Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád!

Olvasandó: 1Sámuel 3, 1-11: Az ifjú Sámuel pedig az ÚR szolgája volt Éli felügyelete alatt. Abban az időben ritkaság volt az ÚR igéje, nem volt gyakran látomás.

Egy napon az történt, hogy Éli a szokott helyén feküdt. Szeme már meggyengült, alig látott. Az Isten mécsese még nem aludt ki, és Sámuel ott feküdt az ÚR templomában, ahol az Isten ládája volt. Az ÚR szólította Sámuelt, és ő így felelt: Itt vagyok. Majd odafutott Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ő azonban így válaszolt: Nem hívtalak, menj vissza, feküdj le! Elment tehát, és lefeküdt. De újra szólította az ÚR Sámuelt, Sámuel pedig fölkelt, odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ő azonban így felelt: Nem hívtalak, fiam, menj vissza, feküdj le! Sámuel még nem ismerte az URat, mert az ÚR még nem jelentette ki igéjét neki. Az ÚR azonban harmadszor is szólította Sámuelt. Ő pedig fölkelt, megint odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ekkor értette meg Éli, hogy az ÚR szólítja az ifjút. Azért ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, URam, mert hallja a te szolgád! Sámuel elment, és lefeküdt a helyére.

Az ÚR pedig eljött, megállt, és szólította, mint azelőtt: Sámuel, Sámuel! Sámuel pedig így felelt: Szólj, mert hallja a te szolgád. Akkor az ÚR ezt mondta Sámuelnek: Én olyan dolgot fogok véghezvinni Izráelben, hogy aki csak hallja, belecsendül mind a két füle.

Sámuel egy olyan gyerek, akiről a szülei lemondtak. Sok olyan gyerek él, akár családi közegben is, aki azt hordozza magában, hogy nem kell a szüleinek, mert  – mondjuk – nem érnek rá.

Az Úr szólítgatja a gyereket és a fiatalt, a pap meg elküldi aludni. Az Úr Isten hívná, vonzaná, szólítaná a fiatalokat, a felnőtt társadalom meghatározó alakjai pedig altatják – ráérsz még, nem kell még Istennel kapcsolatba kerülnöd.

A pap megszokott vallásossága öregkorában is hordoz annyi rutint, amivel fel tudja hívni a gyermek figyelmét Isten megszólítására. Bizony sokszor kellene ilyen szempontok alapján is megbecsülni az időseket, mert az ifjonti hév könnyen figyelmen kívül hagyja, hogy Isten a múltban is képes volt megszólítani és elhívni a gyermeket.

Elmúlt héten együtt kutathattuk Sámuel első könyvének bevezető részeit – és remélem, hogy azok is így tettek, akik csak otthon tudtak időt szánni a bibliaolvasó vezérfonalra. Végigjárhattuk, hogy milyen hihetetlen lelki tortúra – testi és lelki viszontagság – előzte meg Sámuel próféta születését. MIndezek megerősítik, hogy az anyaméh gyümölcse – nem emberi erény vagy teljesítmény szülötte, hanem – jutalom: az Úr ajándéka.

Anna – az édesanya  – még mielőtt megfoganna, még mielőtt kezébe vehetné gyermekét, felajánlja az Úrnak. Igen, még azelőtt, hogy átölelhetné, hogy megérezné a babaillatot, úgy dönt, hogy ha megszületik, akkor nem lehet másé, csak az Úré.

Az öreg Éli pap és Anna már találkoztak. Évekkel ezelőtt Anna lelke mélyéig elkeseredve úgy imádkozott a szent sátorban, hogy az őt figyelő pap azt gondolta, részeg. Az asszonyban mély nyomot hagyott az idős pap megállapítása, de az asszony az imádkozó ember lelki nyugalmával képes volt megoldani ezt a pillanatnyi feszültséget. Azt mondta, nem vagyok részeg, imádkozom. Anna nem ordítja le a tapintatlan papot, hanem terhei alatt roskadozva, szelíden felel: imádkozom.

Hétköznapi kommunikációnkból mérhetetlenü hiányzik ez válasz. Még nagyrészt az Önök részéről is hiányzik, akikkel rendszeresen együtt vagyunk itt Isten házában, hogy azt mondanák: Igen, szomorú vagyok, de imádkozom; igen, vannak terheim, vannak kihívások és megpróbáltatások az életemben, de imádkozom. 

