Ahogyan Jézus imádkozik 1.

Ahogyan Jézus imádkozik / 1

Olvasandó: János ev. 17, 1-5: Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem: és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett.

Nem lehetünk eléggé hálásak Jézusnak, amiért tanítványainak időnként megengedte, hogy belehallgassanak imáiba. Gyakorlati értelemben ez nem más, mint a keresztyénség beavatási szertartása: a választottaknak részük lehet az Atya és a Fiú közösségében.

Én ezt jelenetként úgy tudom elképzelni, mint ahogyan ma egy istentisztelet zajlik. Jézus befejezi a tanítást, és a szavak súlya alatt roskadozó tanítványok arra lesznek figyelmesek, hogy Jézus az égre emeli a tekintetét, majd megszólítja Atyját.

Nincs ennél természetesebb hangsúlyváltás: elmondta mindazt, amit az Atya rábízott – átadta az üzenetet -, és ezt követően nem marad más, mint az imádság. A magam részéről is sokszor érzem, hogy egy-egy beszélgetést nem szabad imádság nélkül befejezni, és az a legtermészetesebb lezárás, ha imádkozunk – megszólítjuk az Istent, a mi Atyánkat, hogy Ő gondozza mindazt, ami elhangzott.

Aki szereti Istent, az tudja, miről beszélek, az tudja és érzi, hogy keresztyén embernek az imádság olyan, mint a levegővétel – természetes létszükséglet. Jézus imádságait olvasva a természetesség az első benyomás. Nem kellenek nagy előkészületek, nincs szükség szertartásosságra, elég felemelni az égre a tekintetet. Föl, az Atyához.

Példaként csak még egy esetet szeretnék felhozni, az ételszaporítás csodáját. A tanítványok feszültek, hiszen egyszer ötezer, másszor négyezer éhes szempár figyeli mindazt, amit csinálnak. Amikor egy gyerek odaadja nekik – a közösbe – kevéske elemózsiáját, akkor megszólal belőlük a racionalitás: “Mi ez ennyi embernek?” Csak Jézus nyugodt, kezébe veszi az emberek kevesét, és felemeli a tekintetét az égre – imádkozik. Jézus imádsággal győzi le a feszültséget. Mindegy, hogy az éhes ember, vagy a gyerekéért aggódó szülő, vagy az önmagából kifordult emberi gonoszság feszültsége – imádsággal le lehet győzni.

Van egy másik érdekesség is, az hogy Jézus  a tanítványok füle hallatára hangosan imádkozik. Ez is természetes ott, ahol az Úr gyermekei vannak együtt. A magam részéről nem szeretem a néma imaközösséget. Ahol csak szavak nélkül tudnak imádkozni, ott nincs meg az egység a közösségben. Ott rejtegetnek valamit, és mindenféle körmönfont magyarázatok mögé bújtatják, hogy félnek imádkozni. Kérem, ne sértődjön meg senki, de bolondság félni az imádságtól. Esztelenség Isten elől elrejtőzni. Mégis ez a gyakori, ez az általános, és úgy viselkedünk, mint Ádám és Éva a bűneset után: “Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el.” /1Mózes 3, 10/ Ugyanígy viselkedik az is, aki azt mondja, hogy nem tud imádkozni. A valóságban félelemből nem akar, mert meghallotta Isten hangját. A bibliabeli bukott emberek közül sokaknak okozta ez a vesztét: féltek megszólítani az Istent.

Íme néhány elrettentően rossz példa:

Káin, aki testvére vérét ontotta, még a tette súlyát sem érzi, ezért dölyfösen azt válaszolja az Úrnak: “Talán őrzője vagyok-e az én testvéremnek?” /1Mózes 4, 9/ Az ilyen emberre okkal mondhatjuk, hogy bolond – ahelyett, hogy összetörne a gyilkosság miatt, inkább gőgös marad, és nem tart bűnbánatot.

Saul király, amikor meghallja Sámuel prófétától, hogy elvetette az Úr, akkor a látszat kedvéért inkább ünnepelteti magát, ahelyett, hogy megszaggatná a ruháit, térdre esne és könyörögne kegyelemért.

Júdás tanítványi csókkal közeledik, és Jézus szánakozó kérdésére – “Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” – nem válaszol. Nem hajlandó meg se szólalni, és a némaságba zárt bűntudat felőrli az embert – öngyilkos lesz.

