Posts By :

Bucsuházy István

Példás szolgálatait sokszor emlegetjük

150 150 SREK

“Kezeink munkáját tett maradandóvá!” – a 90. zsoltár végződik ezzel a kéréssel, amely az örökkévaló Isten és a mulandó emberről szól. Varga Dezső, aki gyülekezetünk szórványgondnokaként és presbiterként szolgált közel negyven évig, szakmáját tekintve okleveles patkoló- és gépészkovács, kétkezi ember, két gyermek édesapja volt. Ha munkájának nyomait keressük, ma már “csak” a parókiát mutathatnánk meg, a megpatkolt lovak, megjavított gépek aligha tanúskodhatnak róla. Isten azonban máshogyan állít maradandó emléket: úgy, ahogy azt Csukás Zsigmond fogalmazta meg 1987-ben írt nekrológjában: “példás szolgálatait sokszor emlegetjük”. Ez a példás szolgálat pedig nemcsak Varga Dezső életét jellemezte, hanem meghatározza fia, Varga János – Janika, gyülekezetünk diakóniai gondnokának életét is. Ez az ő és mindannyiunk öröksége.

Csukás Zsigmond visszaemlékezése

A Varga házaspár, első gyermekükkel, Dezsővel.

“Vágfarkasdon született. Mint édesapja, ő is okleveles patkoló és gépészkovács lett. A gőzgépek és különböző motorok szakembere volt. 1947-ben költözött családjával Sámotpusztára. Itt az Állami Gazdaságban gyümölcsöztette sokoldalú gépészkovács szakismeretét. Innen, 5 km távolságól jött kerékpáron még a legmostohább időjárási és útivszonyok között is vasárnaponként, családjával együtt istentiszteleteinkre. Negyven éven keresztül töltötte be előbb a presbiteri, majd a szórványgondnoki tisztséget példaadó buzgósággal és keresztyéni szerénységgel, a hívek megbecsülése mellett.

A nyári cséplések során a versenyszellem sem hiányzott: ki tud több gabonát a legrövidebb idő alatt kicsépelni!

Az Úrba vetett hitéről, egyházhoz való ragaszkodásáról rendszeres sáfárkodó és áldozatos életével is bizonyságot tett. Kétkezi munkájával is kivette részét minden alkalommal a gyülekezet terheinek hordozásából, különösen a parókia építése alkalmával, annak minden részletében, ha szükséges volt még az éjszakai órákban is. Hasonló buzgósággal támogatta a lelki szolgálatokat. A lelkipásztort gyakran elkísérte kerékpáron a szórványlátogatásokra, bele kapcsolódva a bizonyságtévő lelki beszélgetésekbe. Példás szolgálatait sokszor emlegetjük.”

Vágfarkasdról Sámotra

Gyülekezetünk diakóniai gondnoka – Varga János, Janika

Varga János (Janika) hasonlít édesapjára. Dezső bácsi ugyan nem volt ilyen magas, de kovácsként edzett, zömök testalkatával, egyenes testtartásával is erőt sugárzó embernek tűnik a képeken. “Nagyon tiszteltem és becsültem a szüleimet, édesapám a példaképem mind a mai napig: egyenes, becsületes ember volt, megmondta, amit gondolt, nem ingott meg. Hite és neveltetése tartást adott neki” – emlékezik vissza Janika édesapjára, s a büszkeségen kívül az édesapa emlékét megrendülten és alázattal felidéző gyermek hangja hallatszik ki.

Képeket nézegetünk, s ha csak erre a pár percre is, de megelevenedik a valamikora Sámotpuszta, ahol vagy ötven ház volt és nagy szegénység. “Nem volt kerítés a házak körül, mégsem tűnt el senkinek semmije, nem volt gyűlölet, a szegénység összefogott bennünket” – mondja Janika. A családi házuk már nincs meg és valószínűleg az a nagy szederfa sem a major közepén, ami alatt borozgattak és énekeltek az emberek, ez volt a szórakozásuk, itt életek közösségi életet.

 

A legjobb baráttal, aki Sámotra hívta.

A Varga család története azonban nem itt, hanem Vágfarkasdon kezdődik, ahol Varga Dezső és felesége születtek. Dezső bácsi Komáromban tanult, majd már családos emberként fogadja el legjobb barátja hívását, települjön át Sámotra, ami a valamikori Úszori Államgazdasághoz tartozott, mert nem találnak kovácsot. Így jönnek feleségével és elsőszülött kisfiával, Dezsővel az új otthonba 1947-ben, ahová Janika is érkezik, öt évvel bátyja születése után. “Nagyon szerettük egymást a bátyámmal. Ha rosszalkodtunk, édesanyánktól kikaptunk, édesapámnak elég volt csak ránk néznie, az jobban fájt, mintha elfenekelt volna.”

A szinte bármilyen géphez értő, mestermunkát végző patkoló- és gépészkovács apa képe eleven: “Emlékszem a műhelyre, a lovak szagára, amikor a saját készítésű patkóval patkolta édesapám a lovakat, naponta legfeljebb kettőt.” Kiderül, hogy nemcsak a mai kocsikon van nyári és téli gumi, a lovak is vastagabb és más kiképzésű patkót kaptak télen, hogy ne csússzanak el a jeges úton. Janika mellett azok a segédek is áhítattal lesték a kovácsot munkája közben, akik szakmát jöttek tanulni Dezső bácsihoz. Ezzel egyébként nem volt egyedül. Gyülekezetünk “iparos” gondnoki generációjából (ma már ezt úgy hívnánk: “reál értelmiség”) mindenki okleveles, híres mester volt, akiktől generációk tanultak: id. Baráth Benő és Császár Dániel is.

A frontot kétszer is megjárta, harcolt a Don kanyarnál, Isten kegyelméből hazatérhetett: a nagykabátja ugyan hét helyen át volt lőve, de őt magát golyó nem találta el. Édesanyja egyszer megpróbálta meglátogatni Győrben, ahol állomásozott, de mire odért, kivitték a frontra, nehéz idők voltak … Magyar katonaként a nehéztüzéreknél szolgált, a csehszlovák hadsereg kötelékében pedig két évet töltött Pardubicében, patkoló kovácsként, ott nagyon jól érezte magát, szakmáját gyakorolhatta.

Két család barátsága

A feledhetetlen sámoti családi délutánok egyike – az Ige és egymás társaságában.

1947-ben nemcsak Vargáék kerülnek a somorjai gyülekezetbe, hanem Csukás Zsigmond is. A két fiatal, családos ember hamar összebarátkozik, s a kapcsolatot Janika születése még szorosabbra fűzi: születésekor beleiszik a magzatvízbe, sürgősen kórházba kell vinni, az életéért küzd. Nincs idő keresztszülőket keresni: Csukás Márta, a lelkész felesége tartja a keresztvíz alá. Így kezdődik az a holtig tartó szeretetkapcsolat, amely Janikát Csukásékhoz köti. Később pedig a közös szolgálatban is eggyek: gondok és lelkész végiglátogatják a családokat a szórványokban, de a gyerekek is jóban vannak, és tarják a kapcsolatot mind a mai napig.

A négy kilométeres távolságot Sámotról a somorjai templomig minden vasárnap hol biciklivel, hol gyalog teszi meg a család, nem mulasztanak el egyetlen Istentiszteletet sem, ha esik, ha fúj. Varga Dezső a délutáni alkalmakra is visszatér, gondnokként így is példát mutat.

És persze ott vannak még a házi Istentiszteletek, amikor a szintén közeli Baráth család lovaskocsival meglátogatja Vargáékat – erről van is egy csoportkép, ami valamit visszaad abból a közvetlenségből és örömből, ami ezeket a délutánokat jellemezte.

Varga Janika munka közben.

Ha Janikára nézek, Varga Dezsőt látom: a csendes, mindig munkát és szolgálatot kereső, egyenes, Bibliás ember. Az Ő példás szolgálatát is sokszor, hálával emlegetjük és igyekszünk felnőni hozzá. Legyen Varga Dezső emléke áldott, Janika szolgálata pedig továbbra is példa mindannyiunk számára.