Sokkal gyakoribb az, hogy valaki pszichológushoz jár, vagy éppen feszültségoldó gyógyszerekkel él, vagy valamilyen keleti meditatív módszerekkel próbálja feloldani lelke keserűségét. Kevesen vannak, akik csak és kizárólag imádkoznak.

A gyermek Sámuel születését megelőző komoly lelki küzdelemben nem volt más eszköze Annának csak az imádság. Pontosan gyermeke születése igazolja, hogy a mély imádság, az Isten szerinti böjt nem az egyik megoldás a sok mellet, hanem az egytlen. Ma is. A gyermek – mint Isten ajándéka – az ember imádságának gyümölcse. Az Úrnak ugyanis gondja volt az imádkozóra – ahogyan ma is gondja van. Így lett Anna hálás, és háláját úgy fejezte ki, ahogyan megígérte: Áldozati ajándékokkal felszerelkezve elvitte a gyermekét Silóba, és ott hagyta: a gyermek az Úré. Anna pedig lemondott a saját gyermekéről.

Nem szeretnék kitérni arra, hogy egy édesanyának ez milyen nehéz; és most arra sem szeretnék kitérni, hogy egy gyermek esetében ez milyen következményekkel járhat. De azt mindenképpen el kell mondani, hogy ez egy áldozat: egy Istennek megígért, megfogadott áldozat. Ha nehéz is megtenni, de Sámuel édesanyja ezt megtette. Ha nehezen viseli is a gyermek ennek a következményeit, mégis tudnia kell, hogy az ő életén pecsét van – Sámuel az Úré. Nem a gyermek döntött így, hanem az édesanyja.

Hadd legyen ez az első üzenet fészekalja:

Ha valamit ritkán és keveset közlünk a gyermekeinkkel, ha valamiről nagyon keveset tudnak tőlünk, az az, hogy ők Isten áldása számunkra. Azt tudják, hogy “rendetlen, büdös kölyök”, meg azt is tudják, hogy nem rakodnak össze, meg hogy mennyire képesek felidegesíteni a szülőket. Ennek pedig oka van. Az okot  a mai történetünk felnőtt szereplőjének vonásaiban ismerhetjük fel. Tudniillik Éli pap, mint Izrael idős lelki vezetője, testi állapotától elnehezülve – félig vakon, félig süketen, kicsit betegen – együtt él Silóban egy kisgyerekkel. Élinek az a dolga, hogy ezt a gyereket vezesse, tanítsa, hogy Istennek tetsző embert neveljen belőle. Sámuel Éli felügyelete alatt szolgálta az Urat – de azt is elmondja a történetünk, hogy ebben az időben ritka volt a kijelentés. Isten nem – vagy alig – beszélt az emberekhez. Sámuelhez sem beszélt addig a nevezetes napig.

 

Akkor mire taníthatta ez az idős ember a gyermeket?

1 – Talán arra, hogy hova kell tenni a szent edényeket? Hogy kell elmosogatni őket? Hogy kell letörölni a port? Hogyan kell fogadni az adományokat? Talán a vallásosság részleteit tanította neki?

2 – Az is lehet, hogy nem tanította semmire, csak arra kérte, hogy mindent lessen el a tanítójától.

3 – Vagy az is előfordulhatott, hogy Sámuelnek nem volt semmi dolga, hiszen ő még gyerek. Nem kapott közvetlenül semmilyen feladatot. Hiszen egy gyerekre milyen feladatot, felelősséget lehetne bízni az élő Isten  szent sátrában?

 

Korunk felnőtt magatartásához mindhárom lehetőség könnyen illeszkedik:

1 – Vannak közöttünk gyerekek, akik nagyon jól ismerik a keresztyén vallásosság reguláit. Tudják, hogy kell köszönni; tudják, hogy néz ki a templom teteje; tudják mi az, hogy szószék, úrasztala, énekeskönyv, Biblia, pad, persely, bejárat, kijárat. Ez jó. Ezzel nincs nagy baj, hszen ha a felnőttektől ennyire telik, akkor legalább ennyire telik.

2 – Vagy vannak mások, akik a gyermekükre semmit nem akarnak ráerőltetni, csak annyit kérnek, hogy nézzék őket: Semmi más dolgod nincs, csak figyelj, és nézd, hogy hogyan élek én hitéletet. Azt remélik az ilyen szülők, hogy  a gyermekeik majd ellesnek tőlünk valamilyen lelki rutint, ahogyan Sámuelnek lehetősége volt el lesni Éli paptól a szent sátorban való szolgálat rutinját.