Ezeknek a némaság lett a vesztük. Nem mernek imádkozni, kérni, könyörögni. Holott tökéletesen tudják, hogy az Atyjukat kellene csak megszólítani. A mi Atyánkat.

Jézus egyik csodatétele révén közel enged bennünket ehhez a némasághoz. “Jézus egy néma ördögöt űzött ki, és amikor kiment az ördög, megszólalt a néma.” /Lukács ev. 11, 14/ Meggyőződésem, hogy ennek az embernek nemcsak a szájára, de a szívére is lakatot tett a gonosz. Sokan élnek ilyen lakat alatt. Nem tudnak megszólalni, és ha megpróbálnak imádkozni, akkor az szinte fizikai fájdalommal jár. Az ilyen emberben magyarázatok sokasága születik pillanatok alatt, hogy miért nem imádkozik hangosan. A valóságban lakat szorítja a szívét és a száját, a gonosz fogva tartja a gondolatait, és nem akarja, hogy Isten előtt felszabaduljon a lelkük. Sok emberrel ültem már négyszemközt, akik közel kerültek Isten országához. Tudták, sőt érezték, hogy közel van a kegyelem, de nem bírták kinyitni a szájukat, és némák maradtak az Úr előtt. Holott ebben a történetben azt mondja Jézus: “Amikor az erős ember fegyverrel őrzi a maga házát, biztonságban van a vagyona. De ha nála erősebb tör ellene, és legyőzi őt, akkor elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja a zsákmányt. Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem velem gyűjt, az tékozol.” /Lukács ev. 11, 21-23/ A néma ember érzi, hogy erős lakatok tartják fogva. De Jézus erősebb. Ő nemcsak fel tudja oldani az ember némaságát, hanem fel is akarja oldani, ezért teszi hozzá, hogy “aki nem velem gyűjt, az tékozol!Aki mindezek ellenére néma marad, az eltékozolja Jézus szabadításának a lehetőségét. Sok ember lelkét terheli az el nem mondott imádságok miatti bűntudat.

Most nézzünk néhány áldott és jó példát:

Amíg Mózes negyven napig Istennel van a hegyen, hogy átvegye a törvényt, addig Izrael népe rettenetes bűnt követ el: egy aranyborjút készítenek, és azt kezdik el imádni. “Így beszélt Mózeshez az ÚR: Menj, eredj le, mert megromlott a néped, amelyet fölhoztál Egyiptomból. Hamar letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izráel, aki fölhozott téged Egyiptomból. Majd ezt mondta Mózesnek az ÚR: Látom, hogy ez a nép keménynyakú nép. Most azért hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük! Téged azonban nagy néppé teszlek.” /2Mózes 32, 7-10/ Mit tehet ilyenkor az ember? Te mit tennél? Néma maradnál, megszégyenülten hallgatnál, és várnád Isten büntetését? Sajnos az imádságban némasághoz szokott ember így reagál. De Isten embere nem marad néma még ebben a kiélezett helyzetben sem. Isten embere imádkozik: “Ó, jaj! Nagyon nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból istent csinált magának. Mégis, bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál!” /2Mózes 32, 31-32/ Az imádság nem egy lehetőség a sok közül, hanem az egyetlen lehetőség a kegyelemre és a bocsánatra.

Vagy itt van Sámson, a valaha élt legerősebb ember, aki megbukott. Egy parázna nő kedvéért eldobta magától Isten erejét. A filiszteusok levágták a haját, kiszúrták a szemét, és a nyomorúságával szórakoztatták magukat. Állítom, hogy Sámson az őrület határán állt bűntudata miatt, hiszen eljátszotta a kiválasztását. Ám nyomorúságában nemcsak a haja kezdett nőni, hanem a feje lágya is benőtt. Amikor a filiszteusok vezetői összegyűltek istenük templomában, és látványosságnak behozatták a megcsonkított Sámsont, akkor ez az ember, akit hőstettei közben egyszer sem imádkozik, végre megszólal, és könyörög: “Sámson az ÚRhoz kiáltott, és ezt mondta: Ó, Uram, URam! Emlékezz meg rólam, és adj nekem erőt csak még most az egyszer, Istenem!” /Bírák 16, 28/ Végre megszólalt és imádkozik, és Isten nem késik a válasszal: Sámson visszakapja az Úr erejét, és halálával elpusztítja Isten ellenségeit.

