Az igaz ember pedig hitből fog élni.

150 150 SREK

Olvasandó:

János evangéliuma 1, 1 – 18:

Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.

Megjelent egy ember, akit Isten küldött, akinek a neve János. Ő tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, de bizonyságot kellett tennie a világosságról.

Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. János bizonyságot tett róla, és azt hirdette: Ő volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jön, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jött el. Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt.

Római levél 1, 16-17:

Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére, először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek. Mert abban Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki hitből hitbe, amint meg van írva:
„Az igaz ember pedig hitből fog élni.”

Protestáns berkekben igen különös hangulat jellemzi a rómabeliekhez írott levél első részének idézett sorait. Ötszáz esztendővel ezelőtt az a bizonyos Luther Márton fedezi fel  – egyszer Habakukk könyvében, később a Római levélben – a Szentírásnak ezt a mondatát:

Az igaz ember ember hitből fog élni.

Kezdetben nem értette, ezért fellapozta a János evangéliumának elejéről az idézett sorokat, és ennek a két Ígének az összefüggése elindított benne egy nagyon erőteljes lélektani folyamatot. Nem voltak neki különlegesen nagy ambíciói, hogy ő majd – emberi erővel és hatalommal – történelmi tettek alapjaként fogja használni a benne létrejött lélektani folyamatot. Egyetlen szempont vezette: meg akart igazulni. Tiszta akart lenni bűntől, lelkifurdalástól, és minden Isten előtti adósságtól mentes akart lenni. Az eredmény ismert. Azért olyan különleges 2017 január elsején fölvenni – nemcsak lelkészként az Úrasztalánál, hanem keresztyén emberként komolyan venni – ezt az üzenetet,  mert mi sem várhatunk el magunktól többet. Mi sem tűzhetünk ki magunk elé olyan célokat, amelyek leginkább Isten kezében és hatalmában vannak. De azt igenis kitűzhetjük magunk elé, hogy mi Isten előtt legyünk megigazultak és tiszták. Ezt lehet. Mondhatjuk Istennek, mint az evangéliumi történetek bármelyik betege, gyámolításra és könyörületre szoruló alakja: “Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem.” Ezt lehet. Legyen ez a hangulat mai délelőtti alkalmunk alapja.

A kérdés, amit néhány üzenet kibontására szeretnék feltenni, az talán meglepő lesz:

– Szeretnénk-e hitben meghalni? Úgy, ahogy a Biblia írja. Elhagyva ezt a világot, a látható dimenziókat, és átköltözni az Isten jobbjára, a mennyországba. Mert a mennyország kizárólag azoké, akik hitben halnak meg. Luther Mártont is pontosan ez a kérdés foglalkoztatta: Hogyan üdvözülhet? Hogyan nyerheti meg az üdvösséget?

Őt kizárólag ez motiválta az Íge olvasására. Úgy gondolta, hogy az egyházi tanok egyrészt bonyolultak, és rengeteg olyan folyamatot indítottak útra, ami messze eltávolodott a Biblia kijelentésétől. Másrészt az emberi lélek számára természetellenes a manipulatív egyházi tanok követése. Ezért lefosztotta magáról szerzetesi rendjének és a hozzá kötődő római katolikus egyházi tanok minden külsőségét, és elvonult a rend pincéjébe Bibliát olvasni. Érjen el ez a kérdés bennünk is egészen odáig, ahol Luther Mártont megtalálta, mert sok átszenvedett éjszaka van e mögött a kérdés mögött:
Akarunk-e hitben meghalni?

Természetesnek tartom, hogy az itt ülők egyike sem mondaná azt, hogy nem akarok hitben meghalni, hiszen nagyrészt ezért vagyunk itt.  Az a szándékunk, hogy Istennek tetsző legyen életünknek az a momentuma, amikor minden lehetőségünk lezárul. És mozgassa ez a kérdés a fantáziánkat, képzelőerőnket – nem a történelmi, 500 éves évforduló alapján, hanem egy divatos jelenség mentén: Milyen az igaz hit?

Milyen az igaz hit, ami véglegesen, megkérdőjelezhetetlenül eldönti, hogy az ember ezért cserébe üdvösséget kap. A Biblia számtalan példát közvetít irántunk: kezdve Ábrahámtól, Mózesen keresztül, Dávidon át, egészen Salamonig, és tovább sorolhatnánk a Biblia választottait, akiknek egyetlen egy erényük volt: a hitük.

Köthető hozzájuk legyalogolt mérföld ezrek, megalapított országok, fölépített épületek, templomok – emberi léptékű öröklétben is részük van. De Isten nem ezek alapján értékeli őket. Isten nem az emberi teljesítmény alapján értékeli az őseinket vagy korunkat. Erre nemcsak Luther Márton jött rá, ez nemcsak az ő egyszemélyes élménye, hanem ez az az alaphangulat, ami 500 éves létrejöttétől kezdve a Biblia alapú gondolkodás követőit jellemzi.

