Negyedik fejezet

“Mert író az anyanyelv légkörén kívül hűdött, és nyomorék, dadogó lény! Nem adhatom fel a magyar nemzeti eszmét, amíg élek és írok. Ez az egyszeregy számomra. Lehet, hogy nincs igazam, de nem tehetek mást, hinnem kell a nemzeti egyéniségek jogosultságában, a nagy egységek korszakában is, máskülönben feladtam a létezés és a szellemi munka értelmét.”(Márai Sándor: Hallgatni akartam)

Úton vagyunk
Úton lenni jó. Tartani valahová, valakihez – máshoz vagy önmagamhoz.
– Mi lesz belőled? – kérdezte az idős orvosprofesszor.
– Szovjet katona. – húztam ki magam büszkén.
Sajnált. Megsimogatta a fejemet:
– Legyél inkább magyar katona.
Pedig nekem az az út tetszett. Tele volt izgalmas hangulattal: a Vörös Hadsereg dicsőségével, jelvényekkel és piros nyakkendővel dekorált, vágyott hősiességgel. Lelkesedtem azért az útért, úgy hittem, hogy magam választottam magamnak. Hazugság. Egy program része voltam, kifinomult eszköztárú és hatalommal rendelkező programozók bábja, testestől lelkestől kiszolgáltatott. Agymosott hatéves, akinek a vágyait lassan őrölni kezdte Wittenberger professzor sajnálata.
Az első
Elszöktem otthonról. Vagy sokkal inkább visszaszöktem Mamámhoz. Semmi mást nem vittem magammal csak a focilabdát. Hétévesen még a foci volt az élet – a gól, a cselek, a versenyfutás izgalma -, és a pálya volt a világ – a szilvás-kert, a betonos udvar, a nappali, az utca, az osztály.
Barkaszó és Rafajnaújfalu között az úton terelgettem magam előtt a labdát, de a kátyúk miatt rendszeresen begurult az árokba. Ezért új játékot találtam ki: a kátyú az ellenfél, akit ki kell cselezni, és a kapu a négy kilométerre lévő RAFAJNAÚJFALU tábla. Futva, cselezve tettem meg az utat, egyik oldalról a másikra szlalomozva a szurokba süllyesztett kavicsokon. Az útra nem is emlékszem – talán egy szekér is jöhetett velem szembe, és biztos, hogy a bakon ülő rám is kiáltott, de nem érdekelt -, csak a labdát néztem, teljesen lekötött, hogy eljussak a kapuig. Hallottam a közönség zúgását, tapsot, morajt, biztatást, és a kommentátor hangját: Lőj! Lőttem. A labda átszállt a tábla fölött. Eufória. Gól! Micsoda gól! Megérkeztem. 13096276_1608216782803303_7773680514411527108_n
Úgy vonultam be a faluba, mint egy hős, aki a győzelmet hozta magával. Mamám ijedten csóválta a fejét, amikor megtudta, hogy elszöktem. Majd egy arra haladó autóval üzent a szüleimnek. Mamám mindig jobban félt a veréstől, mint én.
Ekkor szerettem meg az utat.
A második
1997 január, az első vizsgaidőszak vége Komáromban. Budapesti átszállással vonaton tartottam hazafelé. Kíméletlen hideg volt, és Szolnoktól hatalmas pelyhekben hullt a hó. A vonatban fullasztó hőség, a hátizsákban szennyes ruha és pár könyv. Több órás késéssel érkeztünk meg a csapi állomásra, ahonnan percekkel azelőtt ment el az utolsó csatlakozás. Jobban féltem a zsebesektől, és az ott lézengő alakoktól, mint a mínusz húsz fokos hidegtől, ezért úgy döntöttem, hogy gyalog vágok útnak. Arcul csapott a hófúvás, összehúztam magam, de eldöntöttem, hogy képes vagyok rá. Elindultam. Mozogni kell, haladni. A szél miatt nem nézhettem fel, csak a lábaimat figyeltem, ahogy egyenletes tempóban teszik a dolgukat.
Az első pár kilométer lelkesedését, lassan megbontotta a felismerés – fázom. Próbáltam elterelni a gondolataimat, de nem sikerült. A szél erősödött, előre kellett dőlnöm. Imádkoztam. De nem félelemből, hanem csak úgy. Bőven volt mit megbeszélni a Mesterrel, Akiről egyszerűen tudtam, hogy látja, nézi az erőlködést. Így érkeztem meg az első faluba, ahol csak egy-egy halvány fény világított. Áramszünet lehetett. Tovább. Nem megállni. Nem feladni. Álmosodtam, és ez megijesztett. Olvastam valahol, hogy a fagyhalál előtt elálmosodik az ember. Ez pedig megijesztett. Nem állhatok meg, nem dőlhetek le a hóba kicsit. Azt nem szabad. És akkor jöttek egyenként a versek. Szavalni kezdtem, hangosan, a lépések ritmusára. Így érkeztem el a következő faluig.
