Posts By :

Bucsuházy István

“Szolgálatokban gazdag élet”

150 150 SREK

Id. Baráth Benjámin 1884. június 12-én született Somorján, sokgyermekes kisiparos családba. Asztalos mesterséget tanult. Szakmájában külföldön Bécsben, Berlinben híres mestereknél képezte tovább magát és műbútorasztalossá lett. Kiemelkedő szakismerete és gyakorlati érzéke révén csakhamar önállósult. Műhelyéből remekművek kerültek ki, melyek a legválasztékosabb igényeket is kielégítették és messze vidéken közismertté tették. Nem csak családok, de közületek, intézetek is megrendelői voltak. Szaktekintélye nyomán a járási Ipartársulat elnökévé választotta. Szociális téren az önkéntes Tűzoltó Egyesületben tevékenykedett, melynek parancsnoka is volt.

IMG_4156

1947-es jegyzőkönyv arról, hogy a kitelepített gondnokok helyett Baráth Benjámin vállalja a szolgálatot.

A gyülekezeti életben az istentiszteleteken való rendszeres részvételével szép példát nyújtott. Mint buzgó egyháztag már 1922-ben elnyerte a presbiteri tisztséget. Mint presbiter az egyházi ügyek megtárgyalása és intézése közben mindig a jó megértés és békesség munkálásán fáradozott. 1947 óta volt gondnoka a somorjai gyülekezetnek. Legnehezebb időben vette át a gondnokságot, üres pénztárral, de nem üres szívvel. Szíve tele volt élete sok megpróbáltatása által edzett, Isten iránti erős hittel és reménnyel. Ezért a legnehezebb helyzetben is mindig tudott biztatni. Emlékezetes és megszívlelendő mondása: “Jőjjünk minden vasárnap templomba, tegyünk minden alkalommal illő adományt a perselybe s erősödni fog a gyülekezete lélekben és anyagiakban egyaránt.”

Szívszerinti gondja volt a gyülekezet mind belső mind külső építésére. Az egyházépítői lelki munkát nemcsak támogatta, de gyakorolta is. Az istentiszteleteken, a lelki építés alkalmain, míg egészséges volt, rendszeresen részt vett szeretett családjával együtt. Az új paróchia építésénél nemcsak szakszerű tanácsaival segített, hanem hajlott kora ellenére is az asztalos munka java részét, mint önkéntes felajánlást, saját kezűleg végezte, serkentő példát mutatva másoknak is.

B.nagyszulok

Kép 1960-ból, feleségével együtt, aranylakodalmunkat ünnepelve.

A gyülekezetben való példás helytállása nyomán 1953-ban egyházmegyei tanácsbíróvá és tanácstaggá választották. Az egyházmegyei tisztikarban közmegbecsülésnek örvendett, a reá háruló feladatokat pontosan és hűséggel töltötte be. Meghitt, boldog családi élete, példás közösségi és gyülekezeti szolgálatainak földi jutalmát láthatjuk abban, hogy megérhette szeretett hitvestársával, öt gyermekével, unokáival házasságkötésének 50. és születésének 80. évfordulóját, mely alkalommal a templomban, a gyülekezet szeretetétől körülvéve adtunk hálát Istennek azért, hogy szolgálatokban gazdag élete mind családjára, mind a gyülekezetre áldás volt.

Ifj. Baráth Benjámin, gyülekezetünk építési gondnoka, az unoka, így emlékszik:

Baráth BenjáminNagyapám Baráth Béni, a néhai szintén Baráth Béni második  fia, összesen 11 voltak testvérek. 5 gyermek édesapja volt, hadifogsága előtt 3, utóbb még két gyermeke született. 3 évig volt hadifogságban valahol a távoli Oroszországban. Nagy titokban mesélte, hogyan menekült. Egy zsidó embernek segített a fogságban, jutalmul kapott tőle egy gyűrött újságpapírra írt rövid héber szöveget. Megszökött. A kis papír bemutatásával újból és újból kapott valami kis élelmet, és újabb címeket – így ért haza 4 hónap alatt. Naponta 20-40 kilómétert volt képes előre haladni, így 160 nap alatt (négy hónap) tett meg 3-4 ezer kilométert!

elso oldal 001

A hadifogságból írt levél – ima.

A mellékelt levél 1915 ben írodott , karácsonykor.  A hadifogságból nem írhatták meg, hol vannak, kivel vannak – szóval csak ilyen szöveget írhattak – ami a katonáknak nem mondott semmit, de a családnak mindent. Ezen keresztül értettem meg jellemét, Istenfélelmét és azt a bizalmat Istenben, amit érezni lehet e levélből: Isten megsegítette Öt a menekülésben.

Így ismertem én is, mint egy aránylag szigorú, de ha kellett, akkor remek társasági lényt, jókedvű embert.  Az 50-es, 60-as években a szórványból egy – egy presbitert a vasárnapi Istentisztelet után mindíg meghívott egy finom deci, vagy két deci borra, egy jó szivarra vagy pipadohányra. Emlékszem például Végh Kálmán bácsira Sárosfáról, Bucsuházy nénire (Bucsuházáról) és még sokan másokra, akik nem hiányozhattak.

Asztalosműhelyét két keze munkájával és remek tudásával virágoztatott fel kora legjobb műhelyévé, ahol 15-25 műbútorasztalos dolgozott. 300-400 kilométerről is kapott megrendeléseket. 1954- 55 ben elvették a műhelyét, álamosították. Ott lakhatott még a “saját” házában ugyan egész 1974-ig, az akkori asztalosok szintén. Apám vette át akkor a vezetést a műhelyben: kialakított nagyapának egy “kis mühelyt” – amit bérbe kelett neki adni – a saját tulajdonát!

Baráth nagyapa80 évesen is még mindíg aktívan dolgozott – sámlit, kisszekrényt, asztalt, széket készített – de már csak hobbiból, talán puhafából, mert akkor jó minoségű anyag nem volt. Úgy dolgozott például, hogy megvettek apámmal valamilyen öreg szekrényt, azt szétszedték és így jutottak jó minőségű keményfához. Győnyorü intarziás berakású bútorok javítását, vagy politúrozását vállalta még idős korában is.

A két háború között az Ipartársulat elnöke volt 1921-től 1945-ig, ahová az összes somorjai iparos regisztrált. Ide valamilyen illetményt fizettek, és ha bajba került valaki, akkor a társulat ellátta a családot. Arra is felügyeltek, hogy aki nem szakember, az ne végezzen szakmunkát: így biztosították az ipar állandó színvonalon tartását.

Bucsuházy István (Csukás Zsigmond munkája alapján).

Levél 1915 Karácsonyán

150 150 SREK

1915. december 25-én, orosz hadifogságban

Mindenütt jelenvaló Isten, kegyelmes Atyánk. Krisztus urunknak áldott születésén megilletődve, alázattal borulunk elődbe a Te nagy jóvoltodért, s porba omlunk mindnyájan a Te szent színed előtt s várjuk Uram a Te bíztató és bátorító szent lelkedet. Eljutottunk Mindenható atyánk a Te nagy jóvoltodból e szent ünnephez a mit oly epedve vár egész világ népe, az egész világ hazafia, a jelenlegi helyzetünkben is a Te bíztató szavad még nem hagyott el minket itt a távolban sem, bár messze az édes hazától messze a boldog családi hajléktól, de remélve, bízva várjuk szabadulásunk óráját, reszket szívünk ezen a szent napon, hogy most is ott kell szenvednünk az ellenség kezében, hol bitorolják érzelmeinket, holott mi szegény ártatlan vértanúk vagyunk hazánk oltárán, eszköze a kapitalista kapzsi telhetetlen vágyainak. Mi kik feláldoztuk elétünket hazánk megmentésére, gyermekeink, hitvesünk, szüleink, testvérünktől elszakítva itt fetrengtünk a tétlenség veszteglésben. Itt, hol nincs a ki bánatunkban megvigasztal, nincs, aki egy bátorító szót nyújt felénk, csak Te – Uram, Te vagy ki minket megmentesz a veszedelemből is s visszaadhatsz a mi édes hazánknak mi édes otthonunkba. Oda, hol most is talán a karácsonyfa alatt az édes anyát körülvéve összekulcsolt reszkető kezekkel ott vagytok gyermekeim, imádkoztok, könyörögtök, hogy a mennyei atya a ti Atyátokat vagy testvéreteket mielőbb hazasegítené a ti szeretetetek melegével bemelegített boldog hajlékba.

Óh hallgasd meg Uram könyörgésünket mindazoknak, akik a békéért könyörögnek hozzád, s ne engedj mér annyi vért folyni a csaták mezején, ne hagyd Uram mér oly soká szenvedni a hazák fiait, küld el a béke angyalát a világ hadakozó feleinek. A ma született Jézus a szeretet angyala változtassa ezt az iszonyú vérfürdőt az Ő isteni erejével egy új paradicsomra!

Teremts Uram békét, s ne hagyj minket elvesznünk hazánk igaz hű fiait. Gyámolítsad sebesült testvéreinket, erősítsd az elgyengülteket, kik a csatában megfogyatkoztak, bátorítsad azokat kik félnek, s bíztasd azokat, kik remélnek, továbbra aj édes és békés pihenést mindazoknak, akik hősi halált haltak, az Ő poraikból nőjön a béke – a szeretet virága, amely soha el nem hervadhat, ellenség lábai le nem tiporhatnak, továbbá a Te akaratod legyen mindenünkben a Jézus Krisztus által!

Ámen.

Id. Baráth Benjámin.

A nagy parázna

150 150 SREK

Olvasandó: Jelenések 17

1Odajött hozzám az egyik a hét angyal közül, akiknél a hét pohár volt, és így szólított meg engem: Jöjj, megmutatom neked a nagy parázna büntetését, aki a nagy vizek mellett ül, 2akivel paráználkodtak a föld királyai, és paráznaságának borától megrészegedtek a föld lakói. 3És lélekben elvitt engem egy pusztába, és láttam, hogy egy asszony ül egy skarlátvörös fenevadon, amely tele volt istenkáromló nevekkel, és hét feje és tíz szarva volt. 4Az asszony bíborba és skarlátba volt öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve, kezében aranypohár, tele utálatossággal és paráznaságának tisztátalanságaival, 5és a homlokára írva ez a titokzatos név: A nagy Babilon, a föld paráznáinak és undokságainak anyja. 6Láttam, hogy az asszony részeg a szenteknek és Jézus vértanúinak vérétől, és amikor láttam őt, nagyon elcsodálkoztam.

7Ezt mondta nekem az angyal: Miért csodálkozol? Én megmondom neked az asszony titkát és a fenevadét, amely hordozza őt, és amelynek hét feje és tíz szarva van. 8A fenevad, amelyet láttál, volt és nincsen, de fel fog jönni az alvilágból, és elmegy a kárhozatba. És csodálkoznak a föld lakói, akiknek nincs beírva nevük az élet könyvébe a világ kezdete óta, amikor látják, hogy a fenevad volt és nincsen, de megjelenik. 9Itt van szükség az értelemre, amelyben bölcsesség van. A hét fej hét hegy, amelyen az asszony ül, és ez hét királyt jelent: 10öt elesett, az egyik már uralkodik, a másik még nem jött el, és miután eljön, kevés ideig maradhat. 11A fenevad pedig, amely volt és nincs: ő a nyolcadik, a hét közül való, és elmegy a kárhozatba. 12A tíz szarv, amelyet láttál, tíz király, akik még nem kaptak királyságot, hanem a fenevaddal együtt kapnak királyi hatalmat egyetlen órára. 13Ezeknek közös szándékuk az, hogy felajánlják erejüket és hatalmukat a fenevadnak. 14Ezek a Bárány ellen fognak harcolni, a Bárány azonban legyőzi őket, mert uraknak Ura és királyoknak Királya; és akik vele vannak, azok az elhívottak, a választottak és a hűségesek. 15Az angyal így folytatta: A vizek, amelyeket láttál, ahol a parázna asszony ül: a népek és a seregek, a nemzetek és a nyelvek. 16A tíz szarv, amelyet láttál, és a fenevad meg fogják gyűlölni a paráznát, kifosztják és mezítelenné teszik, húsát lerágják, őt pedig tűzben elégetik. 17Mert az Isten adta szívükbe, hogy végrehajtsák szándékát, hogy szándékuk egy legyen, és felajánlják királyságukat a fenevadnak, míg be nem teljesednek az Isten igéi. 18Az asszony pedig, akit láttál: a nagy város, amelynek királyi hatalma van a föld királyai fölött.

Az olvasott résszel foglalkozó kommentárokban enyhe zűrzavart fedeztem fel. Nagyon kevesen merik felvállalni a konkrét választ azzal kapcsolatban, hogy ez a nagy parázna, ez a minden elképzelhető dísszel felékesített asszony valójában kicsoda.

Gondolkodjunk el együtt azon, hogy a részben emlegetett babiloni lelkület miben, kiben vagy hol kap erőt annyira, hogy a föld királyai fölött történelmi hatalmat képviseljen?