3 – Sajnos sokkal inkább jellemző ránk a harmadik lehetőség, amikor a gyermekünknek nem tanítunk semmit. A gyermek szabadon fejlődhet, és korunk egyik leglátványosabb meggyőződésévé válik, hogy nem kell a gyereket vezetni; nem szabad olyan korlátokat ráerőltetni, amelyeket a felnőtt társadalom hordoz. Hadd fejlődjön akadálytalanul a saját érdeklődése és kihívásai mentén, és ő majd eldönti … ma már azt is, hogy fiú lesz-e vagy lány.

Remélem, kellőképpen érzékelhető a kontraszt, és érthető, hogy miért alakul ki nehézség a gyermek Sámuel és az idős Éli pap kezdeti kapcsolatában.

A gyermekek lelki és szellemi tápláléka nem vagy alig foglalkoztatja a felnőtt társadalmat. Gyermekeink lelke, értelme – a benne lévő kreativitás, érdeklődés, vágyak és indulatok révén – mindennel képes táplálkozni. Szellemi táplálék a buta, torz alakokat felsorakoztató mese is. Szellemi táplálék mindaz, ami akadálytalanul, szűrés, kritika nélkül áramlik feléjük, vagy ömlik rájuk – szellemi táplálék, de nem a Szent Lélek ihlette. Ez nemcsak a gyermekek szempontjából igaz, de felnőtt szempontból is. Hány és hány ember viselkedési normáját határozzák meg mindenféle könyvek, filmek, eléjük vetített idolok megoldásai.

Ott találjuk magunkat, hogy az Úr Isten ebben a közegben keresne Magának megszólítandót, de nincs rá fogadókészség. A gyermeket elaltatja a felnőtt, és mivel nem tudja, nem érti, hogy az Úr szólítja, ezért el is megy aludni. Innen szól a kövekező üzenet – vigyük haza, adjuk tovább:

Az, hogy Isten másodszor meg harmadszor is megszólal, az nemcsak Éli és Sámuel kegyelmi állapota, hanem a miénk is; hogy Isten az elmúlt évtizedek felelőtlen felnőtt viselkedése és a kiürülő gyermeklelkek torzulása ellenére másodszor meg harmadszor is megszólal, az kegyelem. Emiatt a modernnek mondott társadalom felnőtt nemzedéke szégyellje el magát.

De ez a szégyen nem baj. Éli öregember létére is hajlandó volt belátni, hogy tévedett – ezért nem baj. Nem azért hangzik el ez a szószékről hogy bárki megalázva érezze magát – nem ez a cél. Korunk lélektanához és történetéhez ez szervesen hozzátartozik. Nem rázhatjuk le magunkról, mert ez a mi felelősségünk. Nem mondhatjuk el magunkról, hogy megsértett a pap, még ha adott esetben igaz is, mert a mi felelősségünk, hogy a megszólítandó gyermekek meghallják-e, amit Isten mondani akar nekik. Ha nem tudunk mást mondani, csak annyit, hogy legyetek nyitottak az élő Isten előtt, az is elég. De nevezzük nevén azt az Istent – Jézus Krisztus Atyjáról, a mi Atyánkról van szó.

Éli az Úr megszólítása révén felismeri, hogy az Úr hívja a gyermeket. Van nemzedék, aminek csak ennyi adatik. Van nemzedék, ami csak ennyire képes. Ezért mielőtt bárki azt gondolná, hogy elkésett, megbukott, lemaradt – álljon itt előttünk: Éli pap kétszer is megbukik, de harmdaszorra már eszmél. A felnőtt korú gyermeknek is szólhat a szülő, hogy az Úr hív, a többi pedig rá van bízva. Nemcsak a gyermek korú gyermeknek szól ez az üzenet, hanem a felnőtt korú gyermenek is. Itt az ideje tovább adni, újra megszólítani azokat, akiket eddig nem mertünk vagy nem akartunk.

Így lépünk bele Sámuel elhívásának történetébe. Az elhívás biblia értelemben azt jelenti, hogy Isten pályára állítja ezt a magára hagyott, a felnőttek által megtűrt, elviselt gyereket. Isten gondozásba veszi. Isten magához inti, hogy vezesse.

Milyen érdekes, hogy ez a gyermeknek ez könnyen megy. Éli pap csak annyit mond a gyereknek, hogy amikor hallod a nevedet, akkor ezt válaszold:

Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád! Nem kell több.

