írások

Példás szolgálatait sokszor emlegetjük

“Kezeink munkáját tett maradandóvá!” – a 90. zsoltár végződik ezzel a kéréssel, amely az örökkévaló Isten és a mulandó emberről szól. Varga Dezső, aki gyülekezetünk szórványgondnokaként és presbiterként szolgált közel negyven évig, szakmáját tekintve okleveles patkoló- és gépészkovács, kétkezi ember, két gyermek édesapja volt. Ha munkájának nyomait keressük, ma már “csak” a parókiát mutathatnánk meg, a megpatkolt lovak, megjavított gépek aligha tanúskodhatnak róla. Isten azonban máshogyan állít maradandó emléket: úgy, ahogy azt Csukás Zsigmond fogalmazta meg 1987-ben írt nekrológjában: “példás szolgálatait sokszor emlegetjük”. Ez a példás szolgálat pedig nemcsak Varga Dezső életét jellemezte, hanem meghatározza fia, Varga János – Janika, gyülekezetünk diakóniai gondnokának életét is. Ez az ő és mindannyiunk öröksége.

Csukás Zsigmond visszaemlékezése

A Varga házaspár, első gyermekükkel, Dezsővel.

“Vágfarkasdon született. Mint édesapja, ő is okleveles patkoló és gépészkovács lett. A gőzgépek és különböző motorok szakembere volt. 1947-ben költözött családjával Sámotpusztára. Itt az Állami Gazdaságban gyümölcsöztette sokoldalú gépészkovács szakismeretét. Innen, 5 km távolságól jött kerékpáron még a legmostohább időjárási és útivszonyok között is vasárnaponként, családjával együtt istentiszteleteinkre. Negyven éven keresztül töltötte be előbb a presbiteri, majd a szórványgondnoki tisztséget példaadó buzgósággal és keresztyéni szerénységgel, a hívek megbecsülése mellett.

A nyári cséplések során a versenyszellem sem hiányzott: ki tud több gabonát a legrövidebb idő alatt kicsépelni!

Az Úrba vetett hitéről, egyházhoz való ragaszkodásáról rendszeres sáfárkodó és áldozatos életével is bizonyságot tett. Kétkezi munkájával is kivette részét minden alkalommal a gyülekezet terheinek hordozásából, különösen a parókia építése alkalmával, annak minden részletében, ha szükséges volt még az éjszakai órákban is. Hasonló buzgósággal támogatta a lelki szolgálatokat. A lelkipásztort gyakran elkísérte kerékpáron a szórványlátogatásokra, bele kapcsolódva a bizonyságtévő lelki beszélgetésekbe. Példás szolgálatait sokszor emlegetjük.”

Vágfarkasdról Sámotra

Gyülekezetünk diakóniai gondnoka – Varga János, Janika

Varga János (Janika) hasonlít édesapjára. Dezső bácsi ugyan nem volt ilyen magas, de kovácsként edzett, zömök testalkatával, egyenes testtartásával is erőt sugárzó embernek tűnik a képeken. “Nagyon tiszteltem és becsültem a szüleimet, édesapám a példaképem mind a mai napig: egyenes, becsületes ember volt, megmondta, amit gondolt, nem ingott meg. Hite és neveltetése tartást adott neki” – emlékezik vissza Janika édesapjára, s a büszkeségen kívül az édesapa emlékét megrendülten és alázattal felidéző gyermek hangja hallatszik ki.

Képeket nézegetünk, s ha csak erre a pár percre is, de megelevenedik a valamikora Sámotpuszta, ahol vagy ötven ház volt és nagy szegénység. “Nem volt kerítés a házak körül, mégsem tűnt el senkinek semmije, nem volt gyűlölet, a szegénység összefogott bennünket” – mondja Janika. A családi házuk már nincs meg és valószínűleg az a nagy szederfa sem a major közepén, ami alatt borozgattak és énekeltek az emberek, ez volt a szórakozásuk, itt életek közösségi életet.

 

A legjobb baráttal, aki Sámotra hívta.

A Varga család története azonban nem itt, hanem Vágfarkasdon kezdődik, ahol Varga Dezső és felesége születtek. Dezső bácsi Komáromban tanult, majd már családos emberként fogadja el legjobb barátja hívását, települjön át Sámotra, ami a valamikori Úszori Államgazdasághoz tartozott, mert nem találnak kovácsot. Így jönnek feleségével és elsőszülött kisfiával, Dezsővel az új otthonba 1947-ben, ahová Janika is érkezik, öt évvel bátyja születése után. “Nagyon szerettük egymást a bátyámmal. Ha rosszalkodtunk, édesanyánktól kikaptunk, édesapámnak elég volt csak ránk néznie, az jobban fájt, mintha elfenekelt volna.”

