Én is hallgatni akartam: második fejezet

1000 667 SREK

Az író, a művész azt hiszi, isteni sugallatot, égi üzenetet közvetít anyanyelvén az emberek számára, akikhez anyanyelve táptalajában tartozik. De a valóságban nem egy nemzet számára írtam, hanem néhány kiválasztott ízlésű és műveltségű ember számára.

(Márai Sándor: Hallgatni akartam)

Kárpátalja

Kárpátalja a csapi vasútállomáson mutatta meg nekem először igazi arcát. Kéthavonta ingáztam vonattal Barkaszó és Komárom között csapi átszállással. Olvasva múlattam az időt, de éjszakánként nem volt elég fény az olvasáshoz. Az emeleti korlátnak dőlve a félhomályból figyeltem az embereket. Kívülállónak tartottam magam, pedig nem voltam kívülálló. Egy voltam közülük.

A pénztár előtt kupacban álltak, és egymás feje fölött nyújtották előre a kiváltságot igazoló jogosítványt, vagy a pénzt. A lármás tülekedésre néha magából kikelve ráordított a pénztáros, de ez sem segített. Kárpátalján akkor már senki sem szeretett sorban állni. A rendőrök kint cigarettáztak a bejárat előtt pár bőrkabátos ember társaságában, akik valutát árultak.

A Szovjetúnió erőszakos rendszerének felbomlásával a fegyelem is elillant az életből. Egyetlen fegyelmező eszköz maradt – a pénz. A pénz új rendet szült, de ebben az új rendben nem volt semmi emberi. Mindenkit megfosztott maradék méltóságától, és kupacokba rendezte az életet. Kupacban álltak a csempészautók a határátkelőkön, megpakolva elrejtett cigarettával és vodkával. Kupacban ültek egymás mellett a nyíregyházi piacon méltóságuktól megfosztott kárpátaljai pedagógusok, ügyeskedve, kiegyezve a rájuk kényszerített új renddel. Ilyen kupacokban élt túl Kárpátalja, amelyek alján ott örvénylett a pénz hatalma, és szédült tempót diktált. Erénnyé tette a megalkuvást, a hazugságot, a könyöklést. Minden mocskos lett, pénz-szagú, erőszakos és idegen. Az idióta kommunizmus felőrölte Kárpátalja erejét, a habzsoló kapitalizmus pedig felfalta a maradékot.

Kárpátalja így lett  öngyilkos hajlamú lelki beteg. A panaszhoz joga van, mert nincs benne vád – ahhoz túlságosan gyenge és kizsigerelt -, csak jeremiási siralom. Igaz panaszát sokáig túlharsogta Erdély, Délvidék. Pedig sokáig csak figyelmet kért, mert közben egy mesterségesen életre hívott államformájú bűnszervezet konca lett.

Sokáig gyűlöltem Ukrajnát, mint államalakulatot. Olyan tolvaj gazembernek tartom, aki a düledező házból kilopta a téglát, és lopás közben megfenyegette romok között szorongó áldozatait. Majd oda is piszkított, mint az állat, így jelölve meg a saját területét.

Napjainkban Ukrajna megszűnés előtt áll, és várom, hogy megszűnjön. Behízelgő modorú, milliárdos urai már mindent eladtak, ami mozdítható volt. Napjainkban a lakosságot árulják, nem maradt más pénzzé tehető érték az országban. Számomra sincs ott más érték, csak az áldozatai, akik bent rekedtek húgyszagú, véres düledékei között, félelemben és bizonytalanságban.

Az áldozat

Az első egyházi középiskola – Nagyberegi Református Gimnázium, napjainkban Nagyberegi Református Líceum – az elit-képzést volt hivatott elindítani Kárpátalján.

1993 őszén nem volt több, amit fel tudtak mutatni, mint egy romos kollégium-épület,  21 kamaszgyerek a falu középiskolájától kölcsönkapott osztályteremben – velük szemben pedig a Kárpátaljai Református Egyház apró termetű püspöke, Gulácsy Lajos, és egy rörékeny alkatú, izzó tekintetű körösfői tanárnő, Szabó Anna. Ők ketten lettek mindenki céltáblái. Az apró termetű püspököt támadta az egyházi és a politikai közvélemény, hogy létrehozott egy “koraszülött” intézményt. A tanárnőt támadták, figyelték a falu középiskolájának tanárai és a járási tanfelügyelők, akik minden áron be akarták bizonyítani, hogy a 21 diákban nincs semmi rendkívüli. Idegőrlő állapot volt, amit a 21 kiválasztott kamasz lázadó magatartása is nehezített. Ellenben Ők ketten kitartottak. Mindenkivel szemben. Küldetésük volt, és hittek bennünk, választottaikban.

A részletek, a keretek, a feltételek nem igazolták, hogy a koraszülött iskola életképes. Csak az eszme, az idea, ami mellett Ők ketten kérlelhetetlenül kitartottak.

Napjaink kényelemtől részeg tespedtségéhez mérten ez volt a hőskor. A bátrak ideje, akik könyv nélkül tanították a magyar nyelvet, irodalmat; fejből – nem egyszer könnyek között – idézve látóink rímes látomásait. Akik panasz nélkül vették tudomásul, hogy ügyükben sokszor egyedül maradtak. Akik nem választották a könnyebb utat, nem lázadtak és nem lázítottak. Megalkuvás nélkül végezték a szolgálatukat. Értünk, akiket végül magával ragadott az elkötelezettség és a kötelességtudat.

Hogy elitté lehetünk-e egyszer, nem tudom. De azt tudom, hogy ami értékes, az nem magától születik. Ami értékes, azért áldozatot kell hozni. Ha nincs más feláldozható, akkor az embernek önmagát kell áldozatul felajánlani, mert áldozat nélkül semmi sincs és semmi nem lehet. Az önfeláldozás az egyetlen emberi teljesítmény, amit Isten is erényként értékel. Nem létezik annál nagyobb teljesítmény, mint mikor valaki az életét adja.

György András