 

 

Bucsuházy István (Csukás Zsigmond munkájának felhasználásával.)

Nemes Kálmán 1870 – 1943

150 150 SREK

Születtem 1870. május 1-én Ekelen, Komárom megyében Nemes Sándor református tanító és Kovács Johanna szülőktől. Iskoláimat végeztem: az elemi iskola 1-4 osztályát Takácsiban, Veszprém megyében, ahol atyám jegyző lett. Német szóra Sopronba kerültem, hol az ágostai hitvallású evangélikus normál iskola 4-dik osztályát 1879-1880-ban elvégeztem. Az 1-4. középiskolát a soproni ágostai hitvallású evangélikus líceumban végeztem 1880-1884-ig, a középiskola V-VIII. felső osztályait pedig Pápán 1884-1888-ig. Érettségit tettem Pápán 1888. június 29-én. A teológiát Pápán végeztem. Itt tettem első lelkészképesítőt 1892- ben, a másodikat 1893. szeptember 13-án tettem le. Elemi iskolai tanítói oklevelet szereztem Pápán 1890-ben a református képezdében.

Szolgálati adataim ezek: 1892 – egy év s két hónapig nagymegyeri segédlelkész és elemi iskolai segédtanító, 1893 – egy s 6 hónapig förgepatonyi helyettes lelkész és tanító. 1895-1897 március 28-ig komáromi segédlelkész néhai Pap Gábor püspök úr mellett. Ennek halála után Antal Gábor püspök úr érkeztéig helyettes lelkész voltam. A millenniumi új évi beszédet a komáromi nagy templomban, az új évi millenniumi imádságot pedig délután az újszőnyi (túlsó komáromi) református iskolában tartottam.

Rendes lelkész lettem Somorján 1897. március 28-án. Itt töltöttem el szolgálatban 31 évet. Hivatalom mellett a községi óvoda pénztárosi tisztét 11 évig viseltem, s az I. Somorjai Takarékpénztár igazgatósági tagja lettem. Boldog emlékezetű Balogh Elemér püspök úr alatt 17 évig a dunántúli református egyházkerületnél kerületi pénztári tisztet viseltem. Somorjai lelkészségem 10-dik évé ben épült fel a parókia, s tataroztatott ki az ősi templom. Pápay Aladár somorjai elemi iskolai tanító elhunytával pár évig még sikerült iskolánkat megtartani.

Mint okleveles tanító egy évig magam vezettem az iskolát. Végre is elnéptelenedés miatt a somorjai református elemi iskola bezáratott. A világháború első évében szívesen vállaltam díjtalanul a somorjai fiú s leány polgári iskolánál egy tanító dolgát, s 31 éven át elláttam a református vallásoktatást. A somorjai fogolytábor orosz halottait az ottani plébános temette, de megunta az ingyen fungálást, amit én Isten szent nevében szívesen teljesítettem. Házasságra léptem 1900. május 22-én Nagymegyeren – mint somorjai lelkész – Osvald János nagymegyeri református tanító és Baranyay Etelka leányával, Osvald Ilonával. Somorján született gyermekeim: Sándor fiam 1901-ben, jelenleg brünni vegyészmérnök doktor, nős. Katalin leányom 1904-ben, dr. Parragh Levente ajkai orvos felesége, 2 ikerfiú anyja. Imre szeghalmi tanító, 3 gyermek atyja, ki az orosz harctéren másfél évet töltött, 1943. január 6-án eltűnt. Béla fiam gyümölcskertész, nőtlen.

1928. március 12-én foglaltam el apácaszakállasi lelkészi állásomat, s itt töltöttem 13 évet. A 20 éves cseh rabságból szabadulva jó anyánk, a magyar állam újra kebelére ölelt, s 1941. április 1-től vállalta lelkészi nyugdíjam folyósítását. Apácaszakállasi lelkészségem alatt megvettük a diószegi cukorgyárnak községünkben levő ispánlakását s telkét iskolai célra, és felépítettük 2 tantermes nagy iskolánkat, a régit pedig községháza céljára eladtuk Apácaszakállas községnek. Amily örömet keltett szívemben egyházunk gyarapodása, úgy levert a súlyos betegség, mely tagjaimat nyugdíjazásom óta folyton tépi, s oly kívánatossá teszi az Úrhoz mielőbbi betakaríttatásomat. O tudja gyarlóságaimat, erőtelenségeimet, de tudja jól igyekezésemet is 49 évi lelkészi szolgálatom alatt. Benne bízom, s jól tudom, hogy irgalmas lesz hozzám azon a napon. Amen.

Apácaszakállas, 1943. június 30-án.

Nemes Kálmán nyugalmazott református lelkész

Két orgona vétele és sorsa

150 150 SREK

A jelenlegi előtt is volt már egy orgonája templomunknak. Hogy miként jutottak hozzá, megtudjuk az egyházközség jegyzőkönyvéből. Fogalmazása világos, szemléletes, tartalma kortörténeti érdekesség is.

“Folyó év (1867) november 24-én általános népgyűlést (egyházközségi közgyűlést) tartánk, mellyben Tisztelendő Farkasdi Benő helybeli lelkész jelenté, hogy nála, előtte való napokban 9 tagból álló küldöttség volt a római catholica részről az iránt, hogy az ő templomukban eddig használt (de a helyett most mást csináltattak) orgonát melly hiányos ugyan, de mind a mellett is a helv. hitvallásúak templomában olcsó árért ajánlják. E felterjesztése tiszteletes Úrnak köztetszésre talált, s elhatározták közakarattal, hogy innét menjen fel szinte a római catholica lelkészhez egy küldöttség, melly kísértse meg a megegyezést. A küldöttek négyen voltak u.m. Tisz. Farkasdi Benő, Nemes Botló Mihály, Nemes Kocsis István és Nemes Bucsuházy Jónás főgondnok Urak, ezek a reábízottakban még ugyan azon nap délutáni óráin híven és dicséretesen el is jártak, megegyezvén a római catholicus lelkésszel és templom attyával 150 ó.é (osztrák értékű) forintba … de nem mindjárt, hanem több évek letelte alatt. A beállítási költség, valamint a kiigazítás ezen kívül a helv. hitvallásúak református egyházát illeti.”

Jellemző a katolikus egyház részéről a leleményesség az öreg orgona értékesítésére, református részről pedig a kínálkozó kedvező alkalom megragadása. Hiszen a templom megvételének terhe (1789), az 1826-ban a tűzvész okozta károk, új harangok öntetése költségei, gondjai után alig gondolhattak arra, hogy új orgonát szerezzenek. Így mégis hozzájutottak orgonához, még ha használt és némileg hiányos is volt, méghozzá számukra kibírható áron, évekre szóló részletfizetésre, ami a plébánia vezetőinek emberséges lelkületére mutat. Így került az orgona a templomba, ahol a kórus középső részén állították fel. Nagy élmény lehetett ez a gyülekezet részére és lelkesítő a Szenczi Molnár Albert által magyarított bibliai zsoltárok énekléséhez.

Hibái, gyengeségei azonban évek múltán egyre jobban, gyakrabban és kellemetlenebbül jelentkeztek. Harminc év eltelte után 1898 december 8-án Nemes Kálmán lelkipásztor kénytelen volt jelenteni a presbitériumnak: “A templomunkban eddig használatban volt orgona egészen elromlott és haszna lehetetlenné vált.” A presbitérium megbízta a lelkipásztort és Pápay Aladár tanítót, a Néptanítók Lapjában meghirdetve kérjenek ajánlatot 8-10 változatú orgona készítésére.

Ügyes intézkedésük nyomán tíz nappal később, december 18-án már jelentették a presbitériumnak, hogy a beérkezettek közül – Ivánfi Béla polgári iskolaigazgató, zenetanár szakvéleménye szerint is – legelőnyösebb Szalay Gyula székesfehérvári műorgona készítő ajánlata. A lelkipásztor a presbitérium kérésére meghívta Szalay Gyulát a szükséges feladatok megbeszélésére és a szerződés előkészítésére. Ezek után tüneményes gyorsasággal történt az új orgona beszerzése tervének megvalósulása.