Még négy falu. Az már nem sok. Szinte az út fele. Nagyon fáztam. Tovább. Mit tudok még? Énekek. Egy csomó éneket tudok, és ez megnyugtatott. Énekeltem, hangosan, és gyorsabban kezdtem szedni a lábam. Még egy falu. Hiszen megy ez. Mögöttem autózúgás. Visszafordultam, és két halvány lámpafény közeledett. Kitettem a kezem – muszáj felvennie. Egy orosz katonatiszt vezette az öreg zsigulit. Az autóban forróság, az ablak résnyire lehúzva, mert cigarettázott. Azt magyarázta, hogy csak a következő faluig vihet, mert ott van dolga. Nagyon hálás voltam azért a pár kilométerért. A jobbra balra cikázó autóban elernyedtem. Pár esetlen mondat után megállt, és elbúcsúztunk.
Azt hittem, hogy a pár percnyi pihenés után könnyebb lesz folytatni az utat. Tévedtem. Mintha elölről kellett volna kezdenem az egészet, csak sokkal fáradtabban. Közben azt kérdeztem magamtól, mire ez a hősködés? Be kellene kéredzkedni valamelyik házba, és reggelig pihenni. Hajnali három óra volt. Ilyenkor nem zavarhatok senkit. Három falu, és otthon vagyok. Tovább. Muszáj. Mentem. Többre nem emlékszem, csak arra, hogy a szeles derengésben feltűnt a tábla – Баркасово -, amitől még két kilométer az első ház.
Reggel hatra értem haza. Apám nem jutott szóhoz a döbbenettől, amikor kinyitotta az ajtót. Belém diktált egy pohár pálinkát, és értetlenkedve kérdezte ugyanazt, amire én sem tudtam a választ: Mire ez a hősködés? Az izzadtságtól kabátomhoz fagyott a hátizsák, csak együtt tudtam levenni őket, és a konyhaasztal mellett ülve tudtam, hogy megérte.
Mégsem büszkeséggel gondolok vissza arra az éjszakára, hanem hálával. Hálás vagyok azért az útért. Ekkor lett számomra küldetés maga az út.
A harmadik
1997 nyarán találkoztam a magyar valósággal. Sajnáltam a pénzt vonatra, stoppal indultam Komáromból Kárpátaljára. Viszonylag könnyen jutottam el Budapestig, majd villamossal a 4-es főút bevezető szakaszán kezdtem el stoppolni. Csak pár percig bírtam egy helyben állni, amikor úgy döntöttem, elindulok – útközben hamarabb felveszik az embert. Az aszfalt fölött vibrált a forróság. Senki nem vett fel. Szolnokig gyalogoltam, és az első benzinkútnál magamba döntöttem két liter hideg kólát. Majd kiálltam az útra.
A magyar valóság Suzuki-n jött. Erőteljes basszusok rázták az autó üvegét, amikor megállt mellettem. Egy szavát sem értettem a zajtól, de intett, hogy üljek be, elvisz egy darabon. Zselézett haj, émelyítő férfi illat, pár elszórt tetoválás. Dübörögve cikáztunk teherautókat előzgetve. Hirtelen csend lett – lejárt a cd -, amiért magamban hálát adtam.
– Honnan jössz?
– Révkomáromból, Felvidékről.
– Szlovákiából?
– Igen.
– Szlovák vagy?
– Nem. Kárpátaljai.
– Aha. Erdélyi.
– Nem. Kárpátalja Ukrajnában van.
– Te ukrán vagy?
– Nem, magyar vagyok, csak Kárpátalján élek.
– De ukrán vagy, nem?
– Nem, nem vagyok ukrán, csak az útlevelem ukrán.
Fékcsikorgás.
– Takarodj ki az autóból. Én ukránokat nem viszek sehova.
– Nem vagyok ukrán, magyar vagyok.
– Azt mondtam, takarodj!
– Rendben. Bocsánat.
Nem tudtam az arcába nézni. Szégyelltem magam. Még be sem csukhattam a hátsó ajtót, elviharzott. Sokáig néztem utána. Mart a szégyen, fizikai fájdalmat okozott. Végignéztem magamon, mint akit megvertek. De nem haragudtam a valóságra, sajnáltam.
Szerettem volna elmesélni neki Trianont, a kommunista terrort; és szerettem volna elmondani neki, hogy nem haragszom, mert az élet egyik legfontosabb tételét tanította meg velem: az úthoz – a küldetéshez – alázat kell, ezért engedte meg Isten, hogy a valóság megalázzon.
György András