"PÉLDÁS SZOLGÁLATAIT SOKSZOR EMLEGETJÜK"

Varga Dezső szórványgondnok emlékezete

Példás szolgálatait sokszor emlegetjük

“Kezeink munkáját tett maradandóvá!” – a 90. zsoltár végződik ezzel a kéréssel, amely az örökkévaló Isten és a mulandó emberről szól. Varga Dezső, aki gyülekezetünk szórványgondnokaként és presbiterként szolgált közel negyven évig, szakmáját tekintve okleveles patkoló- és gépészkovács, kétkezi ember, két gyermek édesapja volt. Ha munkájának nyomait keressük, ma már “csak” a parókiát mutathatnánk meg, a megpatkolt lovak, megjavított gépek aligha tanúskodhatnak róla. Isten azonban máshogyan állít maradandó emléket: úgy, ahogy azt Csukás Zsigmond fogalmazta meg 1987-ben írt nekrológjában: “példás szolgálatait sokszor emlegetjük”. Ez a példás szolgálat pedig nemcsak Varga Dezső életét jellemezte, hanem meghatározza fia, Varga János – Janika, gyülekezetünk diakóniai gondnokának életét is. Ez az ő és mindannyiunk öröksége.

Csukás Zsigmond visszaemlékezése

A Varga házaspár, első gyermekükkel, Dezsővel.

“Vágfarkasdon született. Mint édesapja, ő is okleveles patkoló és gépészkovács lett. A gőzgépek és különböző motorok szakembere volt. 1947-ben költözött családjával Sámotpusztára. Itt az Állami Gazdaságban gyümölcsöztette sokoldalú gépészkovács szakismeretét. Innen, 5 km távolságól jött kerékpáron még a legmostohább időjárási és útivszonyok között is vasárnaponként, családjával együtt istentiszteleteinkre. Negyven éven keresztül töltötte be előbb a presbiteri, majd a szórványgondnoki tisztséget példaadó buzgósággal és keresztyéni szerénységgel, a hívek megbecsülése mellett.

A nyári cséplések során a versenyszellem sem hiányzott: ki tud több gabonát a legrövidebb idő alatt kicsépelni!

Az Úrba vetett hitéről, egyházhoz való ragaszkodásáról rendszeres sáfárkodó és áldozatos életével is bizonyságot tett. Kétkezi munkájával is kivette részét minden alkalommal a gyülekezet terheinek hordozásából, különösen a parókia építése alkalmával, annak minden részletében, ha szükséges volt még az éjszakai órákban is. Hasonló buzgósággal támogatta a lelki szolgálatokat. A lelkipásztort gyakran elkísérte kerékpáron a szórványlátogatásokra, bele kapcsolódva a bizonyságtévő lelki beszélgetésekbe. Példás szolgálatait sokszor emlegetjük.”

Vágfarkasdról Sámotra

Gyülekezetünk diakóniai gondnoka – Varga János, Janika

Varga János (Janika) hasonlít édesapjára. Dezső bácsi ugyan nem volt ilyen magas, de kovácsként edzett, zömök testalkatával, egyenes testtartásával is erőt sugárzó embernek tűnik a képeken. “Nagyon tiszteltem és becsültem a szüleimet, édesapám a példaképem mind a mai napig: egyenes, becsületes ember volt, megmondta, amit gondolt, nem ingott meg. Hite és neveltetése tartást adott neki” – emlékezik vissza Janika édesapjára, s a büszkeségen kívül az édesapa emlékét megrendülten és alázattal felidéző gyermek hangja hallatszik ki.

Képeket nézegetünk, s ha csak erre a pár percre is, de megelevenedik a valamikora Sámotpuszta, ahol vagy ötven ház volt és nagy szegénység. “Nem volt kerítés a házak körül, mégsem tűnt el senkinek semmije, nem volt gyűlölet, a szegénység összefogott bennünket” – mondja Janika. A családi házuk már nincs meg és valószínűleg az a nagy szederfa sem a major közepén, ami alatt borozgattak és énekeltek az emberek, ez volt a szórakozásuk, itt életek közösségi életet.

 

A legjobb baráttal, aki Sámotra hívta.