A szinte bármilyen géphez értő, mestermunkát végző patkoló- és gépészkovács apa képe eleven: “Emlékszem a műhelyre, a lovak szagára, amikor a saját készítésű patkóval patkolta édesapám a lovakat, naponta legfeljebb kettőt.” Kiderül, hogy nemcsak a mai kocsikon van nyári és téli gumi, a lovak is vastagabb és más kiképzésű patkót kaptak télen, hogy ne csússzanak el a jeges úton. Janika mellett azok a segédek is áhítattal lesték a kovácsot munkája közben, akik szakmát jöttek tanulni Dezső bácsihoz. Ezzel egyébként nem volt egyedül. Gyülekezetünk “iparos” gondnoki generációjából (ma már ezt úgy hívnánk: “reál értelmiség”) mindenki okleveles, híres mester volt, akiktől generációk tanultak: id. Baráth Benő és Császár Dániel is.

A frontot kétszer is megjárta, harcolt a Don kanyarnál, Isten kegyelméből hazatérhetett: a nagykabátja ugyan hét helyen át volt lőve, de őt magát golyó nem találta el. Édesanyja egyszer megpróbálta meglátogatni Győrben, ahol állomásozott, de mire odért, kivitték a frontra, nehéz idők voltak … Magyar katonaként a nehéztüzéreknél szolgált, a csehszlovák hadsereg kötelékében pedig két évet töltött Pardubicében, patkoló kovácsként, ott nagyon jól érezte magát, szakmáját gyakorolhatta.

Két család barátsága

A feledhetetlen sámoti családi délutánok egyike – az Ige és egymás társaságában.

1947-ben nemcsak Vargáék kerülnek a somorjai gyülekezetbe, hanem Csukás Zsigmond is. A két fiatal, családos ember hamar összebarátkozik, s a kapcsolatot Janika születése még szorosabbra fűzi: születésekor beleiszik a magzatvízbe, sürgősen kórházba kell vinni, az életéért küzd. Nincs idő keresztszülőket keresni: Csukás Márta, a lelkész felesége tartja a keresztvíz alá. Így kezdődik az a holtig tartó szeretetkapcsolat, amely Janikát Csukásékhoz köti. Később pedig a közös szolgálatban is eggyek: gondok és lelkész végiglátogatják a családokat a szórványokban, de a gyerekek is jóban vannak, és tarják a kapcsolatot mind a mai napig.

A négy kilométeres távolságot Sámotról a somorjai templomig minden vasárnap hol biciklivel, hol gyalog teszi meg a család, nem mulasztanak el egyetlen Istentiszteletet sem, ha esik, ha fúj. Varga Dezső a délutáni alkalmakra is visszatér, gondnokként így is példát mutat.

És persze ott vannak még a házi Istentiszteletek, amikor a szintén közeli Baráth család lovaskocsival meglátogatja Vargáékat – erről van is egy csoportkép, ami valamit visszaad abból a közvetlenségből és örömből, ami ezeket a délutánokat jellemezte.

Varga Janika munka közben.

Ha Janikára nézek, Varga Dezsőt látom: a csendes, mindig munkát és szolgálatot kereső, egyenes, Bibliás ember. Az Ő példás szolgálatát is sokszor, hálával emlegetjük és igyekszünk felnőni hozzá. Legyen Varga Dezső emléke áldott, Janika szolgálata pedig továbbra is példa mindannyiunk számára.

 

 

Bucsuházy István (Csukás Zsigmond munkájának felhasználásával.)

Két orgona vétele és sorsa

A jelenlegi előtt is volt már egy orgonája templomunknak. Hogy miként jutottak hozzá, megtudjuk az egyházközség jegyzőkönyvéből. Fogalmazása világos, szemléletes, tartalma kortörténeti érdekesség is.

“Folyó év (1867) november 24-én általános népgyűlést (egyházközségi közgyűlést) tartánk, mellyben Tisztelendő Farkasdi Benő helybeli lelkész jelenté, hogy nála, előtte való napokban 9 tagból álló küldöttség volt a római catholica részről az iránt, hogy az ő templomukban eddig használt (de a helyett most mást csináltattak) orgonát melly hiányos ugyan, de mind a mellett is a helv. hitvallásúak templomában olcsó árért ajánlják. E felterjesztése tiszteletes Úrnak köztetszésre talált, s elhatározták közakarattal, hogy innét menjen fel szinte a római catholica lelkészhez egy küldöttség, melly kísértse meg a megegyezést. A küldöttek négyen voltak u.m. Tisz. Farkasdi Benő, Nemes Botló Mihály, Nemes Kocsis István és Nemes Bucsuházy Jónás főgondnok Urak, ezek a reábízottakban még ugyan azon nap délutáni óráin híven és dicséretesen el is jártak, megegyezvén a római catholicus lelkésszel és templom attyával 150 ó.é (osztrák értékű) forintba … de nem mindjárt, hanem több évek letelte alatt. A beállítási költség, valamint a kiigazítás ezen kívül a helv. hitvallásúak református egyházát illeti.”

