Élesen, világosan, érzékletesen állott előttem ez a világkép, s az eszemmel nem tudhattam, de másféle, radarszerű, belső érzékelésemmel talán gyanítottam, hogy mindaz, amit látok, e napon kezd feloldódni, bomlani, amorf lesz, amint a vegyészek mondják, mert erre a szilárd anyagra olyan erők hatnak, amelyeknek az anyag nem tud többé ellenállni. S minden, amit itt látok, rövid idő múltán nem lesz többé, egyetlen jelentős ember sem marad a helyén, a kormányzó a Várban, a miniszterelnök a palotában és a többiek, az arisztokraták, a polgárok, a névtelenek s én, a polgári magyar író, mind elhagyjuk otthonunkat, munkakörünket, életmódunkat, igen, a lakások és a kövek is porrá omlanak. Minden és mindenki, ami és aki e pillanatban még eleven vagy tapintható valóság volt, menthetetlenül belehull a közeli jövőben a semmibe.” (Márai Sándor: Hallgatni akartam)
Isten már nem gondolja meg magát
Amit látható valóságként ismerünk, az múlandó. Sokáig küzdöttem ellene. Már nem teszem. Megértettem az Istent: ami romlott, megsemmisül. Gyászolni kellene és szégyenkezni, mint Ninive lakói: “Ki tudja, talán felénk fordul és megszán az Isten, megfékezi izzó haragját, és nem veszünk el!” /Jónás könyve 3, 9/
Isten már nem gondolja meg magát. És az ember?
Az ember egyetlen, utolsó, kétségbeesett erőfeszítésre készül Istennel szemben.
Láttam már hasonlót. Ültünk egymással szemben. Elfogytak az érvek, a kifogások, a magyarázkodások – az ember lelepleződött.
– Értem? – kérdezte sírva. – Igen. Érted. – válaszoltam. – Értem nem kell meghalni. Miattam nem kell szenvedni. Én nem érdemlem meg. – Senki sem érdemli meg, hogy meghaljanak helyette. Mégis meghalt. Isten már nem gondolja meg magát.
Lassan, bólintva lehajtotta a fejét. Úgy maradt, legyőzötten. Jó, hogy az Isten már nem gondolja meg magát.
Nácik
A Szovjetúnióban a németek voltak a nácik. Ellenük harcoltunk a kertek alján, őket vártuk, mikor lépik át a falu határát, hogy végre megütközhessünk velük. Sok nyár telt ilyen háborús hangulatban. – A gyerekek szeretik a háborút, nem a haláltól félnek, hanem a vereségtől. – Aztán iskolába kellet menni. Megint.
Mosolygós, fiatal német tanárt kaptunk Munkácsról. Azt mondta magáról, hogy ő német. De választékosan beszélt magyarul, és szerette a focit. Ő nem lehetett náci. Neki megbocsátottunk, befogadtuk. Alig pár hét alatt elillant belőlünk a Vörös Hadsereg propagandájának illúziója. Az iskola udvarán ott magaslott (máig ott magaslik) a hős szovjet katona szobra. Egészen addig büszkék voltunk rá, majd egy német óra után, a nagyszünetben az egyikünk leköpte. A gyermeklélek háborús propagandától ingerelt bosszúhadjárata véget ért. Kárpátaljai magyarokat igyekezett nevelni belőlünk egy német tanár, akinek egyetlen ellensége volt, a butaság.
A Szovjetúnióban képekkel idomították a gyerekeket arra, hogy ki a hős és ki a náci. Ezek a képek befészkelték magukat a tudat alá, és ott hajtották végre az alattomos programozás parancsait. Sokáig szerettem azt hinni, hogy a gyermekként bennünket átnevelő módszer már lelepleződött, és a szemeit nyitogató felnőtt társadalom bölcsei nem engedik kibontakozni, tovább mélyülni a butaságot. Tévedtem. Ugyanis a kép megmozdult, és jobban hatott, mint valaha.
Barkaszón a moziba jártunk videózni. Színpad-nézőtérnyi távolságból bámultuk a televíziót, amelyben a nyugati ideológia hősei harcoltak és győztek. Az egyik vetítés után felfektettem az ágyamra barna bőr iskolatáskámat, és tollal ráírtam: RAMBO. Másnap az iskolában az idősebb barátaim is méltatták a hősiességemet. Megint győzött a kép. És én anélkül, hogy tudtam volna, mit teszek, engedelmeskedtem a programozók parancsainak.
Barkaszói középiskola, balra a hős szovjet katona szobra
Napjainkban a kép – a látvány – már uralkodik az ember felett. A programozók már nem a tudat alá tervezik beírni a parancsok sorait, hanem egyenesen a tudat helyére az okosnak reklámozott eszközök látványvilágán keresztül. A különbség óriásai: a rajzolt képek propagandája “csak” elhitetni igyekezett az embert, a mozgó kép már imádatot akar – teljes önátadást.
A református templomokban ezért nincsenek képek. Egyrészt, mert Istent nem lehet és nem szabad ábrázolni (II. Parancsolat). Másrészt pedig, mert Isten ismeri a látvány által megvezethető és átprogramozható emberi természet gyengeségeit.
Napjainkban ezt a gyengeséget egyre nehezebben ismeri be az emberi faj, ugyanis a tudatunk alatt és a tudatunkban más kép él önmagunkról, mint amilyenek valójában vagyunk. Egy hős képét igyekszünk megeleveníteni, aki egyszerre szexuálisan vonzó és legyőzhetetlen, és állandó éberségben készül élete mindent eldöntő harcára – Istennel.
György András