Van némi kockázat a lehetséges megfejtésben, mert az olvasott környezeti jellemzők révén – a hét szarv jelentette hét domb, a nagy vizek jelentette népek, nemzetek és nyelvek összessége – pontosan meghatározható, hogy kicsoda a nagy parázna. Az olvasott rész pontos koordinátákkal meghatározza a földrajzi elhelyezkedését, történelmi tekintélyét és tevékenységét. 

isten választott népe minden korban – Krisztus előtt is és Krisztus után is – női alakban van bemutatva a Bibliában. Izrael népe az Úr jegyese, akit az Úr elválasztott Magának, kijelölt Ábrahámban és leszármazottaiban. Menyasszonyaként ünnepli az Úr a sajátjait, akiknek a hűtlensége az ószövetségi időkben is kellő alapossággal van bemutatva. 

Az Újszövetségben ez a kép leegyszerűsítődik, ugyanis Jézus nem egy példázatában említi – nagy vacsora, nagy vendégség, a szerzett esküvő -, hogy az Atya Isten a Fia számára a menyasszonyt választott ki, és Jézus visszajöveteléig ez a menyasszony várja Ura érkezését, visszajövetelét. 

A női alak minden tekintetben Isten népét jelöli a Bibliában. Az Ószövetségben Isten népe Isten jegyese. Gyönyörű képeket közöl az Énekek Éneke, hogy milyen rajongás jellemzi Istent a saját népe iránt, hogy mennyire elkötelezett. Az Ószövetség prófétai könyvei állomásokba szedve mutatja be, hogy hányszor volt hajlandó az Úr megújítani szövetségét a Hozzá hűtlenné vált választottjával. Ha egész pontos képet akarunk erről, akkor mindenkinek javaslom otthon elolvasni a Hóseás könyvét. 

Hóseás próféta volt Istennek az a választott embere, aki azt a parancsot kapta, hogy népe lélektanának szemléltetésére és népe Isten iránti hűtlenségének bemutatására vegyen feleségül egy parázna nőt, Gómert. Bármennyire is tudta maga mellett ezt az asszonyt, gyermekeket is nemzett neki, ez az asszony rendszeresen visszavágyott a “szabad” életre, és Hóseásnak vissza kellett vásárolnia a saját feleségét. A Hóseás története fontos forrása az ószövetségi választott nép romlása meghatározásának. 

Az Újszövetségben Jézus Krisztus személyében alakot ölt a vőlegény. Ennek köszönhetően a Hozzá tartozó, Általa kiválasztott menyasszony alakja is egyértelművé válik, aki nem más, mint az egyház, a gyülekezet. Pál apostol írja le, hogy Krisztus a fő, mi pedig a Hozzá tartozó test részei vagyunk – az egyháza és a gyülekezete. 

Döbbenetes élmény ezen bibliai alapok révén eljutni azokhoz a történelmileg is igazolható, és földrajzilag is egyértlemű következtetésekig, amelyeket a Jelenések könyve 17. része hordoz. 

Közel másfél ezer évig Isten népének a központja volt Róma – a hét dombra épült város. A Földközi tenger partján, az Appenin félsziget szívében egy olyan birodalom, amely minden tekintetben fölékesített, és történelmi tényekkel igazolható hatalmat bontakoztatott ki a föld királyai fölött. A szó legszorosabb értelmében egyetlen lehetséges megoldásként mutatkozik a nagy parázna meghatározásra, hiszen a Vatikán Isten nevében és Isten akaratát kisajátítva nemcsak uralni akarja korunk meghatározó áramlásait, hanem a keresztyénség kizárólagos világméretű központjaként hirdeti saját magát. Ezért a nagy parázna megrajzolt alakja révén a Krisztus eljövetelét közvetlenül megelőző események főszereplőivé teszi mindazokat, akik magukat egyházként, gyülekezetként, Krisztus menyasszonyaként tartják számon.  

 A Rómában székelő pápa azt állítja magáról, hogy ő Krisztus földi helytartója, Isten kizárólagos képviselője, és e tekintetben egyedülálló erőt, tekintélyt hordoz. Mondhatnánk, hogy református szájból könnyű ezeket a megállapításokat megtenni, de én magam is bevallom, hogy dideregve fogadtam ezeknek az összefüggéseknek a felismerését, mert a föld királyaival paráználkodó, velük együtt nem krisztusi eszközökkel manipuláló Róma hatása napjainkban már nemcsak a római katolikus egyházra jellemző. A  magát reformáltnak, protestánsnak mondó közösségek mindegyike, megmételyezve a látvány-világ hatalmától, ugyanilyen lendülettel képes hűtlenné válni Krisztus iránt. Innentől kezdve érezhető, hogy érintve vagyunk mi magunk is, mert a mindenkori  egyház – különösen a krisztus evangéliumát tagadó magyarázatok szerint – egyben hatalom is. Sok évszázados tapasztalat van e mögött a lázadó hangvételű meghatározás mögött, ugyanis az egyház viselt háborút, az egyház végzett népírtást, az egyház képes volt gazdasági alapokra cserélni a bibliai alapokat. Ez pedig a mi örökségünk is. Elődeink is katolikusok voltak, hogy ne csak azokat érje e tekintetben megjegyzés, akik napjainkban is azok. 

János látomása szerint ez az asszony részeg a vértanúk vérétől, és egy vörös fenevadon ül, amelynek szimbólumai arról árulkodnak, hogy a gonosz szándékának, hatalmának a hordozója. Ez pedig antagonisztikusan ütközik azzal, amit Jézus tanítványainak mond: 

„Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ” /János 15,19/. 

A hatalom révén szervezett egyház, amely egyszerre intézmény is, saját gazdasággal, katonasággal, történelmi súllyal, ranggal, vagyonnal, az nagyon is evilágból való. 

A római katolikus egyház világbirodalom kiépítésére törekedett, és pontosan ez a bibliátlan szándék juttatta odáig, hogy a Krisztus visszajövetelét közvetlenül megelőző eseményék főszereplőjévé tegye. A II. vatikáni zsinat világosan kijelenti, hogy a római katolikus egyháznak ma is törekvése az, hogy uralma alá vonja az egész emberiséget és annak javait.

 XI. Gergely ‘ pápa 1372-ben kiadott pápai bullájában (In Coena Domini) magának követeli az egész keresztény világ fölötti uralmat, beleértve a világiakat és a keresztényeket is, és mindenkit kiközösített, aki nem engedelmeskedett a pápának vagy nem fizetett neki adót. Az In Coena-t megerősítették az utána következő pápák is, és 1568-ban V. Pius esküvel fogadta, hogy ezután ez a törvény marad érvényben mindenkire vonatkozóan.

VI. Sándor pápa (1492-1503) kijelentette, hogy az összes addig még fel nem fedezett földterület a római pápa tulajdona, és hogy úgy rendelkezik azokkal, ahogy neki tetszik, Jézus Krisztus nevében, az Ő földi helytartójaként. Akár a portugál, akár a spanyol, akár később a francia gyarmathódításoknak minden egyes négyzetméterét a pápától kellett elkérni, vagy aranyon megváltani. Mindezt Jézus Krisztus nevében.

Ezek az eszközök semmilyen módon nem igazolhatóank bibliai tanításokkal. Sőt, kifejezetten ellene szólnak mindannak, amit Jézus Krisztus tanított. És itt éljünk egy megjegyzéssel, hogy miért a sátán erejét és hatalmát képviselő vörös fenevadon ül – azaz él és mozog – a nagy parázna nő? Azért, mert nem volt Biblia, és ennek köszönhetően hiányzott a Szent Lélek ereje. Ha a Biblia hiányának lélektani következményeit nézzük, akkor az egyéni sors tekintetében és közösségi sors tekintetében egy és ugyanaz: hűtlenség Isten iránt, a gonosz hatalomra jutásának műhelye. Ahol nincs Biblia, ott minden indulat Istennel szemben irányul. 

Érdekes képet fest erről Amerika őslakosságának felfedezése, megtérítése, kifosztása és későbbi rabszolgasága. Az aztékok, inkák és maják leszármazottai sem felejtették el, hogy a római katolikus papok a világi fegyvereket igénybe véve őseiknek két lehetőséget adtak: vagy áttérnek a római katolikus hitre (ami gyakran azt is jelentette, hogy ezután rabszolgaként kellett élniük), vagy a halált választják. 

Vajon honnan vindikálja magának a római egyház azt a jogot, hogy őt Krisztus globális hatalommal ruházta föl? Mert nem tiszta és egyértelmű mindezt Péter apostolra  – állítólag Róma első püspöke volt – fogni, akinek a római hagyomány azt a kiváltságot tulajdonítja, hogy az egyház emberi ura, Krisztus földi helytartója. Ezt kevesen merték megkérdőjelezni a Reformáció előtt. Akik megtették, kivétel nélkül meghaltak. Ennek a hagyománynak az igazolására világi törvényeket alkalmaztak, amelyek jogi és gazdasági kötelezvényekkel jártak. Bibliai igazság nem áll mögötte. Ezt ugyanis tökéletesen tagadják Jézus szavai, amit Pilátusnak mond: „Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének…” 

A kevesek által használt Katolikus Enciklopédia ezzel kapcsolatban így nyilatkozik: “Mindenki számára érthető, hogy miért játszik Róma központi szerepet a mai Egyház életében: A Római Katolikus Egyház egyetemes, mégis teljes mértékben Róma püspökének szolgálatára épül. Róma mindig is a kereszténység központja volt, amióta Szent Péter megalapította ott az egyházat.”

Holott az egyházat nem Szent Péter alapította, ezért az egyház nem emberi privilégium, nem az ember igényeinek, eszközeinek, szükségleteinek beteremtésére adatott. Az igazi egyházat Krisztus alapította, és közvetlenül Jézus Krisztushoz kötődik. A Biblia tanítása szerint egyház ott nem létezhet, ahol nincs jelen Jézus Krisztus. A római katolikus egyház tanítása szerint ott lehet csak egyház, ahol püspök van. Magyarul: a pápa hatalmát képviselő emberi jelenlét révén függetlentíti az egyházat az egyház Urától. 

Ez a hamis tanítás és felfogás közvetlenül együtt jár bálványszobrokkal, bálványképekkel, búcsújáró helyekkkel, csodatévő ereklyékkel és amulettekkel – mindazzal, amire a Biblia egyetlen motívumot használ: paráznaság Istennel szemben. Tudniillik az, aki Jézus Krisztussal tart fenn kapcsolatot, az a Szent Lélek révén él, megújul, alkot, szolgál. Aki azonban nem Jézus Krisztussal tart fenn kapcsolatot, az más forrásból meríti életének erejét. Ezt példázza tökéletesen a vörös fenevad. Ugyanis a parázna nő minden tekintetben ennek rendelte alá tartását, biztonságát, fejlődését. János apostol csodálkozott ezen, hogy mennyire megváltozott Isten választott népe. Az egykor üldözött – a Jelenések Könyvében  is korábban bemutatott -, hányattatott sorsú egyház teljes mértékben képes volt alárendelni magát Isten ellenségének. 

Az angyal, aki Jánossal beszél, megfejti a titkot: “A fenevad volt és nincs.” Isten színe előtt Isten ellenségei látszólag vannak, gyakorlati értelemben azonban nincsenek. Az Úr döntött sorsukról, döntött a gonosz és a gonoszok sorsáról, és ennek köszönhetően a sorsuk megváltoztathatatlan. Ezért mondja a Biblia mindarról, ami a gonosztól származik, hogy volt és nincs. Ha meg is jelenik ha fel is bukkan, és kifejti átkozott hatását, az nem jelenti azt, hogy változtatható lenne a sorsa. “Csodálkoznak a föld lakói, akiknek nincs beírva nevük az élet könyvébe a világ kezdete óta, amikor látják, hogy a fenevad volt és nincsen, de megjelenik.” Ha magunk elé engedjük a csodálkozó sokaság képét, akkor egyértelművé válik számunkra, hogy korunk egyre inkább eltorzuló magatartása miért képeken keresztül operál vagy manipulál? Mert minden tekintetben arra számít, hogy a látványon keresztül képes ámulatba ejteni, magával ragadni a közönséget. Ezért kiemelten fontos emlegetni, hogy a hit hallásból van! A hit nem látványfüggő. A hit nem szentképek, oltárképek, csodálatosra csiszolt szobrok – vagy bármilyen más vizuális jelenség  -formájából fakad. A Biblia azt mondja, “a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Ígéje által.” Ezért egészséges hitet, vagy egészséges hitre ható egészséges hatást ne várjon senki látványtól. Ez pedig a hitünk védelme érdekében egyre hangsúlyosabban hangoztatandó üzenet. A látvány nem generál hitet, sokkal inkább hitetést. 

Az angyal által megfejtett hét fejről és tíz szarvról.