1899 január 3-án tartott presbiteri gyűlésre megérkezett Szalay Gyula orgonakészítő, aki a templomban való helyszíni szemle után 7 fő és 3 mellék, de erős változatú orgona megépítésére tett javaslatot. Ennek árát 1.105 forintban szabta meg, három részletben való fizetésre: az elsőt a szerződés megkötésekor, a másodikat a “mű felállításakor”, a harmadikat egy évire, ez utóbbit 6 százalékos kamattal.

Elhelyezésére nézve javasolta “az új orgonát nem az előbbeni helyébe kell össze tömni (szorítani), hanem a kórusba vezető lépcsőhöz közelebb.” Ott ugyanis a gótikus boltív magasabb. Ennek következtében azonban – tudtukon kívül – a játékasztalt a kórus homlokzatába építve a rendkívül értékes, sárkánnyal küzdő, lovon ülő Szent György Alakját, freskót megrongálták. Ez az 1991-ben történt restauráláskor tudódott ki. Az orgona megépítését március 26-ra, virágvasárnapjára ígérte és hat évi jótállásra kötelezte magát. Az öreg orgonát csak 40 forintért volt hajlandó átvenni, mivel ő annak már csak a czin részeit hasznosíthatja.”

Az 1899 január 8-ra összehívott egyházközségi közgyűlés megadta a felhatalmazást a szerződés megkötésére és jóváhagyta az új orgona költségei fedezésére széleskörű gyűjtés meghirdetését, a lelkipásztor és a tanító közreműködésével. A gyűjtés azonnal elkezdődött és annak eredménye rövid idő alatt 246 adakozótól 528 forint 40 krajcár. A legnagyobb adomány 108 forint volt, a legkisebb 15 krajcár. Jó néhány 5,10,15,20 forint. Készséggel adtak nemcsak református egyháztagok, de római katolikus, evangélikus és izraelita hitfelekezetűek is, a római katolikus legényegylet tagjai közösen. Voltak közöttük napszámosok, munkások, gazdák, iparosok, kereskedők, orvosok, mérnökök, ügyvédek, tisztviselők, Somorjáról, vidékről, szórványokból, Pozsonyba, Bécsbe elszármazottak is. Nyugodtan mondhatjuk és érzékelhetjük: szép gyülekezeti, ökuménikus és társadalmi összefogás volt, mint az 1826-os tűzvész után.

Így február 5-én a szerződés megerősítésére elküldtek az első részlet gyanánt 350 forintot. Szalay Gyula pedig haladéktalanul megkezdte a munkát. Március 12-én a lelkipásztor már jelentette a presbitériumnak, hogy néhány nap alatt teljesen elkészül az új orgona. Így is lett. Szalay Gyula szakembereivel időre befejezte a munkát és 1899. március 26-án, virágvasárnapon megvalósult a gyülekezet örömünnepe, az orgona ünnepélyes felavatása, melyre “a többi hitfelekezetek lelkészei és tanítói, valamint a hivatalok fejei meghívattak.”

Bonyodalmak az orgona körül.

Hogyan került az orgona néhány év múlva szentélybe? A torony és a templom belső javításával kapcsolatban. A torony javítását a gyülekezet főgondnoka Dr. László Kálmán járási főorvos javasolta éberséggel és leleményességgel 1904 június 12-én a presbitériumban: “Most, midőn toronyóránkat a város saját költségén megcsináltatja és a számlapokat megfesteti s ez utóbbihoz állást is csináltat, alkalomszerű lenne az egyháznak arról az állásról az ez előtt 56 évvel (1848) renovált, de az idő viszontagságai által már ugyancsak megrongált tornyot is kijavítani. Erre nézve Bazsó Sándor kőművestől költség irányzatot is kért, amely 520 koronáról szól. A javaslatba hozott toronyjavítás elvben elfogadtatik.” 1904-ben a Műemlékek Országos Bizottsága anyagi támogatásával a templom belső javítása is megtörént. A műemléki megbízottak ekkor figyeltek fel az orgonára. S itt következzék az akkori műemlékvédelem határozott, szakszerű, mégis a gyülekezet felé megértő, rugalmas magatartásáról szóló jegyzőkönyvi bizonyság az 1904. augusztus 22-én tartott presbiteri gyűlésről:

“Nemes Kálmán lelkész jelenti, hogy Szalay Gyula orgonakészítő két segédje megérkezett a végre, hogy a Műemlékek Országos Bizottságának kívánságára orgonánkat a karzaton mostani helyéről (a feljárótól beljebb) ugyanott a másik oldalba helyezzék át és ha lehet, sűllyesszék, illetve alább szállítsák, hogy ez által a templom boltozatán most kijavított bordák szembe tűnőbbek legyenek. A segédek szerint ezt véghez vinni nem lehet (nem fér el), ajánlják e helyett, hogy helyeztessék át a templom napkeleti hajójába a földszínre, ugyanezt tanácsolja Ivánfi Béla polgári iskola, zenetanár is. A jelen való előljárók egyenként megkérdeztetvén mind oda nyilatkoztak, hogy az orgona mostani helyéről a karzatról a földszínre, a templom keleti oldalába (szentély) – egy fél méter magasságú emelvényre helyeztessék át. Az ott lévő padok pedig a templom más részeiben állíttassanak fel.”

Így került az orgona a kórusról a mostani helyére. A régiektől még hallottuk, hogy a gazdák egy része, akik a padok áthelyezése miatt megszokott helyükről kimozdíttattak, jó ideig érzékenykedtek, sőt, nehezteltek. Ahol a fújtatás történt, ott el is volt függönyözve, hogy a fújtató egyházfi mozgása (orgonagyúró) a híveket ne zavarja. A villanyfújtató után ezt eltávolították. Az első világháború alatt az államhatóság a homloksípjait az egyik haranggal együtt rekvirálta. Ezek pótlása később megtörtént.

A Szlovák Műemlékvédelmi Központ később szerette volna a szentélyből eltávolítani az orgonát, hogy teljes egészében láthatóak legyenek az 1956-67-ben feltárt középkori fali festmények. Ez átépítéssel vagy áthelyezéssel nem volt megoldható, így máig a szentélyben van.

Csukás Zsigmond: Részletek a Somorjai Református Keresztyén Egyház és temploma történetéhez. Somorja, 1994.

 

 

Egy asztalnál Isten Fiával

150 150 SREK

Gyülekezetünk hagyományainak megfelelően Nagycsütörtök este 18:00-kor őskeresztyén hagyomány szerint tartunk úrvacsorával egybekötött istentiszteletet.

Mindenkit – korra, nemre, felekezettre való tekintet nélkül – szeretettel hívunk és várunk az Úr asztalához!

Isten Fia és a halálraítélt

150 150 SREK

Barabás volt az első ember, aki elmondhatta magáról, hogy Jézus helyette halt meg.
Mi már azt is tudjuk, hogy nemcsak helyettünk, hanem miattunk is.
Mi okoztuk a halálát, “miattunk kapott sebeket, Ő szenvedett, hogy nekünk békességünk legyen, és az Ő sebei árán gyógyultunk meg.”
Jézus mindezt szeretetből tette, mert az Ő szeretete nem mérlegel, nem alkudozik, hanem egyszerűen helyet cserél a halálraítélttel.

“Mindenkor készséggel fáradozó elöljáró”

150 150 SREK

Császár Dániel (1901-1985), presbiterünk és gondnokunk

Sókszelőcén született. A gépészkovács mesterséget tanulta ki. Szakismereteit szorgalmas továbbképzéssel gyarapította. Mindenféle gépekhez értett. Több oklevelet szerzett. Nemcsak gépész, de okleveles patkoló kovács is lett. Sokirányú tudását nagy gazdaságokban, községek javára és később az EFSZ-ben kamatoztatta a földművelés, a több és jobb termelés segítésére, megkönnyítésére. Hivatása gyakorlása közben sokfelé megfordult és több súlyos megpróbáltatáson ment keresztül: Mátyusföldön, Dunántúlon, Alsócsallóközben, majd Csehországban az eltelepítés során. Onnan szabadulva telepedett meg családjával Somorján, ahol már maradandó otthona lett és lelki otthonra talált a helybeli református gyülekezetben. Buzgósága nyomán már 1952-ben presbiterré választották. A gondnoki tisztséget két évtizeden át töltötte be lankadatlan igyekezettel és szolgálattal. Példaképe lett a gyülekezetnek. Az istentiszteleteknek és presbiteri gyűléseknek rendszeres résztvevője, áldozatos sáfárkodó, két kezi munkájával is mindenkor készséggel fáradozó elöljáró volt. Az elromlott toronyórát is ő javította meg és helyezte üzembe 1955-ben.