A Varga család története azonban nem itt, hanem Vágfarkasdon kezdődik, ahol Varga Dezső és felesége születtek. Dezső bácsi Komáromban tanult, majd már családos emberként fogadja el legjobb barátja hívását, települjön át Sámotra, ami a valamikori Úszori Államgazdasághoz tartozott, mert nem találnak kovácsot. Így jönnek feleségével és elsőszülött kisfiával, Dezsővel az új otthonba 1947-ben, ahová Janika is érkezik, öt évvel bátyja születése után. “Nagyon szerettük egymást a bátyámmal. Ha rosszalkodtunk, édesanyánktól kikaptunk, édesapámnak elég volt csak ránk néznie, az jobban fájt, mintha elfenekelt volna.”

A szinte bármilyen géphez értő, mestermunkát végző patkoló- és gépészkovács apa képe eleven: “Emlékszem a műhelyre, a lovak szagára, amikor a saját készítésű patkóval patkolta édesapám a lovakat, naponta legfeljebb kettőt.” Kiderül, hogy nemcsak a mai kocsikon van nyári és téli gumi, a lovak is vastagabb és más kiképzésű patkót kaptak télen, hogy ne csússzanak el a jeges úton. Janika mellett azok a segédek is áhítattal lesték a kovácsot munkája közben, akik szakmát jöttek tanulni Dezső bácsihoz. Ezzel egyébként nem volt egyedül. Gyülekezetünk “iparos” gondnoki generációjából (ma már ezt úgy hívnánk: “reál értelmiség”) mindenki okleveles, híres mester volt, akiktől generációk tanultak: id. Baráth Benő és Császár Dániel is.

A frontot kétszer is megjárta, harcolt a Don kanyarnál, Isten kegyelméből hazatérhetett: a nagykabátja ugyan hét helyen át volt lőve, de őt magát golyó nem találta el. Édesanyja egyszer megpróbálta meglátogatni Győrben, ahol állomásozott, de mire odért, kivitték a frontra, nehéz idők voltak … Magyar katonaként a nehéztüzéreknél szolgált, a csehszlovák hadsereg kötelékében pedig két évet töltött Pardubicében, patkoló kovácsként, ott nagyon jól érezte magát, szakmáját gyakorolhatta.

Két család barátsága

A feledhetetlen sámoti családi délutánok egyike – az Ige és egymás társaságában.

1947-ben nemcsak Vargáék kerülnek a somorjai gyülekezetbe, hanem Csukás Zsigmond is. A két fiatal, családos ember hamar összebarátkozik, s a kapcsolatot Janika születése még szorosabbra fűzi: születésekor beleiszik a magzatvízbe, sürgősen kórházba kell vinni, az életéért küzd. Nincs idő keresztszülőket keresni: Csukás Márta, a lelkész felesége tartja a keresztvíz alá. Így kezdődik az a holtig tartó szeretetkapcsolat, amely Janikát Csukásékhoz köti. Később pedig a közös szolgálatban is eggyek: gondok és lelkész végiglátogatják a családokat a szórványokban, de a gyerekek is jóban vannak, és tarják a kapcsolatot mind a mai napig.

A négy kilométeres távolságot Sámotról a somorjai templomig minden vasárnap hol biciklivel, hol gyalog teszi meg a család, nem mulasztanak el egyetlen Istentiszteletet sem, ha esik, ha fúj. Varga Dezső a délutáni alkalmakra is visszatér, gondnokként így is példát mutat.

És persze ott vannak még a házi Istentiszteletek, amikor a szintén közeli Baráth család lovaskocsival meglátogatja Vargáékat – erről van is egy csoportkép, ami valamit visszaad abból a közvetlenségből és örömből, ami ezeket a délutánokat jellemezte.

Varga Janika munka közben.

Ha Janikára nézek, Varga Dezsőt látom: a csendes, mindig munkát és szolgálatot kereső, egyenes, Bibliás ember. Az Ő példás szolgálatát is sokszor, hálával emlegetjük és igyekszünk felnőni hozzá. Legyen Varga Dezső emléke áldott, Janika szolgálata pedig továbbra is példa mindannyiunk számára.

 

 

Bucsuházy István (Csukás Zsigmond munkájának felhasználásával.)