A hét fej egyértelműen hét domb – Róma hét dombra épült -, de ez egyben a föld teljességét is jelenti. A fenevad a maga által közvetített látvány-világ révén uralja az egyetemes, globális emberiség teljes felületét. A tíz szarv tíz király. Sok magyarázat van, amely apróra bontja, és igyekszik megtalálni az egyetemes emberiség olyan tíz uralkodóját, akik beleilleszthetők a látomásba. Sokan emlegetik Sztálint, Hitlert, Napóleont, és más uralkodókat – legyen egyértelmű számunkra, hogy akár a kilencedik, akár a tizedik király korát éljük, ezen a világon rend már nem lesz. Ez a világ nem fog mostani állapotában megújulni, nem fog beköszönteni az emberiség új földi aranykorszaka, mert ez a folyamat nem visszafordítható. Ugyanis a Bárány legyőzi őket – mindenkit, fenevadostól, királyostól, dombostól, az egész világot látványában meghatározó jelenségestől büntetés alá kerül. Nem ideig tartó büntetés alá, hanem örökké tartó büntetés alá. 

Ennek következtében érthető, hogy az elámított vagy megszállott parázna nő húsát lerágja a fenevad, és elemészti. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy amikor a gonoszság elhatalmasodik, akkor még a jeleit sem képes megtűrni és elviselni annak, ami egy kicsit is Krisztusra utal. 

Ez hozza el a záró mondatot: Korunk hatalmas léptekkel, óriási iramban eszközli ennek az eszkatalógiai jelenetnek a kibontakoztatását. 

Mi vár ránk?

Nekünk egyetlen lehetőségünk van – Jézus Krisztus: 

Mind a nagy parázna által keltett hatással, mind a fenevad által keltett megszálló erőkkel szemben nem képes megtartani más, csak Jézus Krisztus. Aki Önmagában, mint áldozati bárány, puszta megjelenésével szünteti meg ezt az átkozott, végletekig leromlott állapotot. 

Ámen. 

György András, Somorja város református lelkipásztora.

Mindent a böjtről / 2

150 150 SREK

Mindent a böjtről / 2

Szívem mint a viasz megolvadt

Olvasandó: Zsoltárok 22, 15-23:

Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben.

Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél.

Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat.

Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám.

Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek.

Ó, URam, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre!

Ments meg engem a fegyvertől, életemet a kutyák hatalmából!

Szabadíts meg az oroszlán szájából és a bivalyok szarvai közül engem, nyomorultat!

Hirdetem nevedet testvéreimnek, dicsérlek a gyülekezetben.

A legyengült ember, aki kénytelen teljes kiszolgáltatottságban élni, az elszakad mindentől, ami körül veszi: a vele ridegül bánó emberektől, a rá értetlenül bámuló környezetétől, sőt saját maga testi állapotáról is. A böjtben az a cél, hogy az ember színről színre álljon az Isten előtt, akadályok nélkül testben és lélekben. Kizárólag a helyes, biblikus böjt foszthat meg bennünket mindattól, ami gátolja az Istennel való közöséget. Erre pedig azért van szükség, mert az ember rajongásig és imádatig képes megszeretni önmagát, képes rajongani a világért. Istennek ezért kell lefosztania rólunk mindazt, ami a hitben akadályoz.

Dávid imádságában eléri a lélektani nulla pontot, azt az állapotot, amikor mindegy, hogy él-e vagy hal-e. Hordozza a fájdalmat, a kiszolgáltatottságot, amikor se tartása, se képessége, se ereje – és bevallja, hogy semmije sincs. Isten lefosztotta őt egészen teremtett állapotára, amikor nincs más csak a test és a lélek. Nincs eredmény, nincs teljesítmény, nincs semmi, csa egy corpus – egy eleven test.

Ebben az állapotban kezd újra feléledni Dávid, mert imádkozik. Nem kapaszkodik semmibe, nem érvel a céljaival, nem hivatkozik másra, csak és kizárólag könyörög. Mint a víz, szétfolyva, kificamodott csontokkal, megolvadt, viasz szerű szívvel, kiszáradt torokkal, ínyéhez tapadt nyelvvel – ha nehéz is,imádkozik, és Isten dicsőségét hirdeti.

Így, megfosztva mindentől, ami érték, rang, eredmény – emberi mivoltától is megszabadulva – hirdeti az Isten dicsőségét.

Jézus akkor hirdette Isten legnagyobb dicsőségét, amikor meghalt. Az Ő élettelen teste ott a kereszten, átlyukasztott kézzel és lábbal, összezuhant testalkattal, megfosztva ruháitól, az emberek értetlen bámulatától hirdette Isten dicsőségét. Emiatt teljesen természetes dolog, hogy a böjtölő nem a maga elvárásaiért könyörög, hanem kizárólag azért, hogy Isten dicsősége mutatkozzon meg. Így éli át a böjtölő ember, hogy Isten meg tud benne dicsőülni. Nagyobb lesz benne az Isten, mint önmaga.

Ámen.

György András, Somorja református lelkipásztora.

Negyven nap és negyven éjjel – ahogyan Jézus böjtöl / 1

475 225 SREK

Olvasandó: Máté 4,1-11: 1Akkor elvitte Jézust a Lélek a pusztába, hogy megkísértse az ördög. 2Miután negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. 3Ekkor odament hozzá a kísértő, és ezt mondta: Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré! 4Ő így válaszolt: Meg van írva: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” 5Ezután magával vitte őt az ördög a szent városba, a templom párkányára állította, 6és így szólt hozzá: Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat, mert meg van írva: „Angyalainak parancsot ad, és kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben.” 7Jézus ezt mondta neki: Viszont meg van írva: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” 8Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, 9és ezt mondta neki: Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. 10Ekkor így szólt hozzá Jézus: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” 11Ekkor elhagyta őt az ördög, és íme, angyalok mentek oda, és szolgáltak neki.

 

Nem egyedi jelenség a Bibliában, hogy valakit elragad a Szent Lélek. Az emberiség első nemzedékének tagjai közül ismerjük Énókot, aki “az Istennel járt, és egyszer csak eltűnt, mert Isten magához vette őt.” /1Mózes 5, 24/. Ismerjük Illést, aki előbb negyven nap és negyven éjjel megállás nélkül menetelve jut el Isten hegyéig, a Hórebig /1Királyok 19, 8/ – ez sem az emberi erő teljesítményéről szól, hanem az Illést megelevenítő Szent Lélekről. Sőt, tudjuk, hogy Illés nem ismerte meg a test halálát sem, mert Elízeus beszámol arról, hogy az Úr elragadja őt. /2Királyok 2/. Jézus tanítványai közül Fülöp – aki miután megkereszteli Etiópia kincstárnokát – él át hasonlót, mert elragadja a Lélek a kincstárnok mellől. /Ap.Csel 8, 39/

Az emberiség történelmének ezek az eseményei egyértelműen közlik velünk, hogy akiben a Szent Lélek akadálytalanul kiteljesedhet, azt a Lélek elragadja – azzal Isten azt tesz, amit akar. Sokat mondó lehet életünknek egy-egy váratlan helyzete, találkozása, amit nem magunk, hanem a Szent lélek készít elő. A hitetlen gondolkodás a véletlenre vagy a sorsszerűségre fogná ezt is, de nem úgy a hívő ember. A hívő ember a váratlan eseményekben nem lát, és nem is láthat mást, csak a Szent Lélek munkáját.

Isten ugyanis Szent Lelke révén emeli fel vagy viszi a mélyre az övéit. És ez jól van így.

Jézus megkeresztelkedése után történik ez az esemény, és nem maga zarándokol ki a pusztába, hogy ott megvívja emberfeletti küzdelmét a gonosszal, hanem a Lélek ragadja el. Közel harminc évet élt már emberi testben, és felkészült a szabadító szolgálatra. Valóban itt az idő, hogy emberi testben is szemtől szembe kerüljön a gonosszal, de előbb más dolga van.

Negyven nap és negyven éjjel nem történik semmi, csak annyit őriz a Szentírás, hogy Jézus ez idő alatt nem evett, koplalt. A puszta kopár, sziklás, sivatagos helyet jelöl, az emberi szervezet számára igazi próbatétel. Ilyen körülmények között felszínre kerül, hogy a test és a lélek szimbiózisában, hogy melyik az erősebb – a test vagy a lélek? Napjaink elkényelmesedett társadalmának egyes tagjai ezért keresik az embert próbáló természeti környezetet. Ám míg esetükben az emberi akaraterő diadalaként mutatkozik meg a teljesítmény, addig Jézusnál ez a negyven nap és negyven éjjel nem testi erőlködés az életben maradásért, hanem imádság.

Vegyük ezt nagyon komolyan, mert minden váratlanul ránk szakadt, embert próbáló magány az Isten műhelye, ahová a Szent Lélek maga visz bennünket. Nem szégyen ilyenkor elvonulni, mindent és mindenkit magunk mögött hagyva imádkozni. Különösen érdekes, hogy ugyanezt fedezhetjük fel a korábban emlegetett Illés prófétánál, aki halálos ellenségeinek fenyegetése miatt elbujdosik, és súlyos depresszióba kerül. De imádkozik. Keresi az Isten közelségét. Ki lehet, és ki kell mondani Jézussal kapcsolatban ugyanúgy, mint magunkkal kapcsolatban: Isten közelségét úgy kell keresni, hogy félretesszük, ami akadályoz. Néha ez könnyű. Személyes életünkben is találunk számos példát, amikor becsukjuk az ajtót, kikapcsoljuk a készülékeket, és odaállunk Isten elé. Időnként azonban az Isten Lelke olyan helyzetet teremt számunkra, amikor nincs más választásunk, csak az imádság. Ez is jól van így. Fogadjuk örömmel, és Isten iránti hálával az embert próbáló, lelket feszítő, testet emésztő élethelyzetet is, mert Isten így formálja – faragja – az embert.

Az evangéliumok tanítása szerint Jézus minden magányosan töltött percében imádkozik. Nem meditál – azaz nem befelé fordul -, hanem Isten felé fordul. Nem önmagában keres választ, hanem Isten felé fordul. Nem “agyal”, nem “spekulál”, hanem még az érzéseit is megosztja az Atyával. Mind bibliai, mind pedig lélektani szempontok alapján ez a igazi böjt alapja, kiinduló pontja. Azaz nemcsak egy-egy rossz vagy jó szokását hagyja el ilyenkor a böjtölő, hanem mindennel szakít, és testestől lelkestől az Atya Isten felé fordul.

Ejtsünk még szót a negyven nap és negyven éjjel jelentette fizikai megpróbáltatásról. Ennyi idő étel nélkül a totális fizikai gyengeséget jelenti, ami az orvostan szerint rengeteg tünettel jár együtt: sorvad az izomzat, gyengülnek a csontok, a test elkezdi felemészteni önmagát. A pszichének óriási megterhelés, hogy kordában tartsa a tudatot. Alkattól függően 7-10 napra tehető az az időszak, amit károsodás nélkül képesek lehetünk elviselni étel nélkül. Persze tudunk extrém állapotokról is, de a Jézussal kapcsolatban emlegetett negyven nap és negyven éjjel minden emberi tűrőképességet meghalad. Hogy mi tartja Jézust életben? Minek köszönhető az, hogy ez az ember még lélegzik, hogy ép a keringése, hogy ép a tudata, hogy a teste még funkcionál? A Léleknek. Ugyanis az Isten Szent Lelke nemcsak megelevenít, hanem életben is tart. Ezt különösen a hívő ember tudja igazolni, amikor az ember szembesül saját életének súlyával, akkor semmi más nem tartja életben az embert – semmi más nem akarja életben tartani az embert, csak az Isten Lelke. Ezt egészen pontosan igazolja az előbb emlegetett Illés próféta sorsa is, aki depressziójának legmélyén azt mondja Istennek, hogy “vedd el az életem, nem akarok élni.” A Szent Lélek – fizikailag bizonyítva van – tartja fent Jézusban a keringést, a testi értelemben végletekig elfogyatkozott életerőt. Jézus tehát negyven nap és negyven éjjel a saját testével küzd. Így is példát ad nekünk: először a test kívánságait kell legyőznünk. Ez pedig üzenet számunkra:

Először a test kívánságai fölött kell győznie annak, akit Isten a gonosz munkájának lerombolására hívott el!

Pál összegzi ezt saját tapasztalatai alapján: “Megsanyargatom és engedelmessé teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” /1Korinthusz 9, 27/

Az Isten akaratát és erejét böjttel kereső ember számára ezért ez a következő teendő: legyőzni a test kívánságait! “Akik test szerint élnek, a test dolgaira törekszenek, akik pedig Lélek szerint, a Lélek dolgaira. A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség, minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert Isten törvényének nem engedelmeskedik, és nem is tud engedelmeskedni. Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.” – írja Pál ismét csak apostol. /Róma 8, 5-8/

Így ennek a negyven napnak és éjjelnek, amit Jézus teljes fizikai megpróbáltatások között él át, ez az értelme.

Érdekes, hogy ameddig Jézus emberfeletti önsanyargatása nem telik be, addig a gonosz meg se jelenik. Ez pedig a böjt egyik kiváltó okát fedi fel előttünk: a gonosz a gyengeséget keresi – életünknek azt a momentumát, idejét, állapotát, amikor az ember tűréshatáron mozog. Negyven nap és éjjel után Jézus megéhezik. Ennyi idő után felszínre kerül az éhség, és nem képes elnyomni magában sem: jelentkezik a test, enni kér. A test jelentkezésének pillanatában – mondhatni, ezzel összhangban – jelentkezik a gonosz is, aki a maga szenzoraival hihetetlenül érzékenyen képes reagálni a test indulataira. Megjelenik a kísértő, és kifejezetten az éhségre fókuszálva megszólal:

– Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!

