Én is hallgatni akartam: harmadik fejezet

1000 667 SREK

…magyar író vagyok – noha ebben az időben , a megkótyagosodott svábság és szittyaság idejében  mindig akadtak sunyi vagy ködös lelkek, akik sokunktól, tőlem is megtagadták a jogot, hogy magyarnak valljuk magunkat, mert őseink nem ezer év előtt és nem a vereckei szoroson jöttek be az országba -, s azt hiszem, a magyar írónak joga van nemzete sorsáról távlatban beszélni, akkor is, ha nem hivatása a történetírás. Jogom van, mert magyar vagyok, noha őseim háromszáz év előtt Németországból vándoroltak be az országba , jogom van, mert magyarnak születtem , magyar az anyanyelvem, s minden érzésem, személyi sorsom a magyarsághoz kötöz. (Márai Sándor: Hallgatni akartam)

Az illúzió

Volt egy érzéki csalódása a magyarnak a huszadik században – Önmaga.

Mindenkinek adott a szavára, akivel asztalhoz ült. Kezdetben úriemberként,  nagyvonalúan tette ezt párizsi szalonokban, londoni páholyokban és bécsi kaszinókban, később szűkölve moszkvai kongresszusokon és washingtoni meghallgatásain.

A magyar ugar naiv urai megrészegülve a szivarfüsttől és a parfüm illatától nagyban játszottak a huszadik század elején. A kártyaasztal delíriumából az sem józanította ki őket, hogy kitört a nagy háború, amely minden tétet lesöpört az asztalról, és újra osztotta a lapokat. Uraink először nem hittek a szemüknek, hogy bérelt foteljükbe szláv és oláh játékosok települtek. Be is nyújtották írásos tiltakozásukat az illetlen helyfoglalás ellen, és udvariasan elhátráltak az asztaltól. Azt hitték, valami tréfa ez az egész, és ha majd mindenki eleget nevetett, az asztaltársaság urai megveregetik a vállukat, hogy ilyen hősiesen viselték a gúnyt. De nem történt semmi, a pókerarcú világ suttogva játszott tovább – a magyarok nélkül.

Uraink szédülve kitántorogtak a kaszinóból, leintettek egy fiákert, és merev tekintettel odavetették a bakon ülőnek: Haza! Majd hátradőltek az ülésen, és elaludtak. Álmukban a magyar név megint szép lett, méltó régi nagy híréhez. Még mosolyogtak is közben.

Az eljátszott ország népe bűnöst akart, akin bosszút állhat. Hazatérő urai pedig, látva a vérszagú és sáros valóságot, megbánás helyett kíméletlen ideológiák asztalához telepedtek. A kíméletlen ideológiák asztalánál kezdetben nyájasan fogadták bűneikkel megalkuvó urainkat. Vérrel itatták őket, és megparancsolták nekik, hogy hazatérve hozzanak még vért. A mi uraink pedig engedelmeskedtek, irgalom nélkül, mint rideg ítélet-végrehajtók megbélyegezték, vádolták, büntetették, száműzték, gyilkolták népüket, és közben ünnepelték, ünnepeltették a kíméletlen ideológiák asztaltársaságát.

Így lett a magyar önmaga ellensége. Odakint lázították, idehaza lázadt.

Napjainkban alig maradt belőlünk valami. Megcsalt érzékkel harcolunk egymás ellen érzéketlenül. Holott a bennünket részegítő illúzió köde lassan megint oszlik, és látni engedi a valóságot: nem mi vagyunk önmagunk ellenségei. Elérkezett az idő, hogy apáink és nagyapáink nevében is megbánjuk önmagunk ellen elkövetett bűneinket. Hogy nyerünk-e feloldozást, nem tudom. De az biztos, hogy az igazság megszabadít. Az illúziótól is.

Az örökkévalóság

Az örökkévalóság hirtelen zuhan rá az emberre, mint a nyári zápor. Vannak, akik menedéket keresnek előle, és vannak, akiket jártukban megállít. Az ilyen ember becsukott szemmel felemeli a fejét az égre, és engedi, hogy az örökkévalóság eloldja bőrétől ruháit, és engedi, hogy örökkévalóság nyugtató hűvöse megszelídítse indulatait és kioltsa a lázát. Az örökkévalóság ugyanis gyógyít, csöndesen és váratlanul.

Az örökkévalóság kijózanít, vonzásában visszatörpül az emberi alkat a porba, amelyből vétetett. Hiába részegíti egy életen át az elevenség zsongása, ha ráköszön valahonnan az örökkévalóság, kijózanodik.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve – lelkem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.

/Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség/

Az örökkévalóság kapujában álltunk egy barátommal. Indulni készült. A hozzá kötött gépek egyenetlen pittyogása jelezte az időt. Orvosai lemondtak róla. Napokkal előtte én avattam be mindabba, amit Rajta kívül már mindenki tudott.

– Tudom, hogy el kell mennem innen. – idézte Kosztolányit, így fogadva a hírt.

Utolsó napjaiban lefoszlott róla az élet. A nyüzsgő és a lehetőségeitől egykor megrészegedett ember az örökkévalóság kapujában kijózanodott. Nem akarta már megérteni az örökkévalóságot, hanem elfogadta, anélkül, hogy megértette volna.

György András