Jellemző a katolikus egyház részéről a leleményesség az öreg orgona értékesítésére, református részről pedig a kínálkozó kedvező alkalom megragadása. Hiszen a templom megvételének terhe (1789), az 1826-ban a tűzvész okozta károk, új harangok öntetése költségei, gondjai után alig gondolhattak arra, hogy új orgonát szerezzenek. Így mégis hozzájutottak orgonához, még ha használt és némileg hiányos is volt, méghozzá számukra kibírható áron, évekre szóló részletfizetésre, ami a plébánia vezetőinek emberséges lelkületére mutat. Így került az orgona a templomba, ahol a kórus középső részén állították fel. Nagy élmény lehetett ez a gyülekezet részére és lelkesítő a Szenczi Molnár Albert által magyarított bibliai zsoltárok énekléséhez.

Hibái, gyengeségei azonban évek múltán egyre jobban, gyakrabban és kellemetlenebbül jelentkeztek. Harminc év eltelte után 1898 december 8-án Nemes Kálmán lelkipásztor kénytelen volt jelenteni a presbitériumnak: “A templomunkban eddig használatban volt orgona egészen elromlott és haszna lehetetlenné vált.” A presbitérium megbízta a lelkipásztort és Pápay Aladár tanítót, a Néptanítók Lapjában meghirdetve kérjenek ajánlatot 8-10 változatú orgona készítésére.

Ügyes intézkedésük nyomán tíz nappal később, december 18-án már jelentették a presbitériumnak, hogy a beérkezettek közül – Ivánfi Béla polgári iskolaigazgató, zenetanár szakvéleménye szerint is – legelőnyösebb Szalay Gyula székesfehérvári műorgona készítő ajánlata. A lelkipásztor a presbitérium kérésére meghívta Szalay Gyulát a szükséges feladatok megbeszélésére és a szerződés előkészítésére. Ezek után tüneményes gyorsasággal történt az új orgona beszerzése tervének megvalósulása.

1899 január 3-án tartott presbiteri gyűlésre megérkezett Szalay Gyula orgonakészítő, aki a templomban való helyszíni szemle után 7 fő és 3 mellék, de erős változatú orgona megépítésére tett javaslatot. Ennek árát 1.105 forintban szabta meg, három részletben való fizetésre: az elsőt a szerződés megkötésekor, a másodikat a “mű felállításakor”, a harmadikat egy évire, ez utóbbit 6 százalékos kamattal.

Elhelyezésére nézve javasolta “az új orgonát nem az előbbeni helyébe kell össze tömni (szorítani), hanem a kórusba vezető lépcsőhöz közelebb.” Ott ugyanis a gótikus boltív magasabb. Ennek következtében azonban – tudtukon kívül – a játékasztalt a kórus homlokzatába építve a rendkívül értékes, sárkánnyal küzdő, lovon ülő Szent György Alakját, freskót megrongálták. Ez az 1991-ben történt restauráláskor tudódott ki. Az orgona megépítését március 26-ra, virágvasárnapjára ígérte és hat évi jótállásra kötelezte magát. Az öreg orgonát csak 40 forintért volt hajlandó átvenni, mivel ő annak már csak a czin részeit hasznosíthatja.”

Az 1899 január 8-ra összehívott egyházközségi közgyűlés megadta a felhatalmazást a szerződés megkötésére és jóváhagyta az új orgona költségei fedezésére széleskörű gyűjtés meghirdetését, a lelkipásztor és a tanító közreműködésével. A gyűjtés azonnal elkezdődött és annak eredménye rövid idő alatt 246 adakozótól 528 forint 40 krajcár. A legnagyobb adomány 108 forint volt, a legkisebb 15 krajcár. Jó néhány 5,10,15,20 forint. Készséggel adtak nemcsak református egyháztagok, de római katolikus, evangélikus és izraelita hitfelekezetűek is, a római katolikus legényegylet tagjai közösen. Voltak közöttük napszámosok, munkások, gazdák, iparosok, kereskedők, orvosok, mérnökök, ügyvédek, tisztviselők, Somorjáról, vidékről, szórványokból, Pozsonyba, Bécsbe elszármazottak is. Nyugodtan mondhatjuk és érzékelhetjük: szép gyülekezeti, ökuménikus és társadalmi összefogás volt, mint az 1826-os tűzvész után.

Így február 5-én a szerződés megerősítésére elküldtek az első részlet gyanánt 350 forintot. Szalay Gyula pedig haladéktalanul megkezdte a munkát. Március 12-én a lelkipásztor már jelentette a presbitériumnak, hogy néhány nap alatt teljesen elkészül az új orgona. Így is lett. Szalay Gyula szakembereivel időre befejezte a munkát és 1899. március 26-án, virágvasárnapon megvalósult a gyülekezet örömünnepe, az orgona ünnepélyes felavatása, melyre “a többi hitfelekezetek lelkészei és tanítói, valamint a hivatalok fejei meghívattak.”

Bonyodalmak az orgona körül.