Meggyőződésem, hogy Jézus koplalásakor nemcsak az jelentkezett nála az ingerek szintjén, hogy éhes, hanem az is – ahogyan minden embernél előfordul – , hogy hogyan juthatna ételhez. Neki, mint Isten Fiának elég lett volna kinyújtania a kezét bármelyik napon, és a Benne lévő isteni erő akadálytalanul átalakította volna a követ kenyérré. De nem tette. Fontos állomás ez, mert úgy látszik, hogy Jézus a maga koplalását ellensúlyozandó isteni erejét is az imádságra összpontosította. Nem önmaga szolgálatába állítja, nem önmagáért cselekszik. Sőt, nem is olvashatjuk sehol az evangéliumokban, hogy Jézus önmagáért cselekedne. Jézus önmaga miatt soha nem tesz csodákat, még önmagát dicsőítendő sem tesz semmit – mindent az Atyának és az Atyáért tesz. A gonosz, a kísértő ebbe a mutatkozó hézagba kívánkozik befurakodni. A testében szenvedő, ám Isten Szent Lelkével élő Jézusnak felkínálja a lehetőséget. Talán Jézus nem tudta, hogy neki elég kinyújtania a kezét, és kenyérré válik a kő? Talán Jézus nem tudta, hogy teste sanyargatásának önmaga könnyedén véget tudna vetni? Dehogynem. Ahogyan mi magunk is tudjuk. Egy-egy bátor indulatból született önsanyargatásból könnyen ki tudunk lépni. Aki valaha is fogyókúrázott, az tudja, miről beszélek. Könnyű kimenni éjszaka a hűtőhöz, beleharapni egy kolbászba, és vége a koplalásnak.

A lehetőség, amit a kísértő sugall – mert meggyőződésem, hogy ez nem egy hangos szózat, nem is egy prédikáció, hanem egy sugallat – tökéletesen azonosul azzal a sugallattal, amit Éva hallott a jó és a rossz fájának árnyékában. Egyrészt a közlő ugyanaz, másrészt ugyanaz a célja is: “Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” /1Mózes 3, 1/ Hát Jézus ne tudná megváltoztatni a kő állagát, és enni belőle? Csakhogy Jézus nem akar. Különösen azért nem, mert a gonosz sugallja. Ezért nem akar. Itt a böjtünk következő feladata: Meg kell vizsgálni, kinek vagy minek engedünk, engedelmeskedünk! E tekintetben a kísértő hihetetlenül kifinomult eszköztára ingerek milliárdjait szabadítja rá az emberiségre. És nem kizárólag a bennünket körülvevő reklámhadjárat impulzusaira gondolok – már minden a reklámról és a fogyasztásról szól -, hogy akár külső ingernek és belső vágynak engedve lágyuljon el az ember. Sokkal inkább arra utalok, hogy az Isten ereje nélkül ellenállhatatlannak tűnő sodrásnak az egyetemes emberiség elkezdett engedelmeskedni. Milyen meghatározó lett életünkben a közös divat, és mennyire át lett programozva a társadalom, miszerint az ember testi-lelki egyensúlyát testi jólétben keresi?!

Jézus válaszára szeretném felhívni a figyelmet: “Meg van írva…” Emiatt szeretném hangsúlyozni a bibliaolvasás szükségességét a böjtben. Mert honnan tudná a Bibliát nem ismerő ember, hogy mi van megírva? Vannak, akik amolyan szent érzületben élik az életüket, és van általános látásuk, keresztyén műveltségük révén van konkrét iránya az életüknek, de hogy egy-egy eseményben, aznap, ott és akkor mit üzen Isten, azt nem tudják. Ezért nincs is konkrét válaszuk – ezért bizonytalanok és bizonytalaníthatóak el sokan. A minden napi bibliaolvasásnak ez az oka, ezért van rá szükségünk, mert Isten minden nap megmondja azt, hogy mi van megírva éppen arra a helyzetre, amiben vagyunk. Ezért szoktam mindig elcsodálkozni azon, ha valaki nagyvonalúan kezeli a bibliaolvasást, és csodálkozik, hogy nincs látása, válasza; és csodálkozik, hogy gyakran elragadják taszító vagy vonzó indulatok. Jézus azt mondja: “Meg van írva!”

Mi van megírva? „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” Jézus ezt ette. Ezzel táplálkozott. Hogy ennek legyen íze is a szánkban, hadd idézzem a Példabeszédek könyvét: “Lépes méz a gyönyörűséges beszédek; édesek a léleknek, és meggyógyítói a tetemeknek./Példabeszédek 16, 24/ Ha volt már lépes méz a szánkban a maga gazdag ízvilágával, energiájával, akkor érthető, hogy mennyire képes megváltoztatni az Isten Ígéje az ember testi igényeit, ingereit is. Erre pedig érdekes módon a gonosznak nincs szava. Nem is forszírozza tovább Jézus éhségét, Jézus pedig nem hajlandó rajta változtatni, mert „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.

Ámen.

 

György András, Somorja református lelkipásztora.

Bocsásd meg a mi vétkeinket

150 150 SREK

“Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”

Olvasandó: Máté 6, 5-25

Vannak görcsök az ember lelkében – féltékenység, harag, bántódás, bántás – amiket az ember önmagában nem tud feloldani, de harcol vele. Emészti az embert, sőt, képes teljesen felemészteni is. Ahogy a Bibliába olvassuk, “a bűn zsoldja a halál” /Róma 6, 23/, azaz a halálunknak a bűn a közvetlen forrása. Ez pedig minden valaha élt emberre egyszerre érvényes. Jézus Krisztusban lesz ez teljesen egyértelmű, hiszen “a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” /Ézsaiás 53, 5/

Isten érzékeli az emberben felgyülemlett feszültséget, mert jól tudja az Isten, hogy a bennünk megszületett bűnnel egyedül nem tudunk mit kezdeni. Még Káint is megszólítja,pedig még csak önmagában hordozza a bűnt: “Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!” /1Mózes 4, 6-7/ Nemcsak az a bűn Isten előtt, ami az emberek előtt lelepleződött, ami látszik. Isten előtt az a bűn, amit Isten bűnnek tart. Mert a gondolatban született bűn is sérti Istent. Dávid ezt úgy fogalmazta meg: “Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz.” /Zsoltárok 51, 6/ Minden bűn az Istent sérti – az Isten családját rontja meg. Emiatt nincs egyetlen ember sem, aki Isten előtt vállalhatná a bűnei következményét. Senki nem tud eleget tenni Isten igazságának a bűn miatt. „Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem.” – írja Pál apostol. /Róma 3, 10-12/

Nincs más lehetőségünk, se választásunk, csak az, hogy a bűn miatt Istentől kérünk és várunk bocsánatot. Egy családban ez természetes, hiszen az Atya szereti a fiait, és azoknak, akik bocsánatot kérnek, megbocsát. Isten országában ez maga a racionalitás. Ezt bizonyítja János apostol is írása is, amikor leírja: “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő igéje.” /1János 1, 9-10/ Ha azt merjük mondani Istennek minden nap a Miatyánk-ban, hogy “mi Atyánk, bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, akkor ebből természetesen következik, hogy nem tudjuk önmagunkat feloldozni, hanem magától Istentől várunk bocsánatot és feloldozást. Napjainkban sokan élnek úgy, hogy a feloldozáshoz elég megbocsátani önmaguknak. Bármennyire kecsegtető ez a felfogás, értelmetlen.

Korunkban sokféle gyakorlata van a megbocsátásnak. Íme kettő, ami az együttélésünket jellemzi:

1 – “Megbocsátok, de nem felejtek.” Ám ezzel a megbocsátó, csak a fölényét igazolja. Káini lelkület ez, ami a másik ember fölé rendeli önmagát. Isten nem így bocsát meg nekünk. Az Ézsaiás könyvében olvassuk: “Én, én vagyok az, aki eltörlöm mégis álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.” /Ézsaiás 43, 25/ Mikeás könyvében pedig írva van: “Van-e olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését? Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad. Újra irgalmas lesz hozzánk, eltapossa bűneinket, minden vétkünket a tenger mélyére dobja!” /Mikeás 7, 18-19/ Ezért a “megbocsátok, de nem felejtek” bűnbocsánati technika hiteltelen, csak tovább rombolja Isten családját.

2 – Keleti filozófiából származik az a divatos felfogás, hogy bűn nem létezik,minden relatív. E szerint a felfogás szerint azért van jó meg rossz, hogy ezek kiegyenlítsék egymást, és az embernek csak el kell viselnie a jó és a rossz közötti feszültséget. Ez a nézet fényévnyire van a Biblia tanításától, ami szerint Isten bocsánata az embernek létszükséglete. Isten bocsánata nélkül nem állítható helyre az egyensúly, nem lesz sem külső sem belső harmónia.

A megbocsátás biblia technikája, gyakorlata egyértelmű. Az Isten caládjában megbomlott rend helyreállítása érdekében szükség van arra, hogy valaki áldozatot hozzon. Ezt tárja elénk a Biblia – ezért jött Jézus, hogy a bűneink terhét magára vegye. Nem bennünket büntetett és büntet Isten a vétkeinkért, hanem Jézust. Nem Téged kér számon az Isten a bűneid miatt, hanem minden bűnünk miatt Őt érte a büntetés. Ez pedig nem más, mint a keresztyénség axiómája: Csak az tud megbocsátani, akinek Isten megbocsátott. Akit Isten még nem oldozott fel, az nem tud megbocsátani.

Ezért mondja Jézus: “Ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” /Máté 6, 14-15/

Hiteles bocsánat és feloldozás, ennek következtében pedig hiteles felszabadulás csak a Jézus bocsánatából fakad. Nem a mi bocsánatunkból. Ha végre hajlandó vagy megbocsátani az ellened vétkezőknek, akkor a Jézus bocsánatát adot tovább. Jézus bocsánata pedig örök életre lekötelezte az Övéit.

Ámen.

György András, Somorja református lelkipásztora.

Mindent az imádságról / 1

150 150 SREK

Mindent az imádságról / 1

Olvasandó: Zsoltárok 11

A karmesternek: Dávidé.
Az Úrhoz menekülök. Hogyan mondhatjátok nekem: Menekülj a hegyre, mint a madár?! 

Mert a bűnösök már feszítik az íjat, rátették a nyilat a húrra, hogy rálőjenek lesből a tiszta szívűekre. 

Ha az alapokat is lerombolják, mit tehet az igaz ember? 

Az ÚR ott van szent templomában, az ÚR, akinek trónja a mennyben van, lát a szemével, pillantása megvizsgálja az embereket. 

Az ÚR megvizsgálja az igazat és a bűnöst, szívből gyűlöli azt, aki az erőszakot szereti. 

Hullasson a bűnösökre kénköves, tüzes parazsat, perzselő szél legyen osztályrészük! 

Bizony, igaz az ÚR, igaz tetteket szeret; a becsületes emberek meglátják arcát. 

 

Dávid nagyon szeretett imádkozni. Honnan tudhatjuk ezt? Onnan, hogy le is írta az imádságait. Egyrészt így emlékeztette magát sorsának fordulópontjaira, másrészt Dávid az imádságba menekült. Minden elől és mindenhonnan. Abban is biztos vagyok, hogy gyerekkorában alakult ki benne az imádságnak ez a rutinja. Ő így élte meg a magányát – Istennel beszélgetve.

Nem kell és nem szabad emögött misztikus összefüggéseket keresni, ugyanis nem arról van itt szó, hogy ketten ültek a legelőn – Isten és Dávid -, és beszélgettek. Hanem a gyerekléleknek egyik gyönyörű sajátosságáról árulkodik: a gyerek hamar megtalálja Istennel a közös hangot, és nincs szüksége arra, hogy lássa azt, akivel beszél. Így, mint gyerekkori ösztön nő bele Dávid lelkivilágába az imádság. Vonzó, ugye? Sőt, talán kicsit romantikus is, ahogyan elképzeljük a legelőn imádkozó kisfiút.

De most hadd rántsak le mindenkit a valóságba, mert Isten most is várja a gyerekkor vagy a felnőttkor magányában felé forduló kis embereket. Hiába. Isten hiába vár nyitott lelkű, tiszta szívű, önmagukat teljesen az Úr gondviselésére bízó gyerekekre / emberekre – azok vagy a számítógép, vagy a televízió, vagy a mobiltelefon bűvöletében élnek. Ugye, mennyire igaza van Dávid 11. Zsoltárban leírt szavainak:
Ha az alapokat is lerombolják, mit tehet az igaz ember?”

Pedig az alap annyira jó: “Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be oda. Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.” /Márk 10, 14-16/

Az Isten által teremtett alap annyira jó, a gyermek fogékony, a szíve nyitott, a szeme tiszta és őszinte – az ilyeneké az Istennek országa. Az alapokat mégis leromboljuk. A gyerekeknek nincs módjuk magányukban, zárt kicsi világukban az Istent keresni, mert már kicsi koruktól fogva a látványnak élnek. A mai gyerekeket már nem köti le, ha nem látnak valami szenzációsat, valami látványosat. A tanítók szinte belerokkannak, hogy mindenféle módon lekössék a figyelmüket. Hiába a sok erőfeszítés. Az alapok le vannak rombolva torz alakok köré szőtt mesékkel, villódzó képekkel – és ezekkel telik meg a lelkük.