“Értük is helyt kell állnom.”

Czére Gyöngyi, Császár Dániel unokája, gyülekezetünk presbitere emlékezett nagyszüleire.

Nagyszüleim 1948 körül kerültek Somorjára, nagyapám Sókszelőcéről, nagymama Erdélyből származott. Budapesten ismerkedtek meg, amikor a nagypapa, aki kovácsmester volt, Budapesten készült a gépész-kovács vizsgára. Onnan kerültek át az akkor már Csehszlovákiába, Várföldpusztára (Komárom mellett), majd Dunaradványon éltek és onnan telepítették ki őket Csehországba, Kolín mellé. Nagy szerencséjük volt, mert egy helyre kerültek több mindenkivel, így barátokra tettek szert. Úgy kerültek Somorjára, hogy Csehországban megismerkedtek Töltésiékkel, akik meg Somorjaiak voltak, valamilyen úton módon komák lettek és ők javasolták nekik, hogy ha mindegy, hova kerülnek vissza, akkor jöjjenek Somorjára. Mivel mindenüket elveszítették, valóban “mindegy” volt, hova jönnek vissza. Somorján megvették a másik nagyszüleim házát a mostani Gazdasoron. A hetvenes évek vége felé költöztek el onnan, amikor lebontották a családi házakat az épülő lakótelep miatt és szövetkezeti lakásba költöztek a mi bejáratunkba.

 

Kettős ünnep: a nagyszülők az 50., gyermekeik a 25. házassági évfordulójukat ünneplik.

Nagyapáról azért van kevés emlékem, mert halk szavú ember volt és mindig dolgozott. Őt nem lehetett látni, reggel elment motorbiciklijével Kosariszkára az ottani szövetkezetbe, ahol gépészkovácsként dolgozott. Nyugdíjasként is valamit mindig csinálnia kellett, nem tudott ölbe tett kézzel ülni vagy csak élvezni a nyugdíjaséveket. Amikor idekerültek, a lakótelep környékét tették rendbe, fákat ültettek, rengeteg virágot, kiskertet alakítottak ki. Nagyapa amíg tudott a lakótelep körül dolgozott. Gyakran látogattuk őket. Mindig meghallgatott, nem az a típus volt, aki okít a világ nagy bölcsességeiről, hanem aki életével, tartásával ad példát. Azt már gyermekként is tudtam, hogy megbecsült és okos ember. Amikor a városban együtt mentünk, viselkedéséből, az emberek reakcióiból egyértelmű volt, hogy nem őssomorjaiakként tudott olyan tiszteletre szert tenni, amire kevesen. Az a fajta ember volt, akinek – korosztályához hasonlóan – nagyon fontos volt, hogy kifele is teljesítsen. Nem ül otthon tétlenük, hanem amíg lehet, működött és szolgált. Csukás Zsigmondnak sokat segített bármilyen dolgában, sokat járt vele családokat látogatni, szórványba vagy az akkor innen beszolgált Dunaszerdahelyre.

Nem volt olyan Istentisztelet, ahol ne lettek volna jelen nagyszüleim, együtt ment a család. Egyházi ünnepek otthoni megünneplésében nagymama volt az, aki mindent előkészített, irányított. Karácsonyfa előtt énekeltünk, imádkoztunk, erre tanítottak, ez természetes volt. Később aztán elég nagy vitákra emlékszem, amikor megnőttek a fiúk és bár mindegyik konfirmált, de a két fiatalabb nem gyakorolta a hitét. Én azt gondolom, hogy ez nekik rosszul esett. Az unokák konfirmáltak – nagymamának és nagypapának köszönhetően. Sőt, ez a magyarságtudatunk formálásában is fontos szerepet játszott. Az unokahúgaim nem mindegyike járt volna magyar iskolába, ha nincs a nagymama.

Császár Daniél fia, Császár Tibor (jobb oldalon a lelkész mellett), Czére Gyöngyi édesapjának konfirmációja. A lelkész Nt. Csukás Zsigmond.

Presbiterként mindezt átörökíteni nagy felelősség. Nagyszüleim olyan időben voltak élő tagjai a gyülekezetnek, amikor sokkal kevesebb eszközzel rendelkeztek, mint mi és nem volt kérdés, hogy a gyülekezet cselekvő tagjai legyenek-e. Kihívás is, hogy tudom – e megfelelőképpen képviselni azt, amilyennek őket láttam. Számomra a családom képviselete is fontos: nem vagyunk kevesen és ennek ellenére úgy érzem, nem igazán képviseltetjük úgy magunkat a gyülekezeti életben, ahogy megtehetnénk. Értük is helyt kell állnom.

 

Csukás Zsigmond munkája nyomán, Czére Gyöngyi elmondása alapján, Bucsuházy István

Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád!

150 150 SREK

Olvasandó: 1Sámuel 3, 1-11: Az ifjú Sámuel pedig az ÚR szolgája volt Éli felügyelete alatt. Abban az időben ritkaság volt az ÚR igéje, nem volt gyakran látomás.

Egy napon az történt, hogy Éli a szokott helyén feküdt. Szeme már meggyengült, alig látott. Az Isten mécsese még nem aludt ki, és Sámuel ott feküdt az ÚR templomában, ahol az Isten ládája volt. Az ÚR szólította Sámuelt, és ő így felelt: Itt vagyok. Majd odafutott Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ő azonban így válaszolt: Nem hívtalak, menj vissza, feküdj le! Elment tehát, és lefeküdt. De újra szólította az ÚR Sámuelt, Sámuel pedig fölkelt, odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ő azonban így felelt: Nem hívtalak, fiam, menj vissza, feküdj le! Sámuel még nem ismerte az URat, mert az ÚR még nem jelentette ki igéjét neki. Az ÚR azonban harmadszor is szólította Sámuelt. Ő pedig fölkelt, megint odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ekkor értette meg Éli, hogy az ÚR szólítja az ifjút. Azért ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, URam, mert hallja a te szolgád! Sámuel elment, és lefeküdt a helyére.

Az ÚR pedig eljött, megállt, és szólította, mint azelőtt: Sámuel, Sámuel! Sámuel pedig így felelt: Szólj, mert hallja a te szolgád. Akkor az ÚR ezt mondta Sámuelnek: Én olyan dolgot fogok véghezvinni Izráelben, hogy aki csak hallja, belecsendül mind a két füle.

Sámuel egy olyan gyerek, akiről a szülei lemondtak. Sok olyan gyerek él, akár családi közegben is, aki azt hordozza magában, hogy nem kell a szüleinek, mert  – mondjuk – nem érnek rá.

Az Úr szólítgatja a gyereket és a fiatalt, a pap meg elküldi aludni. Az Úr Isten hívná, vonzaná, szólítaná a fiatalokat, a felnőtt társadalom meghatározó alakjai pedig altatják – ráérsz még, nem kell még Istennel kapcsolatba kerülnöd.

A pap megszokott vallásossága öregkorában is hordoz annyi rutint, amivel fel tudja hívni a gyermek figyelmét Isten megszólítására. Bizony sokszor kellene ilyen szempontok alapján is megbecsülni az időseket, mert az ifjonti hév könnyen figyelmen kívül hagyja, hogy Isten a múltban is képes volt megszólítani és elhívni a gyermeket.