Hogyan került az orgona néhány év múlva szentélybe? A torony és a templom belső javításával kapcsolatban. A torony javítását a gyülekezet főgondnoka Dr. László Kálmán járási főorvos javasolta éberséggel és leleményességgel 1904 június 12-én a presbitériumban: “Most, midőn toronyóránkat a város saját költségén megcsináltatja és a számlapokat megfesteti s ez utóbbihoz állást is csináltat, alkalomszerű lenne az egyháznak arról az állásról az ez előtt 56 évvel (1848) renovált, de az idő viszontagságai által már ugyancsak megrongált tornyot is kijavítani. Erre nézve Bazsó Sándor kőművestől költség irányzatot is kért, amely 520 koronáról szól. A javaslatba hozott toronyjavítás elvben elfogadtatik.” 1904-ben a Műemlékek Országos Bizottsága anyagi támogatásával a templom belső javítása is megtörént. A műemléki megbízottak ekkor figyeltek fel az orgonára. S itt következzék az akkori műemlékvédelem határozott, szakszerű, mégis a gyülekezet felé megértő, rugalmas magatartásáról szóló jegyzőkönyvi bizonyság az 1904. augusztus 22-én tartott presbiteri gyűlésről:

“Nemes Kálmán lelkész jelenti, hogy Szalay Gyula orgonakészítő két segédje megérkezett a végre, hogy a Műemlékek Országos Bizottságának kívánságára orgonánkat a karzaton mostani helyéről (a feljárótól beljebb) ugyanott a másik oldalba helyezzék át és ha lehet, sűllyesszék, illetve alább szállítsák, hogy ez által a templom boltozatán most kijavított bordák szembe tűnőbbek legyenek. A segédek szerint ezt véghez vinni nem lehet (nem fér el), ajánlják e helyett, hogy helyeztessék át a templom napkeleti hajójába a földszínre, ugyanezt tanácsolja Ivánfi Béla polgári iskola, zenetanár is. A jelen való előljárók egyenként megkérdeztetvén mind oda nyilatkoztak, hogy az orgona mostani helyéről a karzatról a földszínre, a templom keleti oldalába (szentély) – egy fél méter magasságú emelvényre helyeztessék át. Az ott lévő padok pedig a templom más részeiben állíttassanak fel.”

Így került az orgona a kórusról a mostani helyére. A régiektől még hallottuk, hogy a gazdák egy része, akik a padok áthelyezése miatt megszokott helyükről kimozdíttattak, jó ideig érzékenykedtek, sőt, nehezteltek. Ahol a fújtatás történt, ott el is volt függönyözve, hogy a fújtató egyházfi mozgása (orgonagyúró) a híveket ne zavarja. A villanyfújtató után ezt eltávolították. Az első világháború alatt az államhatóság a homloksípjait az egyik haranggal együtt rekvirálta. Ezek pótlása később megtörtént.

A Szlovák Műemlékvédelmi Központ később szerette volna a szentélyből eltávolítani az orgonát, hogy teljes egészében láthatóak legyenek az 1956-67-ben feltárt középkori fali festmények. Ez átépítéssel vagy áthelyezéssel nem volt megoldható, így máig a szentélyben van.

Csukás Zsigmond: Részletek a Somorjai Református Keresztyén Egyház és temploma történetéhez. Somorja, 1994.

 

 

“Mindenkor készséggel fáradozó elöljáró”

Császár Dániel (1901-1985), presbiterünk és gondnokunk

Sókszelőcén született. A gépészkovács mesterséget tanulta ki. Szakismereteit szorgalmas továbbképzéssel gyarapította. Mindenféle gépekhez értett. Több oklevelet szerzett. Nemcsak gépész, de okleveles patkoló kovács is lett. Sokirányú tudását nagy gazdaságokban, községek javára és később az EFSZ-ben kamatoztatta a földművelés, a több és jobb termelés segítésére, megkönnyítésére. Hivatása gyakorlása közben sokfelé megfordult és több súlyos megpróbáltatáson ment keresztül: Mátyusföldön, Dunántúlon, Alsócsallóközben, majd Csehországban az eltelepítés során. Onnan szabadulva telepedett meg családjával Somorján, ahol már maradandó otthona lett és lelki otthonra talált a helybeli református gyülekezetben. Buzgósága nyomán már 1952-ben presbiterré választották. A gondnoki tisztséget két évtizeden át töltötte be lankadatlan igyekezettel és szolgálattal. Példaképe lett a gyülekezetnek. Az istentiszteleteknek és presbiteri gyűléseknek rendszeres résztvevője, áldozatos sáfárkodó, két kezi munkájával is mindenkor készséggel fáradozó elöljáró volt. Az elromlott toronyórát is ő javította meg és helyezte üzembe 1955-ben.

“Értük is helyt kell állnom.”

Czére Gyöngyi, Császár Dániel unokája, gyülekezetünk presbitere emlékezett nagyszüleire.