Mit tehet ilyenkor az ember? Mit tehet az imádkozó szülő, aki már elrontotta gyermeke nevelését és neveltetését? Mit lehet ilyenkor tenni, amikor a felnőtt társadalom is a látvány bűvöletében él, és a látványtól várja, hogy megteljen a lelke Isten Szent Lelkével?

Ez egy nagyon komoly kérdés. Nem szabad bagatellizálni. Sőt, igenis azért kell erről beszélni, mert az alapok lerombolása – az imádság tekintetében is  – a felnőttek bűne. A szülők és a nagyszülők generációjának a hibája és hiányossága. Már nem pusztán arról van szó, hogy nemzedékek nőttek fel anélkül, hogy látták volna a szüleiket imádkozni, templomba járni. Ma már sokkal inkább arról van szó, hogy a gyerekek a szüleiktől és a nagyszülektől kapják ajándékba az alapokat leromboló eszközöket és tapasztalatokat. Karácsonyra, húsvétra az a jutalom, hogy gyülekezet és templom helyett elmegyünk kirándulni, vásárolni. Plázák kirakatainak vonzásáról, mobiltelefonok és tabletek nyújtotta szórakozási lehetőségekről van itt szó. Ezekben merül ki az ünnep, erről szól a vasárnap is – az időt, amit az Úrra kellene szánnunk, azt magunkra szánjuk.

Mikor imádkozzon a gyerek? Hol imádkozzon a fiatal? A hangzavarban, a szikrázó reklámok között, a fergeteges tempójú mesék és filmek alatt? Le vannak rombolva az imádság alapjai -holott az Isten által teremtett, ajándékba kapott alap jó. A lélek ahelyett, hogy feltöltődne, kiürül, és megtelik a szórakozás és a játék szemetével.

Mit tehet ezzel az igaz ember? Mit tehetünk mi, megigazult, vagy megigazulást kereső emberek?

Na látjátok, ezért jó olvasni és hallani Dávid imádságát:
Az Úrhoz menekülök. Hogyan mondhatjátok nekem: Menekülj a hegyre, mint a madár?!

Ugyanis ez a romlott állapot ember számára megoldhatatlan. Hiába mondják sokan, van emberi megoldás: “Hogyan mondhatjátok nekem: Menekülj a hegyre, mint a madár?!” Nincs emberi megoldás. Ha csak arra tekintünk, hogy napjainkban mennyire megszaporodott a kényelmi betegségben szenvedő, pszichés zavarokkal élő gyerek és fiatal, már az is legalább el kellene, hogy gondolkodtassa a felnőtteket, hogy bevalljuk végre, nagyon elrontottunk valamit: hibát, bűnt követtünk el Isten szemében. A magunk mindenek feletti szórakoztatásával és kényeztetésével romboltuk le a gyermeki lélek Istentől származó alapjait. Ha van valami, ami miatt kollektív bűnbánatra kellene kötelezni a felnőtt társadalmat, hát ez az. A mi nemzedékünk bűne, hogy kiégett tekintetű és kiégett lelkű gyerekek nőnek föl, akik istenséget látnak pénzben, szórakozásban és kényelemben; akik semmi mást nem hajlandóak elfogadni, csak ami a kényelmüket szolgálja. Na látjátok, erre sincs emberi megoldás. Mert ez nem egy műszaki hiba, amit egy-két módosított mozdulattal orvosolni lehetne. A pénz, a kényelem és a szórakozás bálványozására nevelt gyermekek és fiatalok ezeket a bálványokat imádják Isten helyett. Ezzel van tele a lelkük, és ezek miatt nem jut el hozzájuk az imádság csendje, a tiszta, mennyei szeretet üzenete.

Emiatt gyorsul a világunk – vagy inkább emiatt rohan a vesztébe a ma élők nemzedéke -, mert már csak úgy köt le egy könyv, egy film, egy élmény, ha tele van akcióval, ha egyre merészebb, egyre erőszakosabb, és egyre több tabut dönt le. Nem tudom, és nem is akarom máshoz hasonlítani ezt a katasztrófával fenyegető jelenséget, mint a kábítószer használathoz. Azt is folyamatosan fokozni kell, hogy a függő elérje az elvárt hatást, a delíriumot, az eksztázist.

Ugye, most már egyértelmű, hogy ebből menekülni kell. Ebből nem lehet emberi eszközökkel kiszállni – itt nem használ a nemzedékek óta felhalmozott embergondozó tudásunk, mert meghaladja a képességünket és a tudásunkat. Menekülni kell.

Itt az idő, hogy úgy meneküljünk, mint Dávid – az Úrhoz. Istenhez, Aki fentről nézi ezt a bennünk és rajtunk kibontakozott rontást. Csak Ő tud kiragadni bennünket is és a gyerekeinket is a nyilvánvaló vesztünkből. Igen, imádkozni, könyörögni, böjtölni kell a gyerekeinkért, akinek a lelkét megrontotta a felnőtt társadalom felelőtlensége. Meneküljön az Úrhoz minden szülő, és menekítse a családját mindenki, aki csak teheti.

A Biblia egyik borzalmas és szívszaggató története Sodoma és Gomora pusztulása. Lenyűgöző környezetben épült városok voltak ezek. Tökéletes feltételt kínáltak az emberi élet számára. Ezért választotta Lót is – Ábrahám unokaöccse – családja számára ezt az ideális helyet. Az alap – a környezet, a természeti adottságok nyújtotta lehetőségek – itt is tökéletes volt, de az ott lakók annyira lerombolták az alapot, hogy gonoszságuk felhatott az égig. Isten megelégelte ennek az önkényeztető és öngyönyörködtető városnak a perverzióit. Ott ugyanis nem voltak keretek. Ott minden szabad volt. A lakosságból ez a magatartás kiölte a gátlásokat. Sodoma és Gomora lakói mint szexuális játékra kiéhezett horda fogadja a Lót megmentésére a városba érkezett angyalokat is.

Isten döntött a két város pusztulásáról , és ebbe a döntésébe beavatja szolgáját Ábrahámot, mert ott lakott Lót – Ábrahám unokaöccse – családja. Mit tehet ilyenkor az igaz ember? Mit tehetett Ábrahám? Könyörgött. Térdre rogyott, és imádkozott ezért a két városért:

“Vajon elpusztítod-e az igazat is a bűnössel együtt? Hátha van ötven igaz ember abban a városban? Akkor is elpusztítod, és nem bocsátasz meg annak a helynek azért az ötven igazért, akik ott laknak? Távol legyen tőled, hogy ilyet tégy, hogy megöld az igazat a bűnössel együtt, és úgy járjon az igaz is, mint a bűnös! Távol legyen tőled! Vajon az egész föld bírája nem hozna-e igaz ítéletet? Az ÚR így felelt: Ha találok Sodoma városában ötven igazat, megkegyelmezek értük az egész helynek. Ábrahám újból megszólalt: Tudom, merész dolog, hogy szólok az én Uramnak, bár én csak por és hamu vagyok. De ha az ötven igaznak öt híja lesz, elpusztítod-e az öt miatt az egész várost? Ő ezt felelte: Nem pusztítom el, ha találok ott negyvenötöt. Ismét szólt hozzá, és ezt mondta: Hátha negyven található ott! Az ÚR így felelt: Nem teszem meg a negyvenért. Ne induljon föl az én Uram, hogy beszélek – szólt Ábrahám –, de hátha csak harminc található ott! Ő így felelt: Nem teszem meg, ha találok ott harmincat. Ábrahám ezt mondta: Tudom, merész dolog, hogy szólok az én Uramnak: hátha húsz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el a húszért. Ábrahám ezt mondta: Ne haragudjon az én Uram, hogy még egyszer szólok: hátha csak tíz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el a tízért.” /1Mózes 18, 23-32/

Nem volt ott tíz igaz ember sem. Csak Lót és két lánya, sajnos még a felesége sem volt képes belátni, hogy menekülnie kell, és nem szabad meghátrálnia. Sőt, még Lót is “tétovázott, megragadták a férfiak a kezét meg a feleségének és két leányának a kezét, mert az ÚR megszánta őt. Kivitték, és otthagyták a városon kívül. Amikor vitték őket kifelé, ezt mondták: Mentsd az életedet! Ne nézz hátra, és ne állj meg sehol a környéken! A hegyre menekülj, különben elpusztulsz!” /1Mózes 19, 16-17/

Mindez Ábrahám imádságára és könyörgésére adott válasz. Ezért mondom Nektek: Meneküljetek az Úrhoz! Még ma, ne szabad tétovázni, nincs helye a mérlegelésnek – aki meg akar menekülni, és meg akarja menteni a gyermekét, családját, az könyörögjön, meneküljön az Úrhoz!

“Mert a bűnösök már feszítik az íjat, rátették a nyilat a húrra, hogy rálőjenek lesből a tiszta szívűekre.”

Csak az Úr, csak az Isten menthet meg, csak Ő szabadíthatja meg az embert korunk romlásából. Mert a bűnösök már mindenkire lesnek, a gyermeklelket is be akarja mocskolni, a fiatalt is meg akarja bélyegezni, és meg akarja sebezni. Állítom, hogy soha nem volt e tekintetben veszélyesebb időszak az emberiség történelmében. Az egész emberiséget behálózó digitális kommunikációnak köszönhetően a közvetített rontás elől ma már szinte senki sem rejtőzhet el. A legutolsó eldugott településtől kezdve a legmodernebb metropoliszig mindenhova elérnek a tiszta szívet célba vevő nyilak. A tiszta szív Isten oltalma nélkül ma is védtelen és kiszolgáltatott – megrontható, kihasználható.

“Az ÚR ott van szent templomában, az ÚR, akinek trónja a mennyben van, lát a szemével, pillantása megvizsgálja az embereket. Az ÚR megvizsgálja az igazat és a bűnöst, szívből gyűlöli azt, aki az erőszakot szereti. Hullasson a bűnösökre kénköves, tüzes parazsat, perzselő szél legyen osztályrészük!”

Az Úr ott van szent templomában – itt van közöttünk, lát, észlel és hall mindent -, menjen oda az ember is. Oda kell menekülni Hozzá, hiszen csak Ő ad oltalmat, csak Ő menthet meg. Ez pedig legyen felszólítás mindenkinek! Ő meg tudja tisztítani a megrontott szívet, újjá tudja szülni a megromlott életet, be tudja gyógyítani a sebet.

Ma az imádság nem más, mint az egyetlen igaz tett – magyarul, a megoldás. Ezt a megoldást maga Isten kínálja nekünk. Az imádság nem más, mint megoldás. Csak az imádkozó ember látja meg az Urat és az Úr szabadítását. A többiek elől el van rejtve.

Jézus csodatetteinek egyik legmeghatóbb története a pogány asszony lányának megszabadítása: “egy kánaáni asszony, aki arról a környékről jött, így kiáltozott: Uram, Dávid Fia! Könyörülj rajtam! Leányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek! Jézus azonban nem válaszolt neki egy szót sem. Erre odamentek hozzá a tanítványai, és kérték: Bocsásd el, mert utánunk kiáltozik. De ő így felelt: Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz. Az asszony pedig odaérve leborult előtte, és ezt mondta: Uram, segíts rajtam! Jézus erre így válaszolt: Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak. Az asszony azonban így felelt: Úgy van, Uram! De hiszen a kutyák is esznek a morzsákból, amelyek gazdájuk asztaláról lehullanak. Ekkor így szólt hozzá Jézus: Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod! És meggyógyult a leánya még abban az órában.” /Máté 15, 22-28/

Senki nem hitte, hogy ez az asszony rá tudja venni Jézust a szabadításra. Még a tanítványok sem. A mai tanítványok közül is sokan legyintenek, ha emberi léptékek szerint megoldhatatlan feladattal kerülnek szembe. Ám ez az asszony nem adja fel. Szabadulásért, tisztulásért könyörög a lánya számára. Bízik Jézus megszólításában – bízik az imádságában -, mert nagyon jól tudja, hogy emberekben nem bízhat, csak Jézusban. Emiatt nem törődik azzal, hogy kényelmetlennek tartják a kiáltozását, nem érdekli, ha lenézik- imádkozik.

“Bizony, igaz az ÚR, igaz tetteket szeret; a becsületes emberek meglátják arcát.” Hát meglátta ez az asszony is. Jézus meggyógyította a lányát. Megtisztult a lelke. A gonosz lélek, ami addig gyötörte, eltakarodott.

Az imádság a megoldás. Ma is. Most is.

Ámen.

 

György András, Somorja református lelkipásztora.

Ahogyan Jézus imádkozik 1.

150 150 SREK

Ahogyan Jézus imádkozik / 1

Olvasandó: János ev. 17, 1-5: Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem: és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett.

Nem lehetünk eléggé hálásak Jézusnak, amiért tanítványainak időnként megengedte, hogy belehallgassanak imáiba. Gyakorlati értelemben ez nem más, mint a keresztyénség beavatási szertartása: a választottaknak részük lehet az Atya és a Fiú közösségében.