Vagy éppen itt van előttünk Jónás próféta. Az engedetlenség mintapéldánya. Isten Ninivébe küldi, de ő az ellenkező irányba indul. A hajó, amivel az Úr elől menekül, viharba kerül- Isten utoléri, és a legénység, hogy magát mentse kénytelen Jónást a tengerbe vetni. Elnyeli egy cethal, és Jónás mélyre kerül. Nemcsak a tenger mélyére, de a lelke mélyére is. Ott is sötétség, kilátástalanság van és nagy nyomás nehezedik rá. Ha van bibliai példája a depressziónak, akkor az nem más, mint a cethal gyomrában és a tenger fenekén gyötrődő Jónás. De ott lenn a mélyben megszólal – nem marad néma -, ha más nem, akkor a rajta és a benne lévő nyomás kipréseli belőle az imádságot:

Jónás ekkor a hal gyomrában Istenéhez, az ÚRhoz imádkozott, és ezt mondta: Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. Én már azt gondoltam, hogy eltaszítottál magadtól, és nem láthatom többé szent templomodat. Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre. Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld. De te kiemelted életemet a sírból, ó, URam, Istenem! Amikor elcsüggedt a lelkem, az ÚRra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket. De én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem. Az ÚRtól jön a szabadulás!” /Jónás 2/

Fáj-e már eléggé a némaságod? Fáj-e már, hogy nem természetes számodra az imádság? Fáj-e már eléggé, hogy nem úgy imádkozol, ahogy levegőt veszel?

Ha fáj, akkor figyeld Jézust, hallgasd, milyen természetesen emeli fel a tekintetét az égre a tanítványai előtt, és imádkozik:

Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem: és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett.

Csukjátok be a szemeteket, hajtsátok meg a fejeteket, és mondjátok velem együtt:
Atyám, eljött az óra, hogy dicsőítsd meg a Te Fiadat énbennem, aki eddig néma voltam, és imádság helyett hallgattam, kifogásokat gyártottam, hogy miért nem szólíthatlak meg Téged! Atyám, eljött az óra, hogy megszabadíts engem a gonosz bilincseitől, mert imádság nélkül fogoly vagyok! Bocsásd meg nekem elfojtott imádságaimat, az elszalasztott lehetőségeket, amikor közel voltál hozzám, és én inkább engedtem a fojtogatónak! Holott a Te Fiadnak hatalma van minden halandó felett – fölöttem is! Bocsásd meg nekem, hogy ellenálltam Jézus hatalmának, és hallgattam! Ámen. 

Sok ember hordoz ki nem modott imádságokat. Ezek egytől egyig elszalasztott lehetőségek – félelmeink bélyegei. Soha nem fogok elfelejteni egy tekintetet. Egy idős férfi arcát, amin különös vonások jelentek meg. Amikor végre megszólalt, felesége haldoklásáról beszélt, és a tehetetlenségről, amit közben érzett. Ő mondta könnyek között:

– Imádkoznom kellett volna. Éreztem, hogy imádkoznom kell, de nem mertem. Csak fogtam a kezét, és néztem a kétségbeesett tekintetét. Nem tudtam megszólalni, féltem megszólítani Istent, mert olyan régen imádkoztam utoljára. Pedig akkor arra lett volna szükségünk mindkettőnknek, hogy erőt adjon. Nem mertem kérni.

Mély bánatot és fájdalmat okozott neki az elszalasztott lehetőség. A felesége sorsa kapcsán nem lehetett bepótolni – nem volt alkalom ismétlésre.

A Mennyei Atya hatalma az imádság által mutatkozik meg az emberben. Igen, az emberben – benned és bennem. Ez a Jézus dicsősége, hogy az erőtlen erőt nyer, a bűnös bűnbocsánatot. Imádság közben lehullanak a terhek, felszabadul a megkötözött lélek, és nyugodtan képes várni még a halált is. Mint Jézus, aki mindent átadott és elvégzett ezen a földön. Ő mindent megtett, és mindezt az Atya kezébe és kegyelmébe helyezi:

Most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett.

Imádkozzatok! Szüntelenül, állandóan, lélegzetvétel szerűen imádkozzatok! Ez a dolgunk. És ha ezt megtettük, az Atya minden mást elvégez értünk, ahogyan Jézusért is.

Jézus maga is buzdít – és most késztessen is:

Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” /János ev. 15, 16/

Ámen.

 

György András, Somorja református lelkipásztora.