nem értette. Magyarország feldarabolásának a ténye nem jutott el hozzá. Számára Szlovákia nevű ország nem létezett. Akkor és ott fölösleges magyarázkodásnak éreztem, hogy történelmi sérelmeinkről beszámoljak, és panaszkodjak. Nem akartam megnyerni a pártfogását. Természetellenesnek tartottam, hogy a magyarok ügyéről győzködjek egy jámbor apácát. Úgy tartottam, hogy Magyarország sorsával kapcsolatban először a magyarokat kell  meggyőzni.

Isten ne vegye bűnömül, de Szlovákia számomra sem létezik. Átmeneti, ideiglenes valóságnak tartom ugyanúgy, mint Ukrajnát, a mai Romániát, Szerbiát vagy Horvátországot. Ez a felfogás az önazonosságom része. Nem történelmi tények jelentik az alapját. Szemernyi igénye sincs bennem felsőbbrendűségnek, vagy bosszúvágynak. Ez a felfogás egyszerre alakult ki bennem a Krisztus-hittel, és csak Jézus Krisztusban van értelme. Sokáig kutattam, hogy mi hívta életre bennem ezt az álláspontot, de konkrét élményt, eseményt nem találtam. Csak egy folyamatot, ami földrajzi és lelki értelemben is Kárpátaljáról indult. Kamaszként fészkelte be magát a lelkivilágomba. A Szovjetúnió felbomlását követő kárpátaljai káoszban észleltem először hitre jutásom idején. A látható világ ideiglenességével együtt ideiglenessé, átmenetivé váltak bennem a Magyarországra kényszerített határok. Létezésüket elfogadom – a kényszerét nem egyszer éreztem a bőrömön -, megtűröm magam körül, mint átmeneti és természetellenes állapotot.

A saját felfogásom szerint Magyarország ott van, ahol én vagyok. Ebben nincs kényszer, illúzióba-menekülés a valóság elől, revizionista inger, bosszúvágy vagy más ártó indulat. Ebben számomra öröm van és békesség. Ez a felfogás emelve tart.

György András