Én ezt jelenetként úgy tudom elképzelni, mint ahogyan ma egy istentisztelet zajlik. Jézus befejezi a tanítást, és a szavak súlya alatt roskadozó tanítványok arra lesznek figyelmesek, hogy Jézus az égre emeli a tekintetét, majd megszólítja Atyját.

Nincs ennél természetesebb hangsúlyváltás: elmondta mindazt, amit az Atya rábízott – átadta az üzenetet -, és ezt követően nem marad más, mint az imádság. A magam részéről is sokszor érzem, hogy egy-egy beszélgetést nem szabad imádság nélkül befejezni, és az a legtermészetesebb lezárás, ha imádkozunk – megszólítjuk az Istent, a mi Atyánkat, hogy Ő gondozza mindazt, ami elhangzott.

Aki szereti Istent, az tudja, miről beszélek, az tudja és érzi, hogy keresztyén embernek az imádság olyan, mint a levegővétel – természetes létszükséglet. Jézus imádságait olvasva a természetesség az első benyomás. Nem kellenek nagy előkészületek, nincs szükség szertartásosságra, elég felemelni az égre a tekintetet. Föl, az Atyához.

Példaként csak még egy esetet szeretnék felhozni, az ételszaporítás csodáját. A tanítványok feszültek, hiszen egyszer ötezer, másszor négyezer éhes szempár figyeli mindazt, amit csinálnak. Amikor egy gyerek odaadja nekik – a közösbe – kevéske elemózsiáját, akkor megszólal belőlük a racionalitás: “Mi ez ennyi embernek?” Csak Jézus nyugodt, kezébe veszi az emberek kevesét, és felemeli a tekintetét az égre – imádkozik. Jézus imádsággal győzi le a feszültséget. Mindegy, hogy az éhes ember, vagy a gyerekéért aggódó szülő, vagy az önmagából kifordult emberi gonoszság feszültsége – imádsággal le lehet győzni.

Van egy másik érdekesség is, az hogy Jézus  a tanítványok füle hallatára hangosan imádkozik. Ez is természetes ott, ahol az Úr gyermekei vannak együtt. A magam részéről nem szeretem a néma imaközösséget. Ahol csak szavak nélkül tudnak imádkozni, ott nincs meg az egység a közösségben. Ott rejtegetnek valamit, és mindenféle körmönfont magyarázatok mögé bújtatják, hogy félnek imádkozni. Kérem, ne sértődjön meg senki, de bolondság félni az imádságtól. Esztelenség Isten elől elrejtőzni. Mégis ez a gyakori, ez az általános, és úgy viselkedünk, mint Ádám és Éva a bűneset után: “Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el.” /1Mózes 3, 10/ Ugyanígy viselkedik az is, aki azt mondja, hogy nem tud imádkozni. A valóságban félelemből nem akar, mert meghallotta Isten hangját. A bibliabeli bukott emberek közül sokaknak okozta ez a vesztét: féltek megszólítani az Istent.

Íme néhány elrettentően rossz példa:

Káin, aki testvére vérét ontotta, még a tette súlyát sem érzi, ezért dölyfösen azt válaszolja az Úrnak: “Talán őrzője vagyok-e az én testvéremnek?” /1Mózes 4, 9/ Az ilyen emberre okkal mondhatjuk, hogy bolond – ahelyett, hogy összetörne a gyilkosság miatt, inkább gőgös marad, és nem tart bűnbánatot.

Saul király, amikor meghallja Sámuel prófétától, hogy elvetette az Úr, akkor a látszat kedvéért inkább ünnepelteti magát, ahelyett, hogy megszaggatná a ruháit, térdre esne és könyörögne kegyelemért.

Júdás tanítványi csókkal közeledik, és Jézus szánakozó kérdésére – “Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” – nem válaszol. Nem hajlandó meg se szólalni, és a némaságba zárt bűntudat felőrli az embert – öngyilkos lesz.

Ezeknek a némaság lett a vesztük. Nem mernek imádkozni, kérni, könyörögni. Holott tökéletesen tudják, hogy az Atyjukat kellene csak megszólítani. A mi Atyánkat.

Jézus egyik csodatétele révén közel enged bennünket ehhez a némasághoz. “Jézus egy néma ördögöt űzött ki, és amikor kiment az ördög, megszólalt a néma.” /Lukács ev. 11, 14/ Meggyőződésem, hogy ennek az embernek nemcsak a szájára, de a szívére is lakatot tett a gonosz. Sokan élnek ilyen lakat alatt. Nem tudnak megszólalni, és ha megpróbálnak imádkozni, akkor az szinte fizikai fájdalommal jár. Az ilyen emberben magyarázatok sokasága születik pillanatok alatt, hogy miért nem imádkozik hangosan. A valóságban lakat szorítja a szívét és a száját, a gonosz fogva tartja a gondolatait, és nem akarja, hogy Isten előtt felszabaduljon a lelkük. Sok emberrel ültem már négyszemközt, akik közel kerültek Isten országához. Tudták, sőt érezték, hogy közel van a kegyelem, de nem bírták kinyitni a szájukat, és némák maradtak az Úr előtt. Holott ebben a történetben azt mondja Jézus: “Amikor az erős ember fegyverrel őrzi a maga házát, biztonságban van a vagyona. De ha nála erősebb tör ellene, és legyőzi őt, akkor elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja a zsákmányt. Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem velem gyűjt, az tékozol.” /Lukács ev. 11, 21-23/ A néma ember érzi, hogy erős lakatok tartják fogva. De Jézus erősebb. Ő nemcsak fel tudja oldani az ember némaságát, hanem fel is akarja oldani, ezért teszi hozzá, hogy “aki nem velem gyűjt, az tékozol!Aki mindezek ellenére néma marad, az eltékozolja Jézus szabadításának a lehetőségét. Sok ember lelkét terheli az el nem mondott imádságok miatti bűntudat.

Most nézzünk néhány áldott és jó példát:

Amíg Mózes negyven napig Istennel van a hegyen, hogy átvegye a törvényt, addig Izrael népe rettenetes bűnt követ el: egy aranyborjút készítenek, és azt kezdik el imádni. “Így beszélt Mózeshez az ÚR: Menj, eredj le, mert megromlott a néped, amelyet fölhoztál Egyiptomból. Hamar letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izráel, aki fölhozott téged Egyiptomból. Majd ezt mondta Mózesnek az ÚR: Látom, hogy ez a nép keménynyakú nép. Most azért hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük! Téged azonban nagy néppé teszlek.” /2Mózes 32, 7-10/ Mit tehet ilyenkor az ember? Te mit tennél? Néma maradnál, megszégyenülten hallgatnál, és várnád Isten büntetését? Sajnos az imádságban némasághoz szokott ember így reagál. De Isten embere nem marad néma még ebben a kiélezett helyzetben sem. Isten embere imádkozik: “Ó, jaj! Nagyon nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból istent csinált magának. Mégis, bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál!” /2Mózes 32, 31-32/ Az imádság nem egy lehetőség a sok közül, hanem az egyetlen lehetőség a kegyelemre és a bocsánatra.

Vagy itt van Sámson, a valaha élt legerősebb ember, aki megbukott. Egy parázna nő kedvéért eldobta magától Isten erejét. A filiszteusok levágták a haját, kiszúrták a szemét, és a nyomorúságával szórakoztatták magukat. Állítom, hogy Sámson az őrület határán állt bűntudata miatt, hiszen eljátszotta a kiválasztását. Ám nyomorúságában nemcsak a haja kezdett nőni, hanem a feje lágya is benőtt. Amikor a filiszteusok vezetői összegyűltek istenük templomában, és látványosságnak behozatták a megcsonkított Sámsont, akkor ez az ember, akit hőstettei közben egyszer sem imádkozik, végre megszólal, és könyörög: “Sámson az ÚRhoz kiáltott, és ezt mondta: Ó, Uram, URam! Emlékezz meg rólam, és adj nekem erőt csak még most az egyszer, Istenem!” /Bírák 16, 28/ Végre megszólalt és imádkozik, és Isten nem késik a válasszal: Sámson visszakapja az Úr erejét, és halálával elpusztítja Isten ellenségeit.

Vagy éppen itt van előttünk Jónás próféta. Az engedetlenség mintapéldánya. Isten Ninivébe küldi, de ő az ellenkező irányba indul. A hajó, amivel az Úr elől menekül, viharba kerül- Isten utoléri, és a legénység, hogy magát mentse kénytelen Jónást a tengerbe vetni. Elnyeli egy cethal, és Jónás mélyre kerül. Nemcsak a tenger mélyére, de a lelke mélyére is. Ott is sötétség, kilátástalanság van és nagy nyomás nehezedik rá. Ha van bibliai példája a depressziónak, akkor az nem más, mint a cethal gyomrában és a tenger fenekén gyötrődő Jónás. De ott lenn a mélyben megszólal – nem marad néma -, ha más nem, akkor a rajta és a benne lévő nyomás kipréseli belőle az imádságot:

Jónás ekkor a hal gyomrában Istenéhez, az ÚRhoz imádkozott, és ezt mondta: Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. Én már azt gondoltam, hogy eltaszítottál magadtól, és nem láthatom többé szent templomodat. Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre. Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld. De te kiemelted életemet a sírból, ó, URam, Istenem! Amikor elcsüggedt a lelkem, az ÚRra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket. De én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem. Az ÚRtól jön a szabadulás!” /Jónás 2/

Fáj-e már eléggé a némaságod? Fáj-e már, hogy nem természetes számodra az imádság? Fáj-e már eléggé, hogy nem úgy imádkozol, ahogy levegőt veszel?

Ha fáj, akkor figyeld Jézust, hallgasd, milyen természetesen emeli fel a tekintetét az égre a tanítványai előtt, és imádkozik:

Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem: és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett.

Csukjátok be a szemeteket, hajtsátok meg a fejeteket, és mondjátok velem együtt:
Atyám, eljött az óra, hogy dicsőítsd meg a Te Fiadat énbennem, aki eddig néma voltam, és imádság helyett hallgattam, kifogásokat gyártottam, hogy miért nem szólíthatlak meg Téged! Atyám, eljött az óra, hogy megszabadíts engem a gonosz bilincseitől, mert imádság nélkül fogoly vagyok! Bocsásd meg nekem elfojtott imádságaimat, az elszalasztott lehetőségeket, amikor közel voltál hozzám, és én inkább engedtem a fojtogatónak! Holott a Te Fiadnak hatalma van minden halandó felett – fölöttem is! Bocsásd meg nekem, hogy ellenálltam Jézus hatalmának, és hallgattam! Ámen. 

Sok ember hordoz ki nem modott imádságokat. Ezek egytől egyig elszalasztott lehetőségek – félelmeink bélyegei. Soha nem fogok elfelejteni egy tekintetet. Egy idős férfi arcát, amin különös vonások jelentek meg. Amikor végre megszólalt, felesége haldoklásáról beszélt, és a tehetetlenségről, amit közben érzett. Ő mondta könnyek között:

– Imádkoznom kellett volna. Éreztem, hogy imádkoznom kell, de nem mertem. Csak fogtam a kezét, és néztem a kétségbeesett tekintetét. Nem tudtam megszólalni, féltem megszólítani Istent, mert olyan régen imádkoztam utoljára. Pedig akkor arra lett volna szükségünk mindkettőnknek, hogy erőt adjon. Nem mertem kérni.

Mély bánatot és fájdalmat okozott neki az elszalasztott lehetőség. A felesége sorsa kapcsán nem lehetett bepótolni – nem volt alkalom ismétlésre.

A Mennyei Atya hatalma az imádság által mutatkozik meg az emberben. Igen, az emberben – benned és bennem. Ez a Jézus dicsősége, hogy az erőtlen erőt nyer, a bűnös bűnbocsánatot. Imádság közben lehullanak a terhek, felszabadul a megkötözött lélek, és nyugodtan képes várni még a halált is. Mint Jézus, aki mindent átadott és elvégzett ezen a földön. Ő mindent megtett, és mindezt az Atya kezébe és kegyelmébe helyezi:

Most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett.

Imádkozzatok! Szüntelenül, állandóan, lélegzetvétel szerűen imádkozzatok! Ez a dolgunk. És ha ezt megtettük, az Atya minden mást elvégez értünk, ahogyan Jézusért is.

Jézus maga is buzdít – és most késztessen is:

Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” /János ev. 15, 16/

Ámen.

 

György András, Somorja református lelkipásztora.