Elmúlt héten együtt kutathattuk Sámuel első könyvének bevezető részeit – és remélem, hogy azok is így tettek, akik csak otthon tudtak időt szánni a bibliaolvasó vezérfonalra. Végigjárhattuk, hogy milyen hihetetlen lelki tortúra – testi és lelki viszontagság – előzte meg Sámuel próféta születését. MIndezek megerősítik, hogy az anyaméh gyümölcse – nem emberi erény vagy teljesítmény szülötte, hanem – jutalom: az Úr ajándéka.

Anna – az édesanya  – még mielőtt megfoganna, még mielőtt kezébe vehetné gyermekét, felajánlja az Úrnak. Igen, még azelőtt, hogy átölelhetné, hogy megérezné a babaillatot, úgy dönt, hogy ha megszületik, akkor nem lehet másé, csak az Úré.

Az öreg Éli pap és Anna már találkoztak. Évekkel ezelőtt Anna lelke mélyéig elkeseredve úgy imádkozott a szent sátorban, hogy az őt figyelő pap azt gondolta, részeg. Az asszonyban mély nyomot hagyott az idős pap megállapítása, de az asszony az imádkozó ember lelki nyugalmával képes volt megoldani ezt a pillanatnyi feszültséget. Azt mondta, nem vagyok részeg, imádkozom. Anna nem ordítja le a tapintatlan papot, hanem terhei alatt roskadozva, szelíden felel: imádkozom.

Hétköznapi kommunikációnkból mérhetetlenü hiányzik ez válasz. Még nagyrészt az Önök részéről is hiányzik, akikkel rendszeresen együtt vagyunk itt Isten házában, hogy azt mondanák: Igen, szomorú vagyok, de imádkozom; igen, vannak terheim, vannak kihívások és megpróbáltatások az életemben, de imádkozom. 

Sokkal gyakoribb az, hogy valaki pszichológushoz jár, vagy éppen feszültségoldó gyógyszerekkel él, vagy valamilyen keleti meditatív módszerekkel próbálja feloldani lelke keserűségét. Kevesen vannak, akik csak és kizárólag imádkoznak.

A gyermek Sámuel születését megelőző komoly lelki küzdelemben nem volt más eszköze Annának csak az imádság. Pontosan gyermeke születése igazolja, hogy a mély imádság, az Isten szerinti böjt nem az egyik megoldás a sok mellet, hanem az egytlen. Ma is. A gyermek – mint Isten ajándéka – az ember imádságának gyümölcse. Az Úrnak ugyanis gondja volt az imádkozóra – ahogyan ma is gondja van. Így lett Anna hálás, és háláját úgy fejezte ki, ahogyan megígérte: Áldozati ajándékokkal felszerelkezve elvitte a gyermekét Silóba, és ott hagyta: a gyermek az Úré. Anna pedig lemondott a saját gyermekéről.

Nem szeretnék kitérni arra, hogy egy édesanyának ez milyen nehéz; és most arra sem szeretnék kitérni, hogy egy gyermek esetében ez milyen következményekkel járhat. De azt mindenképpen el kell mondani, hogy ez egy áldozat: egy Istennek megígért, megfogadott áldozat. Ha nehéz is megtenni, de Sámuel édesanyja ezt megtette. Ha nehezen viseli is a gyermek ennek a következményeit, mégis tudnia kell, hogy az ő életén pecsét van – Sámuel az Úré. Nem a gyermek döntött így, hanem az édesanyja.

Hadd legyen ez az első üzenet fészekalja:

Ha valamit ritkán és keveset közlünk a gyermekeinkkel, ha valamiről nagyon keveset tudnak tőlünk, az az, hogy ők Isten áldása számunkra. Azt tudják, hogy “rendetlen, büdös kölyök”, meg azt is tudják, hogy nem rakodnak össze, meg hogy mennyire képesek felidegesíteni a szülőket. Ennek pedig oka van. Az okot  a mai történetünk felnőtt szereplőjének vonásaiban ismerhetjük fel. Tudniillik Éli pap, mint Izrael idős lelki vezetője, testi állapotától elnehezülve – félig vakon, félig süketen, kicsit betegen – együtt él Silóban egy kisgyerekkel. Élinek az a dolga, hogy ezt a gyereket vezesse, tanítsa, hogy Istennek tetsző embert neveljen belőle. Sámuel Éli felügyelete alatt szolgálta az Urat – de azt is elmondja a történetünk, hogy ebben az időben ritka volt a kijelentés. Isten nem – vagy alig – beszélt az emberekhez. Sámuelhez sem beszélt addig a nevezetes napig.

 

Akkor mire taníthatta ez az idős ember a gyermeket?

1 – Talán arra, hogy hova kell tenni a szent edényeket? Hogy kell elmosogatni őket? Hogy kell letörölni a port? Hogyan kell fogadni az adományokat? Talán a vallásosság részleteit tanította neki?

2 – Az is lehet, hogy nem tanította semmire, csak arra kérte, hogy mindent lessen el a tanítójától.

3 – Vagy az is előfordulhatott, hogy Sámuelnek nem volt semmi dolga, hiszen ő még gyerek. Nem kapott közvetlenül semmilyen feladatot. Hiszen egy gyerekre milyen feladatot, felelősséget lehetne bízni az élő Isten  szent sátrában?

 

Korunk felnőtt magatartásához mindhárom lehetőség könnyen illeszkedik:

1 – Vannak közöttünk gyerekek, akik nagyon jól ismerik a keresztyén vallásosság reguláit. Tudják, hogy kell köszönni; tudják, hogy néz ki a templom teteje; tudják mi az, hogy szószék, úrasztala, énekeskönyv, Biblia, pad, persely, bejárat, kijárat. Ez jó. Ezzel nincs nagy baj, hszen ha a felnőttektől ennyire telik, akkor legalább ennyire telik.

2 – Vagy vannak mások, akik a gyermekükre semmit nem akarnak ráerőltetni, csak annyit kérnek, hogy nézzék őket: Semmi más dolgod nincs, csak figyelj, és nézd, hogy hogyan élek én hitéletet. Azt remélik az ilyen szülők, hogy  a gyermekeik majd ellesnek tőlünk valamilyen lelki rutint, ahogyan Sámuelnek lehetősége volt el lesni Éli paptól a szent sátorban való szolgálat rutinját.

3 – Sajnos sokkal inkább jellemző ránk a harmadik lehetőség, amikor a gyermekünknek nem tanítunk semmit. A gyermek szabadon fejlődhet, és korunk egyik leglátványosabb meggyőződésévé válik, hogy nem kell a gyereket vezetni; nem szabad olyan korlátokat ráerőltetni, amelyeket a felnőtt társadalom hordoz. Hadd fejlődjön akadálytalanul a saját érdeklődése és kihívásai mentén, és ő majd eldönti … ma már azt is, hogy fiú lesz-e vagy lány.

Remélem, kellőképpen érzékelhető a kontraszt, és érthető, hogy miért alakul ki nehézség a gyermek Sámuel és az idős Éli pap kezdeti kapcsolatában.

A gyermekek lelki és szellemi tápláléka nem vagy alig foglalkoztatja a felnőtt társadalmat. Gyermekeink lelke, értelme – a benne lévő kreativitás, érdeklődés, vágyak és indulatok révén – mindennel képes táplálkozni. Szellemi táplálék a buta, torz alakokat felsorakoztató mese is. Szellemi táplálék mindaz, ami akadálytalanul, szűrés, kritika nélkül áramlik feléjük, vagy ömlik rájuk – szellemi táplálék, de nem a Szent Lélek ihlette. Ez nemcsak a gyermekek szempontjából igaz, de felnőtt szempontból is. Hány és hány ember viselkedési normáját határozzák meg mindenféle könyvek, filmek, eléjük vetített idolok megoldásai.

Ott találjuk magunkat, hogy az Úr Isten ebben a közegben keresne Magának megszólítandót, de nincs rá fogadókészség. A gyermeket elaltatja a felnőtt, és mivel nem tudja, nem érti, hogy az Úr szólítja, ezért el is megy aludni. Innen szól a kövekező üzenet – vigyük haza, adjuk tovább:

Az, hogy Isten másodszor meg harmadszor is megszólal, az nemcsak Éli és Sámuel kegyelmi állapota, hanem a miénk is; hogy Isten az elmúlt évtizedek felelőtlen felnőtt viselkedése és a kiürülő gyermeklelkek torzulása ellenére másodszor meg harmadszor is megszólal, az kegyelem. Emiatt a modernnek mondott társadalom felnőtt nemzedéke szégyellje el magát.