Nagyszüleim 1948 körül kerültek Somorjára, nagyapám Sókszelőcéről, nagymama Erdélyből származott. Budapesten ismerkedtek meg, amikor a nagypapa, aki kovácsmester volt, Budapesten készült a gépész-kovács vizsgára. Onnan kerültek át az akkor már Csehszlovákiába, Várföldpusztára (Komárom mellett), majd Dunaradványon éltek és onnan telepítették ki őket Csehországba, Kolín mellé. Nagy szerencséjük volt, mert egy helyre kerültek több mindenkivel, így barátokra tettek szert. Úgy kerültek Somorjára, hogy Csehországban megismerkedtek Töltésiékkel, akik meg Somorjaiak voltak, valamilyen úton módon komák lettek és ők javasolták nekik, hogy ha mindegy, hova kerülnek vissza, akkor jöjjenek Somorjára. Mivel mindenüket elveszítették, valóban “mindegy” volt, hova jönnek vissza. Somorján megvették a másik nagyszüleim házát a mostani Gazdasoron. A hetvenes évek vége felé költöztek el onnan, amikor lebontották a családi házakat az épülő lakótelep miatt és szövetkezeti lakásba költöztek a mi bejáratunkba.

 

Kettős ünnep: a nagyszülők az 50., gyermekeik a 25. házassági évfordulójukat ünneplik.

Nagyapáról azért van kevés emlékem, mert halk szavú ember volt és mindig dolgozott. Őt nem lehetett látni, reggel elment motorbiciklijével Kosariszkára az ottani szövetkezetbe, ahol gépészkovácsként dolgozott. Nyugdíjasként is valamit mindig csinálnia kellett, nem tudott ölbe tett kézzel ülni vagy csak élvezni a nyugdíjaséveket. Amikor idekerültek, a lakótelep környékét tették rendbe, fákat ültettek, rengeteg virágot, kiskertet alakítottak ki. Nagyapa amíg tudott a lakótelep körül dolgozott. Gyakran látogattuk őket. Mindig meghallgatott, nem az a típus volt, aki okít a világ nagy bölcsességeiről, hanem aki életével, tartásával ad példát. Azt már gyermekként is tudtam, hogy megbecsült és okos ember. Amikor a városban együtt mentünk, viselkedéséből, az emberek reakcióiból egyértelmű volt, hogy nem őssomorjaiakként tudott olyan tiszteletre szert tenni, amire kevesen. Az a fajta ember volt, akinek – korosztályához hasonlóan – nagyon fontos volt, hogy kifele is teljesítsen. Nem ül otthon tétlenük, hanem amíg lehet, működött és szolgált. Csukás Zsigmondnak sokat segített bármilyen dolgában, sokat járt vele családokat látogatni, szórványba vagy az akkor innen beszolgált Dunaszerdahelyre.

Nem volt olyan Istentisztelet, ahol ne lettek volna jelen nagyszüleim, együtt ment a család. Egyházi ünnepek otthoni megünneplésében nagymama volt az, aki mindent előkészített, irányított. Karácsonyfa előtt énekeltünk, imádkoztunk, erre tanítottak, ez természetes volt. Később aztán elég nagy vitákra emlékszem, amikor megnőttek a fiúk és bár mindegyik konfirmált, de a két fiatalabb nem gyakorolta a hitét. Én azt gondolom, hogy ez nekik rosszul esett. Az unokák konfirmáltak – nagymamának és nagypapának köszönhetően. Sőt, ez a magyarságtudatunk formálásában is fontos szerepet játszott. Az unokahúgaim nem mindegyike járt volna magyar iskolába, ha nincs a nagymama.

Császár Daniél fia, Császár Tibor (jobb oldalon a lelkész mellett), Czére Gyöngyi édesapjának konfirmációja. A lelkész Nt. Csukás Zsigmond.

Presbiterként mindezt átörökíteni nagy felelősség. Nagyszüleim olyan időben voltak élő tagjai a gyülekezetnek, amikor sokkal kevesebb eszközzel rendelkeztek, mint mi és nem volt kérdés, hogy a gyülekezet cselekvő tagjai legyenek-e. Kihívás is, hogy tudom – e megfelelőképpen képviselni azt, amilyennek őket láttam. Számomra a családom képviselete is fontos: nem vagyunk kevesen és ennek ellenére úgy érzem, nem igazán képviseltetjük úgy magunkat a gyülekezeti életben, ahogy megtehetnénk. Értük is helyt kell állnom.

 

Csukás Zsigmond munkája nyomán, Czére Gyöngyi elmondása alapján, Bucsuházy István

“Nyomorú sorsát szívünkre véve …”

A készséges, segítő szeretet a lelki élet bíztató jele. A Tízparancsolat lényege is ez: “Szeresd az Urat, a te Istenedet … szeresd felebarátodat”. /Mt. 22:37-39/. Az ószövetségi próféták is ezt hangsúlyozzák ki: “Szeretetet kívánok és nem áldozatot” /Hóseás 6:6/. Ézsaiás egész gyakorlatiasan buzdít: “Tanuljatok jót tenni … pártoljatok az árvák és özvegyek ügyét.” /Ézsaiás 1:17/ János apostol Jézus ide vonatkozó tanítását így foglalta össze: “Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal” /1 János 3:18/. Az irgalmas szeretet gyakorlásának szerény bizonyságai felcsillannak gyülekezetünk múltjában is.