Az Emberfia Ítéletet Tart: Az Aratás

150 150 SREK

Az Emberfia ítéletet tart

Olvasandó: “És láttam: íme, egy fehér felhő, és a felhőn ült valaki, az Emberfiához hasonló: a fején aranykorona volt, a kezében pedig éles sarló. Egy másik angyal jött ki a templomból, és hatalmas hangon kiáltott a felhőn ülőnek: Ereszd neki a sarlódat, és arass, itt az aratás órája, mert beérett az aratnivaló a földön. A felhőn ülő pedig ledobta a sarlóját a földre, és learatták a földet. Egy másik angyal is kijött a mennyei templomból, akinél szintén éles sarló volt. Egy másik angyal is kijött az oltártól, akinek hatalma volt a tűzön, és hatalmas hangon kiáltott annak, akinél az éles sarló volt: Ereszd neki éles sarlódat, és szüreteld le a föld szőlőjének fürtjeit, mert megértek a szőlőszemek. Az angyal ledobta éles sarlóját a földre, leszüretelte a föld szőlőjét, és belevetette Isten haragjának nagy borsajtójába. Megtaposták a borsajtót a városon kívül, és a borsajtóból vér ömlött ki ezerhatszáz futamnyira, és a lovak zablájáig ért.” /Jelenések 14, 14-20/

Különös dolog kijelenteni, de ma este ki kell mondani: Eljön az aratás ideje is.

Ez a látomást közlő üzenet is olyan, mint egy összefoglaló mű – ez által nyer értelmet a Biblia összes kijelentése szőlőskertről, ültetvényről, magról, búzáról, vetésről, aratásról: a mennyei Atya minden erőfeszítéséről, hogy a teremtett világ jó gyümölcsöt teremjen.

Ne legyen senki előtt ismeretlen, hogy az Emberfia – Jézus Krisztus – számára mi emberek vagyunk az aratnivaló. Bennünket fenyeget a fölemelt sarló, és ebben a látomásban minden cselekmény végzetes – a teremtett világ érett meg az aratásra. Magyarul: ez itt a vég.
A látható teremtett világ utolsó eseménysorozata veszi kezdetét, aminek János nagyon erős keretet ad.

Jézus koronával a fején és éles sarlóval a kezében jelenik meg a teremtett világ fölött. A tökéletes és teljes hatalom szimbólumai ezek. Olyan dicsőséget közvetít a látomás eleje, amit a legjobb, ha Jézus szavaival igyekszünk vissza adni:
“Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön, menjetek el, és tegyetek tanítványokká minden népeket!” /Máté ev. 28/

Ezekbe a szavakba, és a János által leírt látomásba bele kell, hogy remegjen mindaz, amit ismerünk. Minden hatalom Jézusé: az atomok keringésének, a sejtek elevenségének és rezgésének ereje ugyanúgy, mint az univerzumot meghatározó, hozzánk mérten gigászi folyamatokés törvényszerűségek ereje. Ennek köszönhetően az aratás nem más, mint a láthatatlan mennyei dimenzió és a látható földi dimenzió érintkezése. Mindez miattunk, mert Isten mindabban, amit teremtett, gyönyörködött. Isten örömmel vette tudomásul, hogy az Ő terve szép, minden, ami megelevenedett, létrejött – akár forma, akár rendszer, akár erő – az az Isten dicsőségét tükrözte. Belőle származott. Ám a gonosz sugallatára az ember erre átkot hozott – pusztulást.

Isten teremtett rendjében a virágok örökké nyíltak; a teremtett élet állandóra, örökkévalóra lett beállítva. Nem volt benne hiba, nem volt benne a vég, nem volt benne a halál. Ám az ember bűnére válaszul Isten meghirdeti a teremtett világ végét- az aratás programját. Mindennek vége lesz. Az Emberfia kezében lévő sarló nem jelképes sarló. Mielőtt azt hinnénk, hogy ez pusztán szimbólum, János nem felejti el leírni, hogy ez a sarló éles. Ezért ez nem pusztán jelképes sarló, nem funkció nélküli, vitrinbe zárt uralkodói szimbólum – ez a sarló vág, ezt a sarlót használni fogják. Isten ránk, emberekre nézve emeli fel, mutatja ezt az éles sarlót. Ez alól nincs kivétel, ezt nem lehet elkerülni. Sőt, ez a sarló miattunk éles.

Jézus számtalan példázata közvetíti ennek a képi világnak egy-egy részletét. Az egyik ilyen – amit talán egészen jól ismerünk – a búza és a konkoly példázata:
Az Emberfia jó magot vetett. A jó mag pedig nem más, mint “a mennyek országának fiai”, akiknek Jézus parancsba adja, hogy menjetek el, és tegyetek tanítványokká minden népeket!

Mielőtt belemerülünk ebbe a látomásba, arra kérek mindenkit, hogy ne a vetés és aratás összefüggéseiben keressük önmagunkat, hanem úgy, ahogy Jézus fogalmazza meg: mi mag vagyunk. Isten országából származó magok. A jó mag tehát nem más, mint a mennyek országának fiai.

Úgy nézzen magára mindenki, aki Krisztusban van és Krisztus nevét vallja, mint jó magra. Mag, amiben benne van a kibontakozni kész mennyei erő; mag, aminek szét kell feszítenie a rajta lévő burkot- le kell győznie a testet minden kívánságával együtt -, hogy megmutakozzon az Isten ereje és dicsősége.

Az utolsó aratás összefüggéseiben mi nem vetők vagy aratók vagyunk az Isten szemében; mi nem azok vagyunk, akik véghez viszik az utolsó aratás teendőit. Az utolsó aratás összefüggéseiben mi magok vagyunk. Ugyanis így mutatkozhat meg bennünk a belénk tervezett, teremtett isteni törvényszerűség. Isten ebbe a látható testbe lelket adott – az Övéből. Önmagából adott. Így tette maggá az embert. Ennek köszönhetően ennek a testnek – ami a Krisztus megelevenítő erejét hordozza – el kell jöjjön a vége. Teljesen természetes, hogy amit mi ápolunk, óvunk, vagy amire akár egész életfelfogást alapozunk , ennek a testnek nincs örök élete. Igen – ennek a testnek meg kell halnia -, ahogyan Krisztus megfeszíttetett és meghalt, ugyanúgy kell nekünk is: “Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” – írja Pál apostol. /Galata 2, 20/

Nézz Magadra úgy, mint mennyi magra, aminek nem a külső váza, nem a romlandó felülete a lényeges, mert ez a test “elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik földi test, feltámasztatik lelki test. … E romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba.” /1Korinthusz 15/

Hadd jelentsük ki e látomáshoz kötve, hogy az utolsó aratás – a vég – a Krisztusban lévő ember számára nem a vég, hanem az Istentől származó élet természetes rendje. Emiatt mindenkit az aratásra kell felkészítenünk mindenkit. Ez pedig nem lehet másként, csak úgy, hogy a környezetünkben lássanak minket meghalni – lássák rajtunk azt az áldozatot, amit Krisztus hozott értünk. Lássák azt, hogy készek és hajlandóak vagyunk lemondani önmagunkról; készek és hajlandóak vagyunk áldozatot hozni – hogy úgy szeressük egymást, ahogyan Krisztus szeretett minket, és föláldozta Önmagát helyettünk, értünk. Úgy, ahogy Pál apostol írja: “Semmivel sem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” /Ap. Csel 20, 24/

Jézus erre nagy hangsúlyt fektet, amikor azt tanította:

Ti vagytok a föld sója! – és a sónak fel kell oldódnia abban a közegben, ahová került.

Ti vagytok a világ világossága! – és a mennyei energiát hordozó embernek teljesen el kell égnie, hogy másnak erőt adjon, mint az oltárra tett áldozati ajándéknak, amit teljesen el kellett égetni.

Te vagy Isten országának a magja! – Isten benned rejtette el az Ő országának erejét és üzenetét.

A tudományos világ most kezdi felfedezni, hogy milyen hihetetlen információ és energiahalmaz van összezsúfolva a magban. Olyan, mint egy program.  Teljes nyugalommal mondhatjuk arra, hogy amit Isten a teremtésben a magba helyezett, az tökéletesen mintázza az Ő országa megvalósulásának ösztöneit. Te vagy a mag. A Te küldetésed és mennyben programozott ösztönöd, hogy gyümölcsöt teremj. Hadd váljon ösztönünkké Isten országának ez a programja. Anélkül, hogy tudnánk róla, anélkül, hogy terveznénk – ennek ott kell feszülnie a tudatunk alatt is, hogy mi Istentől erre a látható világra vetett magvai vagyunk.

Mert van konkoly is – illetve a rossz mag -, ami nem más, mint a gonosz fiai. Erő ebben is van, a gonosz által programozott ösztön is képes szárba szökkenni, és gonosz gyümölcsöt teremni. Ennek nem kell különösebb reklám, hiszen a világ minden felülete ennek az erejéről szól. Az aratásig mégsincs lehetőség arra, hogy különbséget tegyünk. Egyszerűen nem szabad. Tilos ítélni és ítélkezni. Ennek pedig egyetlen oka van: az aratás. Gondolt erre Jézus is. Az említett példázatban odaállnak a szolgák a gazda elé, és megkérdezik: “Akarod-e, hogy elmenjünk, és összeszedjük a konkolyt? Ezt a kérdést teszi fel az ember minden nap: Akarod-e, hogy nekifeszüljünk a világ gonoszainak és gonoszságának, akarod-e, hogy ítéljünk és ítélkezzünk. A magnak nincsenek ilyen ösztönei. Az aratás összefüggésében ez lényeges szempont, mert aratás lesz. Az Úr válasza egyértelmű: “Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig.” /Máté 13/

Dávid elragadtatott állapotban felteszi a kérdést: Milyen jól megy a gonoszok sora. Nincsenek bajaik, nincsenek lelki kínjaik, nem gyötri őket lelkifurdalás, minden tervük sikerül, és gőgjükben már azt sem tudják, mit csináljanak. Az aratás feszültségét hordozza az embernek ez a dilemmája. Mert az ember nehezen fogadja el, hogy vagy van isteni igazságszolgáltatás. Nehezen születik meg, hogy “Uram, átteszem a Te kezedbe az aratást!” A Te kezedben van a sarló, és az a sarló éles.

A mennyei Atya nem egyszer próbálja meg lehűteni a felizzott zsidó kedélyeket: “Enyém a bosszúállás, én majd megfizetek!” MInden hatalom az Övé – mennyen és földön.

Tanuljuk meg az Emberfia ítéletének árnyékában, hogy nem véletlenül kaptuk azt az ösztönt és küldetést, hogy magok legyünk. Mert ha a mag-lét számunkra kényelmetlen, akkor képesek vagyunk önmagunk mellett egymást is elítélni.  Nem szabad, mert másként nem érthetjük meg, hogy nem mi vagyunk az utolsó aratás aratói, hanem az angyalok. És innentől kezdv ez tulajdonképpen titok. Te mag vagy – Isten angyalai aratnak majd.  “Az Emberfia elküldi majd angyalait, és összegyűjtenek országából minden botránkozást okozót és gonosztevőt, és a tüzes kemencébe vetik őket: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. Akkor majd az igazak fénylenek Atyjuk országában, mint a nap.” / Máté 13/

“A felhőn ülő ledobja majd sarlóját a földre.” Ez a mozzanat önmagában is különleges. Egyrészt az aratás kezdetét jelenti, másrészt pedig azt, hogy odalent – a búza és a konkoly elegyében – minden megérett az aratásra.

“A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserü levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében”

– írja Vörösmarty A vén cigány című versében. Ez a ledobott sarló beindítja a magokban lévő erőket. Az utolsó aratás pedig nem más, mint a magokban rejlő erők vége, és tudjuk, hogy a gonosz magvai halált és vért hirdetnek. Ez van beléjük programozva. Ez a program ölte meg magát Jézust is, ez a program fenyegeti mindazokat, akik Krisztusban vannak. Innen a vér, ami eljut ezerhatszáz futamnyira , és egészen a lovak zablájáig ér. A gonosz magvainak ez végső és örökkévaló pusztulást jelent, ám akik Krisztusban vannak, azoknak nem a földi élet jelenti az életet. Ahogy Pál apostol írja: “Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” /Filippi 1, 21/

Az utolsó aratás nem más, mint a tökéletes igazságszolgáltatás. Így születik a tökéletes és örök érvényű rend, amihez semmi és senki nem férhet hozzá.  Az Emberfia érvényt szerez igazságának. Az Ő arató angyalai kiválogatják majd a világosság fiait a sötétség fiai közül, még akkor is, ha a világosság fiai belehalnak az Isten erejének a hordozásába, az aratásba. Ebben van a mi erőnk – az aratás előtt álló földi nemzedék tagjainak az ereje. Hiszen ugyanaz a hitvallásunk, mint Jóbnak:

“Én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más, bár veséim is megemésztetnek.” /Jób 19, 25-26/

Túlságosan könnyelműnek hathat elsőre, ahogyan Jób lemond a saját földi életéről, testéről. Tudjuk Jóbról, hogy  ő kívánta a halált, hiszen gyászolta a gyermekeit, gyászolta a sorsot, ami neki jutott. De nem a haláltól félt. Nem a halál  – nem az aratás – jelentette számára a középpontot, a fókuszt, hanem Isten. Ő Istentől nem félt:

“Én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más, bár veséim is megemésztetnek.”

Ezért számunkra az utolsó ítélet – az aratás – az nem a vég, az a látható világ vége. Az az Isten igazságszolgáltatásának a megvalósulása. Az élet onnantól kezdődik.

Ámen.

György András, Somorja református lelkipásztora.