De ez a szégyen nem baj. Éli öregember létére is hajlandó volt belátni, hogy tévedett – ezért nem baj. Nem azért hangzik el ez a szószékről hogy bárki megalázva érezze magát – nem ez a cél. Korunk lélektanához és történetéhez ez szervesen hozzátartozik. Nem rázhatjuk le magunkról, mert ez a mi felelősségünk. Nem mondhatjuk el magunkról, hogy megsértett a pap, még ha adott esetben igaz is, mert a mi felelősségünk, hogy a megszólítandó gyermekek meghallják-e, amit Isten mondani akar nekik. Ha nem tudunk mást mondani, csak annyit, hogy legyetek nyitottak az élő Isten előtt, az is elég. De nevezzük nevén azt az Istent – Jézus Krisztus Atyjáról, a mi Atyánkról van szó.

Éli az Úr megszólítása révén felismeri, hogy az Úr hívja a gyermeket. Van nemzedék, aminek csak ennyi adatik. Van nemzedék, ami csak ennyire képes. Ezért mielőtt bárki azt gondolná, hogy elkésett, megbukott, lemaradt – álljon itt előttünk: Éli pap kétszer is megbukik, de harmdaszorra már eszmél. A felnőtt korú gyermeknek is szólhat a szülő, hogy az Úr hív, a többi pedig rá van bízva. Nemcsak a gyermek korú gyermeknek szól ez az üzenet, hanem a felnőtt korú gyermenek is. Itt az ideje tovább adni, újra megszólítani azokat, akiket eddig nem mertünk vagy nem akartunk.

Így lépünk bele Sámuel elhívásának történetébe. Az elhívás biblia értelemben azt jelenti, hogy Isten pályára állítja ezt a magára hagyott, a felnőttek által megtűrt, elviselt gyereket. Isten gondozásba veszi. Isten magához inti, hogy vezesse.

Milyen érdekes, hogy ez a gyermeknek ez könnyen megy. Éli pap csak annyit mond a gyereknek, hogy amikor hallod a nevedet, akkor ezt válaszold:

Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád! Nem kell több.

A gyermeki készséget Maga Jézus Krisztus is kiemeli. Jól ismert történeteink közé tartozik, amikor a szülők gyermekeket hoznak Jézushoz, hogy megáldja őket. De ott vannak a felnőtt tanítványok, akik nehezen tudják egérteni, hogy a gyerekzsivaj, a csacsogás, az ő vallásos életüket megzavaró gyerekhang mit keres Jézus közelében. Magának Jézusnak kell rászólnia tanítványaira:

Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be oda. /Márk ev. 10, 14-15/

A tanítványi közeget sokszor éri kritika Jézus részéről. Ez az egyik legmarkánsabb. A gyermekek miatt. Mert a felnőttek a maguk hitéletébe már akkor is nehezen tudták beilleszteni azt az isteni elvárást, hogy a gyermeknek ott van a helye a felnőtt mellett Isten közelében. Mert nem érteni és megérteni kell Isten országát, hanem elfogadni, és hinni benne. Isten országa nem értelem-alapú követelményt támaszt az ember iránt, hanem csak elfogadást és hitet. A gyermek ezt sokkal jobban tudja mint a felnőttek. Ha a gyermeknek azt mondjuk, hogy van Isten, akkor nem Isten létezését fogja megkérdőjelezni, hanem azt fogja megkérdezni, hogy hol van, vagy hogy néz ki. Ha a gyermeknek beszélünk Istenről, akkor a gyermek nyitni fog Isten iránt.

Ez történik Sámuellel, amikor Éli végre megérti, hogy az Úr hívja a gyermeket. Isten szava attól értékes, hogy van. Nem attól értékes, hogy mennyire értjük, hanem attól értékes, hogy van. Sámuel pedig életében először megszólítja az Istent. Az, hogy Isten szólítgat bennünket, hogy Isten rajtunk keresztül szólítgatná a gyermekeinket, az fontos. De mint mnden párbeszédnek, ennek is fontos része a válasz. Sámuel pedig a felnőtt ember tanácsára meg meri szólítani az Istent.

A gyermekeink nem fognak elkezdeni imádkozni anélkül, hogy nem látnának vagy nem hallanának bennünket imádkozni. Az elmút tízegynéhány évben számtalanszor tapasztaltam, láttam, hogy a gyermekszív megnyílik, elkezd imádkozni, majd otthon a szülői magatartás a hitét kioltja. Mert a szülők ilyen nagyvonalúan bánnak a gyermekük hitével. Bizony, ez is bennünket terhel. Ezért fontos kiemelni ebből a történetből a kövtkező üzenetet:

Tőlünk kell hallják, hogy szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád!

Rajtunk kell lássák, hogy néz ki az ember imádság közben.

A mi hanglejtésünkön kell érezzék, hogy nem egy konferencia beszélgetést folytatunk üzleti partnerekkel, hanem az ember lélekben Istene előtt áll vagy térdel megalázkodva.

A gyermeket ez teszi nyitottá. Így szüli meg Isten Szent Lelke a gyermeki lélekben a közösséget Istennel. Pontosan úgy, ahogyan Sámuelnek szól az Úr:

“Én olyan dolgot fogok véghezvinni Izráelben, hogy aki csak hallja, belecsendül mind a két füle.”

Sámuel szívébe Isten titkokat rejt el. Nem a felnőtteknek súgja meg, nem Éli pap vagy Sámuel szülei kapják meg Isten tervének koordinátáit, hanem egy gyermek. Isten elhívja és megszólítja a gyermeket. Ha egy kicsit mélyebbre engedjük magunkban ezt az üzenetet, akkor ránk is igaz.

Hiszen milyen kiváltság, hogy egy-egy családban nemzedékeken át nem volt kijelentés, nem értették az Isten Ígéjét, nem tudták, mit jelent hinni – nekünk pedig meg van rá a lehetőségünk, sőt ez a gyermekeink lehetősége is.

Péter apostol, amikor első Pünkösd alkalmával hrdeti Isten üzenetét, akkor azt mondja:

“Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” /Ap. Csel. 2, 38-39/

Az előttünk álló hónap a szívesség és a szolgálat jegyében zajlik majd.

Szolgáljunk gyermekeinkért – ezt kérem mindenkitől.

Szolgáljunk a gyermekeinkért: hadd ismerjék meg legalább azt, amit mi tudunk az Istenről és az Istentől. Hadd lássák meg rajtunk, hogy az Úrnak gondja van rájuk, az Úrnak üzenete van hozzájuk – az Úrnak ügye van a gyermekeinkkel.

Legyen ez a mi elhívásunknak a része ebben a hónapban:

Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád!

Ámen.

György András, Somorja református lelkipásztora.

 

“Nyomorú sorsát szívünkre véve …”

150 150 SREK

A készséges, segítő szeretet a lelki élet bíztató jele. A Tízparancsolat lényege is ez: “Szeresd az Urat, a te Istenedet … szeresd felebarátodat”. /Mt. 22:37-39/. Az ószövetségi próféták is ezt hangsúlyozzák ki: “Szeretetet kívánok és nem áldozatot” /Hóseás 6:6/. Ézsaiás egész gyakorlatiasan buzdít: “Tanuljatok jót tenni … pártoljatok az árvák és özvegyek ügyét.” /Ézsaiás 1:17/ János apostol Jézus ide vonatkozó tanítását így foglalta össze: “Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal” /1 János 3:18/. Az irgalmas szeretet gyakorlásának szerény bizonyságai felcsillannak gyülekezetünk múltjában is.