IMG_4153Az ekklézsia curátori, gondnoki naplójában 1792-től találunk feljegyzéseket a szegények részére szánt adományokról. A szegények támogatására külön casszájuk /perselyük/ volt és ezt a célt szolgálta a cintériumban lévő kőpersely is. Az adományokból főleg a helybeli Menházban /Ispotály/ lakó idős szegényeket, koldusokat támogattak rendszeresen. Az árvák felkarolásáról is szólnak feljegyzések. Egyikről részleteket is tudunk.

Bányai Mihály árva gyermekről való gondoskodás.

A presbitériumnak eme árva fiú helyzetét megértő, keserves sorsán könnyíteni kívánó, evangéliumi lelkületű gondoskodását tükrözi a következő jegyzőkönyvi részlet: “1842 december 8 dikán Bányai Mihály árva gyermek nyomorú sorsát szívünkre véve összegyültünk, s sorsa enyhítéséül végzésünk abban összpontosult: hogy télen által a városi tehetősebb egyedek sorban tartándják, mindegyik egyén két hétig, – nyáron által pedig a falusi egyedek leendnek hason szivességgel iránta; továbbá egyházunk pénztárából csináltatni fogunk számára három pár fehér ruhát; s végre a Lelkész által el fog láttatni szükséges iskolai könyvekkel.” /Pénztári napló, jegyzőkönyv, 1841-70,10.oldal/

1623291_630605903672167_483703374_nEgy év múlva ismét ülésezett a presbitérium az árva gyermek ügyében. Bizonyára a számtalan két-két heti időre otthont nyujtó családok tapasztalataiból is kiindulva, vele együtt érző lelkületből született a megállapodásuk: “1843 November 26 dikán tartott egyházi gyülésünkben határozottá lőn, hogy Bányai Mihály árva gyermek sorsát – még egy éven át enyhítendők – felfogjuk s a czéltalan házról házra járástól őt megkímélve valamelly jó helyen kosztot fogadunk számára s az alku szerint megállapítandó koszt pénzt egyházunk fizető tagjaira aránylag kivetjük.” /Jkv.14.old./ Így most már nem volt kitéve sorozatosan az új családokhoz való kerülésénél a kezdeti szorongásoknak és végre egy családnál állandó otthonban érezhette magát.

Zakál Miklós megöregedett és legyengült egyházfi megbecsülése

A presbitériumnak a megidősödött, munkaképtelenné vált egyházfi iránti példaértékű, jó szívű gondoskodásáról olvashatunk a következő jegyzőkönyvi határozatban: “1846 dik év Januarius 6 dikán általános népgyülésünkben Nemes Zakál Miklós Atyánkfia jelenté öregségi elgyengülése következtében elegtelen voltát az egyházi hivatalra s kéré egyházunk minden egyes tagjait, hogy helyette más egyházfi választassék. – Tekintvén Egyházunk ez elévült tagjának sok évi szolgálatát s már már tehetetlenségét, abban állapodott meg, hogy olly egyén választassék egyházfinak, ki e nevezett öreg szolgát az egyházfilakban a szükséges gondokkal s ápolással tartandja.” /Jkv.20.old./

14064181_1664140203877627_6894965524110032732_n

A valamikori szolgálati lakás a templom hátsó részében volt elkülönítve.

Bizonyára igen jóleső, megnyugtató volt a hosszú éveken át hűséggel szolgáló egyházfi számára, hogy szolgálati lakásából, megszokott otthonából erőtlenségében nem kellett távoznia, sőt abban még istápolára is számíthatott. Anélkül, hogy ezeket kérte volna. Rövidesen találtak e szempontból is megfelelő utódot. “Folyó 1846 dik év Március 13 dikán egyházi általános gyülésünkben kijelölés útján szavazatok általános többségével Nem Nagy Gergely polgári csizmadia mester egyházfinak megválasztatott: gyönyörű erkölcsi figyelmeztetések intésül intéztetvén hozzá, mellyekhez új hivatali állásánál fogva magaviseletét kellőleg alkalmazanadó lészen.“/Jkv.21.old/. A szó nemes értelmében is “Nemes” volt az új egyházfi, aki tisztsége betöltése mellett vállalta a kiérdemesült elődje gondozását.

S ha már e két egyházfi neve előkerült, álljon itt, kik voltak mind az árva gyermek, mind az elaggott egyházfi iránti együttérző, gondoskodó határozatokhoz segítő vezetők: az evangéliumi lelkület hirdetője Alsó-Borsai Csorba Farkas prédikátor lelkész, s az emberséges magatartású nemzetes idősb Bucsuházy Ferencz, majd Nemes Nemzetes idősb Bucsuházy István, később Tekintetes Gancs Vicze főgondnok. /1840-46./

 

Csukás Zsigmond: Részletek a somorjai református keresztyén egyház és temploma történetéhez. Somorja, 1994.