Ítélet Babilon felett

150 150 SREK

Ítélet Babilon felett
/Jelenések 14, 6-13/

“És láttam, hogy egy másik angyal repül fenn az égen: az örök evangélium volt nála, hogy hirdesse azoknak, akik a földön laknak, minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek; és hatalmas hangon így szólt: Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait! 

Egy második angyal követte őt, aki így szólt: Elesett, elesett a nagy Babilon, amely féktelen paráznasága borával itatott meg minden népet. 

Egy harmadik angyal is követte őket, és így szólt hatalmas hangon: Ha valaki imádja a fenevadat és annak a képmását, és felveszi annak a bélyegét a homlokára vagy a kezére, az is inni fog az Isten haragjának borából, amely készen van elegyítetlenül haragjának poharában, és gyötrődni fog tűzben és kénben a szent angyalok és a Bárány előtt; gyötrődésük füstje felszáll örökkön-örökké, és sem éjjel, sem nappal nincs nyugalmuk azoknak, akik imádják a fenevadat és annak képmását, és akik magukra veszik az ő nevének bélyegét. Itt van szükség a szentek állhatatosságára, akik megtartják az Isten parancsait és Jézus hitét. 

És hallottam egy hangot az égből, amely ezt mondta: Írd meg: Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket.”

Az első angyal a tiszta istenfélelemre hívja fel a figyelmet. A végső pusztulás előtt mindig megjelenik az evangélium – az Isten szabadításának a szándéka és örömhíre: Egyiptomban megjelenik Mózes, és nemcsak Izrael fiait hívja megtérésre, hanem a fáraót is felszólítja, hogy engedelmeskedjen az Istennek. A Római Birodalom uralkodóihoz maga Jézus küldi Pál apostolt, hogy a magát krisztusként – megváltóként – hirdető császár előtt bizonyságot tegyen Jézus Krisztusról.

De nemcsak világhatalmak sorsára jellemző ez a mennyei beavatkozás. Gondoljunk például Sámsonra, aki halála előtt megkapja az utolsó lehetőséget az engedelmességre, így élete utolsó eseménye az, hogy bosszút áll Isten ellenségein. Vagy éppen Júdásra, aki miután megcsókolta Jézust, még kap egy kérdést: “Csókkal árulod el az ember fiát?” Ott még összetörhetne, még megbánhatná az árulását.

Az emberi természet teremtettségéből származó kiváltságai közé tartozik, hogy közvetlenül a halál előtt az ember megélénkül – mintegy utolsó lehetőségként sokkal nyitottabb az Isten üzenete iránt, mint szenvedései közepette.

Az első angyal megjelenése, és az általa hozott üzenet ezt igazolja. A teremtett világ és az ember tragédiáját is ez az esemény zárja le. Ahogy Jézus fogalmaz: “Isten országának evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég.” /Máté ev. 24, 14/

Napjainkban Isten országának evangéliumát mindenütt hirdetik. Így nem nagy bátorság kijelenteni, hogy a teremtett világ drámája utolsó felvonásának vagyunk részesei.  Hitvallásunk tekintetében ez azt jelenti, hogy a mi dolgunk továbbadni, hirdetni a Jézus Krisztusról szóló örömhírt. Az apostoli korban e tekinteben lázas igyekezet jellemezte Krisztus követőit, mert meg voltak győződve róla, hogy az ő idejükben jön vissza Krisztus. Ma nekünk róluk kell példát venni:

Kérve kérlek Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat; az ő eljövetelére és országára kérlek: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással. Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak. Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.” /2Timóteus 4, 1-5/

Nemzedékünkben mi vagyunk azok, akiktől Isten joggal, és Szent Lelke erejével okkal várja el a Jézus szabadításának örömhírét. Mi vagyunk azok, akiknek térdre kell esni mások bűnei miatt is, nekünk kell bűnvallást tenni mások bűnéért is, és nekünk kell fölvállalni Jézus nevében mindenkivel a konfliktust. Isten ránk bízta a megbékéltetés evangéliumát. Ez még akkor is így van, ha bárki méltatlannak és alkalmatlannak tartja magát:

Azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket, hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt. Az ő munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá.” /1Korithusz 1, 27-30/

Ezért, ha a Jelenések Könyvének idézett részéből az első angyal megjelenését komolyan akarjuk venni, akkor ezt a mondatot –  “Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait! – a mi szánkból kell, hogy hallják kortársaink. Mert Isten a törékeny emberi beszédre bízza az Ő országának örökkévaló evangéliumát.

A második angyal bejelenti Babilon – a globalizálódott ember-imádat hatalmának a – végét. Maga Isten tart ítéletet fölötte. Már nem fog megújulni, nem lesz újabb virágkora az emberi együttélésnek, nem forradalom és szabadságharc dönt majd a sorsáról, hanem maga az Isten. Mert Babilon – a Biblia megfogalmazása alapján az isteni hatalmat sértő emberi együttélés országa – már nem pusztán emberi alakot emelnek az emberiség elé, hanem emberfelettit, amely varázserővel, csodatévő erővel bír, amely puszta megjelenésével ámulatba ejti alattvalóit. Bibliai értelemben egy fenevadat – torz és ijesztő alakot, amit a propaganda már minden emberrel igyekezett elfogadtatni. Még a legszelídebb, önmaga lelki világára igényes embert is igyekezett rávenni, hogy éljen együtt vele.  Szimbólumaival és üzeneteivel teleszórta az életünket, a gyerekeinkkel megszerettették. Ezért már nem puszta kép – mozgókép -, hanem hatalom jelenik meg előttünk, ami lelki igényekkel és elvárásokkal szólítja meg az emberrt. Imádatot vár, teljes önfeladást – hinni kell Babilon urának, akinek a jegyeit, bélyegét hordozza az emberiség:

Láttam, hogy a tengerből feljön egy fenevad, tíz szarva és hét feje volt, szarvain tíz korona, és a fejein istenkáromló nevek. Ez a fenevad, amelyet láttam, párduchoz hasonlított, lába, mint a medvéé, szája, mint az oroszláné: a sárkány átadta neki erejét, trónját és nagy hatalmát. Láttam azt is, hogy az egyik feje szinte halálosan megsebesült, de halálos sebe meggyógyult. Az egész föld csodálta a fenevadat: imádták a sárkányt, mivel átadta a hatalmat a fenevadnak, imádták a fenevadat is, és így szóltak: Ki hasonló a fenevadhoz, és ki tudna vele harcra kelni? És adatott neki nagyokat mondó és istenkáromló száj, és adatott neki hatalom a cselekvésre negyvenkét hónapon át; és megnyitotta száját káromlásra Isten ellen, hogy káromolja az ő nevét és sátorát, azokat, akik a mennyben laknak. Megadatott neki, hogy hadat indítson a szentek ellen, és legyőzze őket, megadatott neki a hatalom minden törzs és nép, minden nyelv és nemzet felett: hogy imádja őt mindenki, aki a földön lakik, akinek nincs beírva a neve a megöletett Bárány életkönyvébe a világ kezdete óta. Ha valakinek van füle, hallja! Ha valakire fogság vár, fogságra jut; ha valakinek kard által kell meghalnia, kard által hal meg. Itt van szükség a szentek állhatatosságára és hitére.” /Jelenések 13, 1-10/

Ennek a fenevadnak az istnkáromlás jelenti az erényét és a dicsőségét. Ez a fenevad hatalmat kap a világ urától – a Sátántól – , felhatalmazást, és az egész föld csodálja. Nagyokat mondó szája van, istenkáromló, nevetségessé teszi Isten választottait és gúnyolja, sőt el is pusztítja, és az egész világra kiterjedő harcot indít Krisztus népe ellen. Ugye nem is olyan idegen napjaink jelenségétől ez a jelenség. Ezért nem szabad hitvallási értelemben kivonni magunkat az evangélium hirdetésének felelőssége alól. Mert mindaz, amit a fenevadról szóló propagandaként ismerünk – képeivel, mozgóképeivel, üzeneteivel, szórakoztató és vágykeltő hatásaival -, az pontosan az evangélium ellen tör.

Amikor az istentkáromlás felhat az égig, akkor Isten közbelép. Ahogyan a végsőromlás előtt Isten meghirdeti a maga szabadítását, ugyanúgy igaz ez az istenkáromlás égig ható eseményére is.

Meglátta az Úr Nóé nemzedékének az istentelen életmódját? Igen. El is pusztította Isten Nóé családján kívül az összes embert kímélet nélkül.

Eljutott az égbe Sodoma és Gomora romlottsága? Igen. Csak Lót és lányai menekülhettek meg a pusztulás elől.

Meghallotta az Úr az Egyiptomban rabszolgává aljasított népe imádságát? Igen. Vissza is küldte Mózes, hogy hirdesse meg a szabadulást.

Eljutott Istenhez Babilon gőgje is. Nabukodonozor király, Babilon jeles uralkodója egy nap várfalán sétált, és gyönyörködött keze munkájában: Íme mindezt én alkottam, mindez az enyém. Utol is érte Isten büntetése, és évekig kitaszítve élt, füvet evett, mint egy barom. Csak akkor térhetett vissza trónjára, amikor baromi, büntetett állapotában belátta, hogy az ember nem szerezhet semmit, ha Isten nem juttatja hozzá.

Fontos kimondani Babilon büntetésével kapcsolatban, hogy történelmi tényekkel is alá tudjuk támasztani. Nemcsak az egyiptomi, római és babiloni birodalomra gondolok. A közelmúltból magunkon hordozzuk még az átkozott kommunizmus sebeit.

Személyes élményt fogok elmesélni. Egészen kicsi gyerekkoromban hallottam suttogni nagyanyám korosztályát két református lelkészról, akiknek a nevét nem volt szabad nyilvánosan még ki sem ejteni a rendszerváltás előtt a faluban. Azt mesélték róluk a faluban, hogy ezek ketten – Zimányi József és Horkay Barna – levelet írtak Sztálinnak.Íme a levél:

Hatalmas Sztálin! Isten a német fasizmust sok orosz és más nép fiainak vérével törte le. Te a győzelem dicsőségét is magadnak tulajdonítottad. Mindenben Isten helyére helyezted magad. Hatalmas búzamezők mellett nagy táblákon hirdette a dicsekvő felírás: Isten nélkül és imádság nélkül, de műtrágyával és traktorral! Ezért az Úr meg fog alázni, mint Nabukodonozort. Saját fiaid fognak megvetni téged. Amíg időd van, szállj magadba, adj dicsőséget a felséges Istennek! Ez a népednek is a javára lesz. A gőgös Belsazár egy éjszaka birodalmával együtt elveszett.”

Ezt a levelet a rendszerváltás után kézírással lehetett kézbe venni, és így emlékeztek vissza az emberek az ötvenes évek borzalmai közepette két református lelkész hitvalló magatartására a Szovjetúnióban, akik meghirdették Sztálinnak közelgő büntetését. Meghirdették a nagy Babilon romlását. Ezeket az embereket természetesen gulágra vitték, komoly szenvedéseket kellett kiállniuk, de ők megmaradtak, a kommunizmus nem. Gyerekként magam találkoztam egyikükkel, és azt mondta, ez volt a kötelességük. Ők nem saját népszerűségük miatt írtak levelet Sztálinnak, hanem, mert Isten Szent Lelke erre késztette őket.

A harmadik angyal szava emiatt nem más, mint hitvallásos figyelmeztetés: Ha valaki imádja a fenevadat és annak a képmását, és felveszi annak a bélyegét a homlokára vagy a kezére, az is inni fog az Isten haragjának borából. Ez számunkra egyértelműen azt jelenti, amit az első keresztyén nemzedék komolyan vett: mindaz, ami e világban van, és e világból való, az átok alá van vetve. Amikor az angyal meghirdeti a Babilon feletti ítéletet, azt is meghirdeti, hogy aki részese Babilonnak, az vele együtt el fog pusztulni.

Bármennyire is tűnik ez ijesztőnek, ez napjainkban örömhír. Különösen 2017-ben, az egyre inkább átalakuló és forrongó világ kiegyensúlyozatlan erőviszonyai között el kell mondanunk, hogy ebben a világban nincs maradandóság. Ez a világ nem garantál számunkra sem örök életet, sem békességet.

Ezért szólal meg a negyedik üzenet: “Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket.”

Boldogok a halottak, akik kiléphetnek az Úrban e világ nyomorult, embert sanyargató, krisztushitet üldöző keretei közül. Ez örömhír.

Egyr közelebb kerül hozzánk az iszlám fanatizus. Tisztában vagyunk azzal, hogy ezek az emberek valami torz istenhitnek mondott felfogás okán hajlandóak vállalni a halált. Ez önmagában gyalázat. Viszont ha az elvre gondolunk, akkor nekik a halál könnyű, mert – nézetük szerint – az istenhitükért könnyű nekik a halál. Lemondanak a világról.

Krisztusért és Krisztus miatt azonban valóban boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, megnyugszanak fáradozásaiktól, leoldódik róluk minden kiszolgáltatottságuk. Krisztusban.

Gyülekezetünkben 2017 januárja az imádság és a csend hónapja. Nekünk innentől kezdve Krisztus előtti és Krisztustól származó kötelességünk meghirdetni Isten szabadítását. Mindenkinek. Ámen.

 

György András, Somorja református lelkipásztora.