IMG_4153Az ekklézsia curátori, gondnoki naplójában 1792-től találunk feljegyzéseket a szegények részére szánt adományokról. A szegények támogatására külön casszájuk /perselyük/ volt és ezt a célt szolgálta a cintériumban lévő kőpersely is. Az adományokból főleg a helybeli Menházban /Ispotály/ lakó idős szegényeket, koldusokat támogattak rendszeresen. Az árvák felkarolásáról is szólnak feljegyzések. Egyikről részleteket is tudunk.

Bányai Mihály árva gyermekről való gondoskodás.

A presbitériumnak eme árva fiú helyzetét megértő, keserves sorsán könnyíteni kívánó, evangéliumi lelkületű gondoskodását tükrözi a következő jegyzőkönyvi részlet: “1842 december 8 dikán Bányai Mihály árva gyermek nyomorú sorsát szívünkre véve összegyültünk, s sorsa enyhítéséül végzésünk abban összpontosult: hogy télen által a városi tehetősebb egyedek sorban tartándják, mindegyik egyén két hétig, – nyáron által pedig a falusi egyedek leendnek hason szivességgel iránta; továbbá egyházunk pénztárából csináltatni fogunk számára három pár fehér ruhát; s végre a Lelkész által el fog láttatni szükséges iskolai könyvekkel.” /Pénztári napló, jegyzőkönyv, 1841-70,10.oldal/

1623291_630605903672167_483703374_nEgy év múlva ismét ülésezett a presbitérium az árva gyermek ügyében. Bizonyára a számtalan két-két heti időre otthont nyujtó családok tapasztalataiból is kiindulva, vele együtt érző lelkületből született a megállapodásuk: “1843 November 26 dikán tartott egyházi gyülésünkben határozottá lőn, hogy Bányai Mihály árva gyermek sorsát – még egy éven át enyhítendők – felfogjuk s a czéltalan házról házra járástól őt megkímélve valamelly jó helyen kosztot fogadunk számára s az alku szerint megállapítandó koszt pénzt egyházunk fizető tagjaira aránylag kivetjük.” /Jkv.14.old./ Így most már nem volt kitéve sorozatosan az új családokhoz való kerülésénél a kezdeti szorongásoknak és végre egy családnál állandó otthonban érezhette magát.

Zakál Miklós megöregedett és legyengült egyházfi megbecsülése

A presbitériumnak a megidősödött, munkaképtelenné vált egyházfi iránti példaértékű, jó szívű gondoskodásáról olvashatunk a következő jegyzőkönyvi határozatban: “1846 dik év Januarius 6 dikán általános népgyülésünkben Nemes Zakál Miklós Atyánkfia jelenté öregségi elgyengülése következtében elegtelen voltát az egyházi hivatalra s kéré egyházunk minden egyes tagjait, hogy helyette más egyházfi választassék. – Tekintvén Egyházunk ez elévült tagjának sok évi szolgálatát s már már tehetetlenségét, abban állapodott meg, hogy olly egyén választassék egyházfinak, ki e nevezett öreg szolgát az egyházfilakban a szükséges gondokkal s ápolással tartandja.” /Jkv.20.old./

14064181_1664140203877627_6894965524110032732_n

A valamikori szolgálati lakás a templom hátsó részében volt elkülönítve.

Bizonyára igen jóleső, megnyugtató volt a hosszú éveken át hűséggel szolgáló egyházfi számára, hogy szolgálati lakásából, megszokott otthonából erőtlenségében nem kellett távoznia, sőt abban még istápolára is számíthatott. Anélkül, hogy ezeket kérte volna. Rövidesen találtak e szempontból is megfelelő utódot. “Folyó 1846 dik év Március 13 dikán egyházi általános gyülésünkben kijelölés útján szavazatok általános többségével Nem Nagy Gergely polgári csizmadia mester egyházfinak megválasztatott: gyönyörű erkölcsi figyelmeztetések intésül intéztetvén hozzá, mellyekhez új hivatali állásánál fogva magaviseletét kellőleg alkalmazanadó lészen.“/Jkv.21.old/. A szó nemes értelmében is “Nemes” volt az új egyházfi, aki tisztsége betöltése mellett vállalta a kiérdemesült elődje gondozását.

S ha már e két egyházfi neve előkerült, álljon itt, kik voltak mind az árva gyermek, mind az elaggott egyházfi iránti együttérző, gondoskodó határozatokhoz segítő vezetők: az evangéliumi lelkület hirdetője Alsó-Borsai Csorba Farkas prédikátor lelkész, s az emberséges magatartású nemzetes idősb Bucsuházy Ferencz, majd Nemes Nemzetes idősb Bucsuházy István, később Tekintetes Gancs Vicze főgondnok. /1840-46./

 

Csukás Zsigmond: Részletek a somorjai református keresztyén egyház és temploma történetéhez. Somorja, 1994.

Mindent a böjtről / 3 – A böjtölő jutalma

150 150 SREK

Mindent a böjtről / 3 – A böjtölő jutalma

Olvasandó: Zsoltárok 22, 23-32

Hirdetem nevedet testvéreimnek, dicsérlek a gyülekezetben.

Kik az URat félitek, dicsérjétek őt, Jákób utódai, mind dicsőítsétek őt! Rettegjetek tőle, Izráel utódai, mind!

Mert nem veti meg és nem utálja az elesettek nyomorúságát, nem rejti el orcáját előlük, segélykiáltásukat meghallgatja. 

Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben, teljesítem fogadalmaimat az istenfélők előtt.

Esznek az alázatosak, és jóllaknak, dicsérik az URat, akik őt keresik. Szívetek legyen vidám mindenkor!

A föld legvégéig mindenkinek eszébe jut az ÚR, és megtérnek hozzá, őelőtte borul le a népek minden nemzetsége.

Mert az ÚRé a királyi hatalom, ő uralkodik a népeken.

Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani.

Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövő nemzedéknek.

Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz.

A mi Istenünk nem a bajt szünteti meg, hanem megjelenik a szenvedő ember mellett – szenvedve, keresztre feszítve. A mi Istenünk személyes jelenlétével vállal sorsközösséget a szenvedővel.

“A mi Istenünk nem veti meg és nem utálja az elesettek nyomorúságát, nem rejti el orcáját előlük, segélykiáltásukat meghallgatja.”

Ez a böjtölő ember első jutalma, ajándéka, ezért ne azt várjuk Istentől, hogy óriási katonaság élén, nagy csinnadrattával, látványos produkcióval, fölmentő seregével betolakszik a világunkba, és kimenti az Övéit. A mi Istenünk odatelepszik a szenvedő, böjtölő ember mellé. A mi Istenünk odatelepszik az imádkozó emberhez.

Ahogyan Ady Endre írja “Az Úr érkezése” című versében:

“Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.

 

Nem harsonával,

Hanem jött néma, igaz öleléssel,

Nem jött szép, tüzes nappalon

De háborús éjjel.

 

És megvakultak

Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,

De őt, a fényest, nagyszerűt,

Mindörökre látom.”

 

“A mi Istenünk nem veti meg és nem utálja az elesettek nyomorúságát, nem rejti el orcáját előlük, segélykiáltásukat meghallgatja.”

Hogy tanítja Jézus, kik látják meg az Istent? “Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.” – Máté ev. 5, 8.

Ez a böjtölő ember második jutalma: Az Isten megmutatja magát – nem rejti el arcát a böjtölő ember elől. Amikor az ember böjtöl, megtisztítja a szívét, kivet onnan mindent, ami zavarja a látását, ezért meglátja az Istent.

“A mi Istenünk nem veti meg és nem utálja az elesettek nyomorúságát, nem rejti el orcáját előlük, segélykiáltásukat meghallgatja.

Sok embernek az mételyezi a gondolatait Isten iránt, hogy nem merik megszólítani. “Annyit vétkeztem, annyira méltatlan vagyok, olyan messze kerültem Istentől.” – mondja az ilyen ember. Butaság.