A gyermeki készséget Maga Jézus Krisztus is kiemeli. Jól ismert történeteink közé tartozik, amikor a szülők gyermekeket hoznak Jézushoz, hogy megáldja őket. De ott vannak a felnőtt tanítványok, akik nehezen tudják egérteni, hogy a gyerekzsivaj, a csacsogás, az ő vallásos életüket megzavaró gyerekhang mit keres Jézus közelében. Magának Jézusnak kell rászólnia tanítványaira:

Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be oda. /Márk ev. 10, 14-15/

A tanítványi közeget sokszor éri kritika Jézus részéről. Ez az egyik legmarkánsabb. A gyermekek miatt. Mert a felnőttek a maguk hitéletébe már akkor is nehezen tudták beilleszteni azt az isteni elvárást, hogy a gyermeknek ott van a helye a felnőtt mellett Isten közelében. Mert nem érteni és megérteni kell Isten országát, hanem elfogadni, és hinni benne. Isten országa nem értelem-alapú követelményt támaszt az ember iránt, hanem csak elfogadást és hitet. A gyermek ezt sokkal jobban tudja mint a felnőttek. Ha a gyermeknek azt mondjuk, hogy van Isten, akkor nem Isten létezését fogja megkérdőjelezni, hanem azt fogja megkérdezni, hogy hol van, vagy hogy néz ki. Ha a gyermeknek beszélünk Istenről, akkor a gyermek nyitni fog Isten iránt.

Ez történik Sámuellel, amikor Éli végre megérti, hogy az Úr hívja a gyermeket. Isten szava attól értékes, hogy van. Nem attól értékes, hogy mennyire értjük, hanem attól értékes, hogy van. Sámuel pedig életében először megszólítja az Istent. Az, hogy Isten szólítgat bennünket, hogy Isten rajtunk keresztül szólítgatná a gyermekeinket, az fontos. De mint mnden párbeszédnek, ennek is fontos része a válasz. Sámuel pedig a felnőtt ember tanácsára meg meri szólítani az Istent.

A gyermekeink nem fognak elkezdeni imádkozni anélkül, hogy nem látnának vagy nem hallanának bennünket imádkozni. Az elmút tízegynéhány évben számtalanszor tapasztaltam, láttam, hogy a gyermekszív megnyílik, elkezd imádkozni, majd otthon a szülői magatartás a hitét kioltja. Mert a szülők ilyen nagyvonalúan bánnak a gyermekük hitével. Bizony, ez is bennünket terhel. Ezért fontos kiemelni ebből a történetből a kövtkező üzenetet:

Tőlünk kell hallják, hogy szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád!

Rajtunk kell lássák, hogy néz ki az ember imádság közben.

A mi hanglejtésünkön kell érezzék, hogy nem egy konferencia beszélgetést folytatunk üzleti partnerekkel, hanem az ember lélekben Istene előtt áll vagy térdel megalázkodva.

A gyermeket ez teszi nyitottá. Így szüli meg Isten Szent Lelke a gyermeki lélekben a közösséget Istennel. Pontosan úgy, ahogyan Sámuelnek szól az Úr:

“Én olyan dolgot fogok véghezvinni Izráelben, hogy aki csak hallja, belecsendül mind a két füle.”

Sámuel szívébe Isten titkokat rejt el. Nem a felnőtteknek súgja meg, nem Éli pap vagy Sámuel szülei kapják meg Isten tervének koordinátáit, hanem egy gyermek. Isten elhívja és megszólítja a gyermeket. Ha egy kicsit mélyebbre engedjük magunkban ezt az üzenetet, akkor ránk is igaz.

Hiszen milyen kiváltság, hogy egy-egy családban nemzedékeken át nem volt kijelentés, nem értették az Isten Ígéjét, nem tudták, mit jelent hinni – nekünk pedig meg van rá a lehetőségünk, sőt ez a gyermekeink lehetősége is.

Péter apostol, amikor első Pünkösd alkalmával hrdeti Isten üzenetét, akkor azt mondja:

“Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” /Ap. Csel. 2, 38-39/

Az előttünk álló hónap a szívesség és a szolgálat jegyében zajlik majd.

Szolgáljunk gyermekeinkért – ezt kérem mindenkitől.

Szolgáljunk a gyermekeinkért: hadd ismerjék meg legalább azt, amit mi tudunk az Istenről és az Istentől. Hadd lássák meg rajtunk, hogy az Úrnak gondja van rájuk, az Úrnak üzenete van hozzájuk – az Úrnak ügye van a gyermekeinkkel.

Legyen ez a mi elhívásunknak a része ebben a hónapban:

Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád!

Ámen.

György András, Somorja református lelkipásztora.