München – második állomás

1024 576 SREK

Egy magyar srác is meghalt a müncheni vérengzésben. 15 éves volt. Lelőtték.

Alig volt idősebb, mint a nagylányom, és ezt tudatosítva, fáj a srác halála. Nagyon fáj, mert az a srác a vérem volt – erdélyi magyar. Persze a többi áldozat halála is megérint, de azért ez mégis más. Ahogyan mélyebb érzéseket kelt az emberben egy közeli hozzátartozó halála, mint egy távoli ismerősé. Mert más közel állni a koporsóhoz, és megint más távolról részt venni a temetésen. És ez a srác hozzánk tartozott, ugyanaz volt az anyanyelve, mint az enyém – egy vérből valók vagyunk.

És másként gondolok a gyilkosra – annak ellenére, hogy maga ellen fordította a fegyverét -, és másként gondolok azokra, akik inspirálták vagy támogatták. Isten pedig majd ítél fölöttük.

A pókhasú közvéleményt már régen hozzászoktatták az erőszakhoz és a halálhoz. Amíg létezett valamilyen kimondatlan etikett a filmgyártásban, a híradásban a vérontással és a halállal kapcsolatban, addig a közönség elől java részt rejtve maradt a borzalom. Ám felismerve az ember szenzáció iránti olthatatlan vágyát, és a nézettség növekedésével kecsegtető hasznot, a látvány-gyár egyre élethűbb módon mutatta be az öldöklést, a híradók pedig egyre kevésbé kezelték szemérmesen a megrázó képsorokat. Az internet mára már minden gátlást felszabadított, és mindenki hangulatához, illetve gyomrához mérten kedvére válogathat borzalmasabbnál borzalmasabb képek, videók között. Ez is a fogyasztás része, a fogyasztói társadalom mindennapi eledele lett.

És itt álljunk is meg. Mint a koporsónál. Poncius Pilátus – aki később Jézust is halálra ítélte – egyik alkalommal elrettentésképpen kivégeztetett néhány zsidó embert, akiknek a halála nagy felháborodást keltett Izrael szerte. A zsidóknak újabb ürügy volt a gyűlöletre. Forrongtak. A hír eljutott Jézus fülébe, és megszólalt az ügyben:

„Azt gondoljátok, hogy ezek a galileai emberek bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel ezeket kellett elszenvedniük? Nem! Sőt – mondom nektek -: ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Nem! Sőt – mondom nektek -: ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el.” /Lukács ev. 13/

Miért kellett meghalnia a tizenöt éves magyar srácnak és szerencsétlenül járt társainak Münchenben? Miért? Mi a különbség közötte és közöttem, aki ezeket a sorokat hajnali kettőkor írom? Isten akaratából? Netán Allah akaratából? Egyik sem. Jézus Krisztus Atyja – a mi Atyánk – nem gyönyörködik az ember halálában, Allah pedig nem létezik. A müncheni áldozatok az emberi gonoszság miatt haltak meg. Mert volt egy ember, aki azt gondolta, hogy gyilkolni érdem, és van sok más ember, aki az erőszakot úgy habzsolja, mint kacsa a nokedlit. Érthetetlen, értelmetlen gyilkosság és halál. Mi a különbség aközött, aki pusztán szórakozásból pop-cornnal, kólával a kézben borzongást keresve egy horrorfilm kedvéért moziba ül, és aközött, aki az életéért futott a bevásárló központban? Mind a kettő közel került a halálhoz, de amíg az egyik átgondolta miatta az életét, a másik szórakozott rajta.

A halál minden esetben Istentől származó figyelmeztetés – az élőknek: “ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy – értelmetlenül – vesztek el.

Meg kellene állni, sőt vissza kellene fordulni – megtérni -, amíg lehet. Amíg van rá mód és alkalom. Mert nem tudod – se Te kedves Olvasó, sem én -, hogy lesz-e még megálló. Mert ez a mostani müncheni állomás a magyar embernek is megálló kell, hogy legyen.

Amikor az iszlám állam – szigorúan kis betűvel! – elkezdte világszerte szivárogtatni gaztetteinek propagandáját, a szakértők szerint az volt a meglepő, hogy milyen profi módon megszerkesztett anyagokat tesznek közzé. Nem a borzalmas kivégzés, hanem a HD képminőség, a mesteri vágások, a narráció – például a Líbia partjain lefejezett keresztyén férfiakról. Az egyik elemző véleménye az volt, hogy nemcsak a félelemkeltés a céljuk, hanem a reklám is. Hiszen bátorítaniuk kell a velük szimpatizáló, alvó terroristákat.

Végigfutott bennem a gondolat, hogy hirtelen a semmiből kinőtt sivatagi halálgyár, hogyan volt képes ilyen megtervezett és magas színvonalú kommunikációs háborúba is kezdeni, hogy a hatását a békés Csallóközben is érezni? Mert hogy ez volt a cél, az világos, mint a nap. A szíriai romok között gépfegyverrel és szablyával ordító arab honnan érthet ennyire az európai népek manipulálásához? Honnan tudja, hogy az általa mobiltelefonnal felvett képsorokat a kanapémon ülve borzongással fogom megnézni? És honnan tudja, hogy félelmet kelt majd a közönségében, nem pedig összefogásra készteti a keresztyénséget a gazemberekkel szemben?

Most pedig ezek a gazemberek már nem képsorokkal üzennek Európába, hanem töltött fegyverekkel itt vannak a közelünkben. És ki tudja, hogy hol dördül el ismét váratlanul pár lövés? Kinek kell menekülnie? Kinek lesz az – a münchenihez hasonló – az utolsó állomás?

Félsz? Igen, már én sem tudom teljesen távol tartani magamtól a félelmet, mert itt van a feleségem, itt vannak a gyerekeim, és itt van a gyülekezet, a barátaim, az ismerőseim. Magam miatt nem félek, de őket féltem. Mert az értelmetlen halál igenis közel van, és addig nem szabad meghalni, amíg az Istennel nem rendezte mindenki az életét.

Vissza kell térni hozzá. Ő biztos menedék – a halál után is.

Ahogy Jézus mondja: ” Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.” /János ev. 11/

György András