“Szolgálatokban gazdag élet”

Id. Baráth Benjámin 1884. június 12-én született Somorján, sokgyermekes kisiparos családba. Asztalos mesterséget tanult. Szakmájában külföldön Bécsben, Berlinben híres mestereknél képezte tovább magát és műbútorasztalossá lett. Kiemelkedő szakismerete és gyakorlati érzéke révén csakhamar önállósult. Műhelyéből remekművek kerültek ki, melyek a legválasztékosabb igényeket is kielégítették és messze vidéken közismertté tették. Nem csak családok, de közületek, intézetek is megrendelői voltak. Szaktekintélye nyomán a járási Ipartársulat elnökévé választotta. Szociális téren az önkéntes Tűzoltó Egyesületben tevékenykedett, melynek parancsnoka is volt.

IMG_4156

1947-es jegyzőkönyv arról, hogy a kitelepített gondnokok helyett Baráth Benjámin vállalja a szolgálatot.

A gyülekezeti életben az istentiszteleteken való rendszeres részvételével szép példát nyújtott. Mint buzgó egyháztag már 1922-ben elnyerte a presbiteri tisztséget. Mint presbiter az egyházi ügyek megtárgyalása és intézése közben mindig a jó megértés és békesség munkálásán fáradozott. 1947 óta volt gondnoka a somorjai gyülekezetnek. Legnehezebb időben vette át a gondnokságot, üres pénztárral, de nem üres szívvel. Szíve tele volt élete sok megpróbáltatása által edzett, Isten iránti erős hittel és reménnyel. Ezért a legnehezebb helyzetben is mindig tudott biztatni. Emlékezetes és megszívlelendő mondása: “Jőjjünk minden vasárnap templomba, tegyünk minden alkalommal illő adományt a perselybe s erősödni fog a gyülekezete lélekben és anyagiakban egyaránt.”

Szívszerinti gondja volt a gyülekezet mind belső mind külső építésére. Az egyházépítői lelki munkát nemcsak támogatta, de gyakorolta is. Az istentiszteleteken, a lelki építés alkalmain, míg egészséges volt, rendszeresen részt vett szeretett családjával együtt. Az új paróchia építésénél nemcsak szakszerű tanácsaival segített, hanem hajlott kora ellenére is az asztalos munka java részét, mint önkéntes felajánlást, saját kezűleg végezte, serkentő példát mutatva másoknak is.

B.nagyszulok

Kép 1960-ból, feleségével együtt, aranylakodalmunkat ünnepelve.

A gyülekezetben való példás helytállása nyomán 1953-ban egyházmegyei tanácsbíróvá és tanácstaggá választották. Az egyházmegyei tisztikarban közmegbecsülésnek örvendett, a reá háruló feladatokat pontosan és hűséggel töltötte be. Meghitt, boldog családi élete, példás közösségi és gyülekezeti szolgálatainak földi jutalmát láthatjuk abban, hogy megérhette szeretett hitvestársával, öt gyermekével, unokáival házasságkötésének 50. és születésének 80. évfordulóját, mely alkalommal a templomban, a gyülekezet szeretetétől körülvéve adtunk hálát Istennek azért, hogy szolgálatokban gazdag élete mind családjára, mind a gyülekezetre áldás volt.

Ifj. Baráth Benjámin, gyülekezetünk építési gondnoka, az unoka, így emlékszik:

Baráth BenjáminNagyapám Baráth Béni, a néhai szintén Baráth Béni második  fia, összesen 11 voltak testvérek. 5 gyermek édesapja volt, hadifogsága előtt 3, utóbb még két gyermeke született. 3 évig volt hadifogságban valahol a távoli Oroszországban. Nagy titokban mesélte, hogyan menekült. Egy zsidó embernek segített a fogságban, jutalmul kapott tőle egy gyűrött újságpapírra írt rövid héber szöveget. Megszökött. A kis papír bemutatásával újból és újból kapott valami kis élelmet, és újabb címeket – így ért haza 4 hónap alatt. Naponta 20-40 kilómétert volt képes előre haladni, így 160 nap alatt (négy hónap) tett meg 3-4 ezer kilométert!

elso oldal 001

A hadifogságból írt levél – ima.

A mellékelt levél 1915 ben írodott , karácsonykor.  A hadifogságból nem írhatták meg, hol vannak, kivel vannak – szóval csak ilyen szöveget írhattak – ami a katonáknak nem mondott semmit, de a családnak mindent. Ezen keresztül értettem meg jellemét, Istenfélelmét és azt a bizalmat Istenben, amit érezni lehet e levélből: Isten megsegítette Öt a menekülésben.

Így ismertem én is, mint egy aránylag szigorú, de ha kellett, akkor remek társasági lényt, jókedvű embert.  Az 50-es, 60-as években a szórványból egy – egy presbitert a vasárnapi Istentisztelet után mindíg meghívott egy finom deci, vagy két deci borra, egy jó szivarra vagy pipadohányra. Emlékszem például Végh Kálmán bácsira Sárosfáról, Bucsuházy nénire (Bucsuházáról) és még sokan másokra, akik nem hiányozhattak.

Asztalosműhelyét két keze munkájával és remek tudásával virágoztatott fel kora legjobb műhelyévé, ahol 15-25 műbútorasztalos dolgozott. 300-400 kilométerről is kapott megrendeléseket. 1954- 55 ben elvették a műhelyét, álamosították. Ott lakhatott még a “saját” házában ugyan egész 1974-ig, az akkori asztalosok szintén. Apám vette át akkor a vezetést a műhelyben: kialakított nagyapának egy “kis mühelyt” – amit bérbe kelett neki adni – a saját tulajdonát!