A Máté evangéliuma 8. részében olvassuk, hogy a túlpartra igyekvő tanítványok csónakjában Jézus fáradt, és elalszik. Azt mondhatnánk, hogy nem illik zavarni, hiszen a tanítványok nagy része jártas a hajózásban, de nem bírják megtartani a hajót a viharban. Nincs más választásuk, fel kell ébreszteni Jézust. Jézus felébred, lecsendesíti a vihart és a tengert, majd így szól: “Mit féltek, ti kicsinyhitűek?” /Máté ev. 8, 23-27/

A böjtölő ember harmadik jutalma, hogy Isten meghallgatja a segélykiáltását. Nem szabad hallgatni, hanem teljes bizalommal kell megszólítani az Urat. Maga az Úr mozdul, maga az Úr cselekszik válaszul, és szabadulást ad.

A böjtölő ember számára bónusz is van: a távlat, a jövő.

Dávid a 22. Zsoltárban elkezdi dícsérni Istent:

“A föld legvégéig mindenkinek eszébe jut az ÚR, és megtérnek hozzá, őelőtte borul le a népek minden nemzetsége.

Mert az ÚRé a királyi hatalom, ő uralkodik a népeken.

Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani.

Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövő nemzedéknek.

Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz.”

Az Isten által egykor elhagyott, a nyomorúságában összetört, és kifosztott ember kezdi el tanítani a környezetét arra, hogy Istent kell dícsérni.  Ehhez az üzenethez, látáshoz és megoldáshoz csak böjtben juthat hozzá az ember. Böjt nélkül hiába kezd bele bárki, nem lesz hiteles. Nem lesz benne mennyei erő.

A nyomorúságban élő ember nem lát távlatot, nem lát jövőt. A megszabadított embernek a távlat és a jövő természetes. Isten odaadja, tessék.

Ámen.

György András, Somorja város református lelkipásztora.

 

“Szolgálatokban gazdag élet”

150 150 SREK

Id. Baráth Benjámin 1884. június 12-én született Somorján, sokgyermekes kisiparos családba. Asztalos mesterséget tanult. Szakmájában külföldön Bécsben, Berlinben híres mestereknél képezte tovább magát és műbútorasztalossá lett. Kiemelkedő szakismerete és gyakorlati érzéke révén csakhamar önállósult. Műhelyéből remekművek kerültek ki, melyek a legválasztékosabb igényeket is kielégítették és messze vidéken közismertté tették. Nem csak családok, de közületek, intézetek is megrendelői voltak. Szaktekintélye nyomán a járási Ipartársulat elnökévé választotta. Szociális téren az önkéntes Tűzoltó Egyesületben tevékenykedett, melynek parancsnoka is volt.

IMG_4156

1947-es jegyzőkönyv arról, hogy a kitelepített gondnokok helyett Baráth Benjámin vállalja a szolgálatot.

A gyülekezeti életben az istentiszteleteken való rendszeres részvételével szép példát nyújtott. Mint buzgó egyháztag már 1922-ben elnyerte a presbiteri tisztséget. Mint presbiter az egyházi ügyek megtárgyalása és intézése közben mindig a jó megértés és békesség munkálásán fáradozott. 1947 óta volt gondnoka a somorjai gyülekezetnek. Legnehezebb időben vette át a gondnokságot, üres pénztárral, de nem üres szívvel. Szíve tele volt élete sok megpróbáltatása által edzett, Isten iránti erős hittel és reménnyel. Ezért a legnehezebb helyzetben is mindig tudott biztatni. Emlékezetes és megszívlelendő mondása: “Jőjjünk minden vasárnap templomba, tegyünk minden alkalommal illő adományt a perselybe s erősödni fog a gyülekezete lélekben és anyagiakban egyaránt.”

Szívszerinti gondja volt a gyülekezet mind belső mind külső építésére. Az egyházépítői lelki munkát nemcsak támogatta, de gyakorolta is. Az istentiszteleteken, a lelki építés alkalmain, míg egészséges volt, rendszeresen részt vett szeretett családjával együtt. Az új paróchia építésénél nemcsak szakszerű tanácsaival segített, hanem hajlott kora ellenére is az asztalos munka java részét, mint önkéntes felajánlást, saját kezűleg végezte, serkentő példát mutatva másoknak is.

B.nagyszulok

Kép 1960-ból, feleségével együtt, aranylakodalmunkat ünnepelve.

A gyülekezetben való példás helytállása nyomán 1953-ban egyházmegyei tanácsbíróvá és tanácstaggá választották. Az egyházmegyei tisztikarban közmegbecsülésnek örvendett, a reá háruló feladatokat pontosan és hűséggel töltötte be. Meghitt, boldog családi élete, példás közösségi és gyülekezeti szolgálatainak földi jutalmát láthatjuk abban, hogy megérhette szeretett hitvestársával, öt gyermekével, unokáival házasságkötésének 50. és születésének 80. évfordulóját, mely alkalommal a templomban, a gyülekezet szeretetétől körülvéve adtunk hálát Istennek azért, hogy szolgálatokban gazdag élete mind családjára, mind a gyülekezetre áldás volt.

Ifj. Baráth Benjámin, gyülekezetünk építési gondnoka, az unoka, így emlékszik:

Baráth BenjáminNagyapám Baráth Béni, a néhai szintén Baráth Béni második  fia, összesen 11 voltak testvérek. 5 gyermek édesapja volt, hadifogsága előtt 3, utóbb még két gyermeke született. 3 évig volt hadifogságban valahol a távoli Oroszországban. Nagy titokban mesélte, hogyan menekült. Egy zsidó embernek segített a fogságban, jutalmul kapott tőle egy gyűrött újságpapírra írt rövid héber szöveget. Megszökött. A kis papír bemutatásával újból és újból kapott valami kis élelmet, és újabb címeket – így ért haza 4 hónap alatt. Naponta 20-40 kilómétert volt képes előre haladni, így 160 nap alatt (négy hónap) tett meg 3-4 ezer kilométert!

elso oldal 001

A hadifogságból írt levél – ima.

A mellékelt levél 1915 ben írodott , karácsonykor.  A hadifogságból nem írhatták meg, hol vannak, kivel vannak – szóval csak ilyen szöveget írhattak – ami a katonáknak nem mondott semmit, de a családnak mindent. Ezen keresztül értettem meg jellemét, Istenfélelmét és azt a bizalmat Istenben, amit érezni lehet e levélből: Isten megsegítette Öt a menekülésben.

Így ismertem én is, mint egy aránylag szigorú, de ha kellett, akkor remek társasági lényt, jókedvű embert.  Az 50-es, 60-as években a szórványból egy – egy presbitert a vasárnapi Istentisztelet után mindíg meghívott egy finom deci, vagy két deci borra, egy jó szivarra vagy pipadohányra. Emlékszem például Végh Kálmán bácsira Sárosfáról, Bucsuházy nénire (Bucsuházáról) és még sokan másokra, akik nem hiányozhattak.

Asztalosműhelyét két keze munkájával és remek tudásával virágoztatott fel kora legjobb műhelyévé, ahol 15-25 műbútorasztalos dolgozott. 300-400 kilométerről is kapott megrendeléseket. 1954- 55 ben elvették a műhelyét, álamosították. Ott lakhatott még a “saját” házában ugyan egész 1974-ig, az akkori asztalosok szintén. Apám vette át akkor a vezetést a műhelyben: kialakított nagyapának egy “kis mühelyt” – amit bérbe kelett neki adni – a saját tulajdonát!

Baráth nagyapa80 évesen is még mindíg aktívan dolgozott – sámlit, kisszekrényt, asztalt, széket készített – de már csak hobbiból, talán puhafából, mert akkor jó minoségű anyag nem volt. Úgy dolgozott például, hogy megvettek apámmal valamilyen öreg szekrényt, azt szétszedték és így jutottak jó minőségű keményfához. Győnyorü intarziás berakású bútorok javítását, vagy politúrozását vállalta még idős korában is.

A két háború között az Ipartársulat elnöke volt 1921-től 1945-ig, ahová az összes somorjai iparos regisztrált. Ide valamilyen illetményt fizettek, és ha bajba került valaki, akkor a társulat ellátta a családot. Arra is felügyeltek, hogy aki nem szakember, az ne végezzen szakmunkát: így biztosították az ipar állandó színvonalon tartását.

Bucsuházy István (Csukás Zsigmond munkája alapján).