Bölcs az Isten. Halottak napjára jótékony és vastag köddel terítette be a somorjai temetőt. Sejtelmes és misztikus lett tőle a kert. Az “örök világosság” kisegítésére szánt mécsesek térdmagasságig is alig voltak képesek megvilágítani a teret. A gyászolók és emlékezők igyekezete ellenére mindent betakart, elfedett a pára. Isten így is képes üzenni – a halott ember teste és lelke az Ő hatásköre.
Nem tisztem beletiporni a római katolikus hitvilág halottak napi szertartásaiba – legyen mindenkinek az ő hite szerint. De haldokló emberek ágya mellett állva többször kiderült, hogy nem a halálfélelem a haldokló legnagyobb terhe, hanem a szeretet hiánya. A “nem érek rá”, a “nincs időm”, a “dolgom van” sokkal nagyobb sebet ütött az öreg, halálára készülő ember lelkén, mint maga a halál. Egyik ilyen beszélgetés pontosan érzékeltetni fogja, mire is gondolok:
Az egyik közeli öregotthon húgyszagú szobájába nem először jártam. Az idős férfi, akit látogattam, valaha kiváló fizikai adottságú ember volt, nehezen viselte, hogy vécére kimenni sem maradt már ereje. A méltóságát végleg megtörte a felnőtt pelenka és a kiszolgáló személyzet személytelen viselkedése. Leültem az ágya mellé, és feladva minden büszkeségét, elkezdett panaszkodni:
– Mindent megtettem értük. A gyerekeimért. A lakásomat évek óta a nevükre írattam, már semmim sincs, csak a ruháim. Havonta egyszer ha jönnek. Adták ezt a vackot – mutatott a szekrénykén fénylő mobiltelefonra -, hogy ezen hívjam őket, ha beszélgetni szeretnék, de nem tudok bánni vele. (A munkában edzett lapát kezei számára megoldhatatlan feladatot jelentettek az apró billentyűk…) A kutyájuknak jobb sorsa van, mint nekem, András. Azt ölbe veszik, úgy viszik az állatorvoshoz, képesek Pozsonyba vinni, ha kezelésre van szüksége.
Önkéntelenül ránéztem az asztalon álló képkeretre, amelyen egy csokorban mosolyogtak a gyerekek és az unokák. Észrevette a tekintetemet, és folytatta:
– Nem haragszom rájuk, csak hiányoznak. Az unokáim ügyes sportolók, a fiam sikeres mérnök, a lányomnak jól megy a vállalkozása. Tudom én, hogy elfoglaltak. De nem érdemelnék egy kicsit többet?
Megfogtam a kezét, mert erre a kérdésre nem tudtam válaszolni. Később beszélgettünk, imádkoztunk. Úgy búcsúztunk el, hogy két nap múlva megint jövök.
Másnap hívott a temetkezési vállalkozó, hogy temetés lesz. Hajnalban meghalt. Éjszaka rosszul lett, és a kórházba menet, a mentőben elment. …
Halottak napján megálltam a sírja előtt. Tele volt virággal, mécsessel. Rátettem én is egy szál virágot a kupacra.
Csak meg szeretném kérdezni: – Nem érdemelnének többet, amíg élnek? Amíg meg lehet fogni a kezét, amíg hallani lehet a hangját, amíg él… Mert így a rengeteg virág, mécses, és ki tudja még mi, nem ér semmit. Nem nekik szól – Istennek legkevésbé -, hanem a lelkiismeretünknek.
Bölcs az Isten, mert erre a halottak napi színjátékra vastag ködöt terített. Ne higgyék az élők, hogy ez tetszik Neki.
György András