Baráth nagyapa80 évesen is még mindíg aktívan dolgozott – sámlit, kisszekrényt, asztalt, széket készített – de már csak hobbiból, talán puhafából, mert akkor jó minoségű anyag nem volt. Úgy dolgozott például, hogy megvettek apámmal valamilyen öreg szekrényt, azt szétszedték és így jutottak jó minőségű keményfához. Győnyorü intarziás berakású bútorok javítását, vagy politúrozását vállalta még idős korában is.

A két háború között az Ipartársulat elnöke volt 1921-től 1945-ig, ahová az összes somorjai iparos regisztrált. Ide valamilyen illetményt fizettek, és ha bajba került valaki, akkor a társulat ellátta a családot. Arra is felügyeltek, hogy aki nem szakember, az ne végezzen szakmunkát: így biztosították az ipar állandó színvonalon tartását.

Bucsuházy István (Csukás Zsigmond munkája alapján).

Nem hátrálhatunk tovább – ami a beszédből kimaradt.

Az egyházi szolgálat nem lehet dekoráció. Jézus Krisztus se szórakoztatni és díszíteni jött a világot, nekünk sem szabad. Még akkor sem, ha a közvélemény ehhez lett szoktatva, és produkciót vár. Ha nincs üzenet a mondandóban, ami legalább elgondolkodtatja a hallgatóságot, akkor nem több a talapzatra tett koszorúnál. A magam részéről azt vallom, hogy a megszólíthatóság ajándék – Isten ajándéka -, és az ember ma megszólítható, mert éhezik az igazságra.

olvassa tovább

Nem hátrálhatunk tovább!

Elhangzott Somorján, Mátyás király szobrának leleplezésén, 2016. november 13-án.
Tisztelt Polgármester úr! Mélyen Tisztelt Nagykövet Asszony! Elnök urak! Kedves Somorjaiak és vendégeink!
Itt, Somorján nem hátrálhatunk tovább. Nincs hova. Jelenleg nemcsak MATIAS REX mellszobra előtt állunk, hanem egy szemeteskuka mellett is. Innen nézve nézve úgy tűnik, hogy Somorján kisebbségben él a magyar. Pedig nem vagyunk kisebbek. Most még kevesebbek sem. Hogy jutottunk oda, hogy a legutolsó győztes magyar király szobra ide került? Hogy juthattunk idáig?

olvassa tovább

Bábel tornya – avagy mi áll az ember megdicsőülésének útjában?

“Az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt. Amikor útnak indultak keletről, Sineár földjén egy völgyre találtak, és ott letelepedtek. Azt mondták egymásnak: Gyertek, vessünk téglát, és égessük ki jól! És a tégla lett az építőkövük, a földi szurok pedig a habarcsuk. Azután ezt mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén. Az ÚR pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és tornyot, amelyet az emberek építettek. Akkor ezt mondta az ÚR: Most még egy nép ez, és mindnyájuknak egy a nyelve. De ez csak a kezdete annak, amit tenni akarnak. És most semmi sem gátolja őket, hogy véghezvigyék mindazt, amit elterveznek. Menjünk csak le és zavarjuk ott össze a nyelvüket, hogy ne értsék egymás nyelvét! Így szélesztette szét őket onnan az ÚR az egész föld színére, és abbahagyták a város építését. Ezért nevezték azt Bábelnek, mert ott zavarta össze az ÚR az egész föld nyelvét, és onnan szélesztette szét őket az ÚR az egész föld színére.” /1Mózes 11, 1-9/

olvassa tovább

A bölcs Isten és az örök világosság

Bölcs az Isten. Halottak napjára jótékony és vastag köddel terítette be a somorjai temetőt. Sejtelmes és misztikus lett tőle a kert. Az “örök világosság” kisegítésére szánt mécsesek térdmagasságig is alig voltak képesek megvilágítani a teret. A gyászolók és emlékezők  igyekezete ellenére mindent betakart, elfedett a pára. Isten így is képes üzenni – a halott ember teste és lelke az Ő hatásköre.

olvassa tovább

A titok és az ember

Az ember titkok vonzásában él.  Teremtésünk óta a rejtelmek izgatják a szellemet, hiszen módunkban áll kutatni a teljességet. Kiváncsiságunk szolgálatába állított teleszkópok merednek a világűrbe, finom szerkezetű mikroszkópok veszik a sejtek üzeneteit, és szolgáltatnak ezer és ezer bizonyítékot az erőről, ami ugyanúgy pályájukon mozgásban tartja az égitesteket, mint az atom részecskéit. Lassan bizonyítani tudjuk, hogy a létezésben hihetetlen mélységű összefüggések vannak egymással tökéletes harmóniában, ám ennek ellenére nem tudunk arra választ adni, hogy “Miért?”.

olvassa tovább