Mi alapján fog engem Isten megítélni?

Napjainkban erre a kérdésre lassan ugyanazt a választ adja a közvélemény, mint 500 éve, hogy a cselekedeteink, teljesítményünk alapján. De ha csak az előbb emlegetett bibliai minták életét nézzük, akkor megdöbbentő, hogy a cselekedeteik alapján nem egyértelmű a kép. Hiszen ahogyan díszíti őket a hit éke, ugyanúgy csúfítja életüket a bűn különféle szégyene. Az érdekesség e tekintetben az, hogy nincs különbség sem a bibliabeli választott személyek, sem a reformátori generáció nagy képviselői, sem közöttünk. Pontosan úgy, ahogyan Pál apostol fogalmaz a Római levélben:

„Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem.” /Róma 3, 10-12/

Ezért bármi, amit akár Mózesként emlegethetünk, hogy népet vezettünk ki a fogságból; akár Dávidként, hogy országot adtunk a népnek; vagy Salamonként, hogy megszerveztük az Isten népének életét – csak azt igazolja, hogy híjával vagyunk Isten dicsőségének.

Mert az igaz ember csak hitből élhet. Ennek a földi dimenziónak bármilyen látványos eredménye vagy eseménye nem garantál örök életet. Nincs esélyünk, hogy örök életet nyerjünk amiatt, amit tettünk. Legyen előttünk örök példa Bábel tornya építőinek nemzedéke, akik úgy kezdenek bele korszakos munkájukba, hogy “szerezzünk magunknak nevet!” Nemzedékről nemzedékre jellemző az emberi nemre, hogy legalább az elvesztett öröklét illúzióját akarja megteremteni. Legalább úgy nézzen ki, mintha örök élete lenne. Elég a fáraók piramisaira, vagy a világ megmaradt hatalmas, évezredeket átívelő teljesítményeire  gondolni, mindegyikük teljesítményük alapján akart örökké élni.

Ám Luther Mártonnal együtt mi magunk is lehetőséget kapunk ennek az Ígének – az egész egyetemes emberiséget megváltoztató üzenetnek – a befogadására: Hitből. Csak hitből fog élni.

Luther számára volt még egy igen különleges jelentősége ennek az Ígének, hogy ezt nem hirdették szószékekről, ez nem képezte az akkor divatos és felkapott egyházi tanítások részét. Elfelejtették, közel ezer évnyi torzulás következtében mintha teljes mértékben értelmét, lényegét veszítette volna a hitből való létezés. Meggyőződésem, hogy ha egyenként feltennénk ezt a kérdést, akkor annyi választ kapnánk, ahány embertől kérdeztük.

Hitből élni – korunk felfogása szerint – a fosztóképzőtől lesz érdekes: HIT-ből.

Miből élünk ma? Elsősorban pénzből, és amennyire átprogramozta a hétköznapi ember felfogását az anyagi, és minden, ami az anyagból származik, annyira nem vagyunk képesek elfogadni, hogy az életünknek nemcsak látható erőforrásai vannak. Igaz ez az energiaigényünkre és energiahasználatunkra, háztartásunktól kezdve egészen a bennünket jellemző gondolkodásnak a meghatározására is. Hiszen a ma felnövő nemzedék már úgy tartja, hogy nem az Íge volt kezdetben, hanem a térerő. A ma felnövő nemzedék már úgy tudja, hogy az ember szellemi kapacitását és annak forrását google-nak hívják, ez hatalmazza fel őket, hogy eddig elérhetetlen távolságokat és megvalósíthatatlannak vélt célokat érjenek el. Ezért az, hogy HITBŐL, az számukra nem értelmezhető, nem fölfogható, nem lehet beilleszteni a hétköznapi gyakorlatok rendszerébe – idegen.

A “modern” felfogás másik érdekessége, hogy a mai ember – mert mindent az anyagra bont le – mindent, ami az anyagtól távol való, azt hitnek vél. Úgy gondolja, hogy ami őt elérzékenyíti – akár az érzései, akár a vágyai, akár a különféle lélektani hatások -, az mind hit. Bólogatva igazoljuk a butaságot, amikor úgy konstatáljuk, “minden ember ugyanabban az Istenben hisz.” Mindenféle ellenérzés és akadály nélkül engedjük be magánszféránkba, gondolataink közé, a legintimebb lélektani pontig, a szívig azt, hogy nincs kizárólagosság. Hanem valamiféle nagy és általános, minden embert egyformán érintő vallásosság és kijelentés létezik. Nem igaz. János azt írja az evangélium elején, hogy megjelent az Íge, az Isten ereje, ami egyszerre teremt, ölt és alkot testet, és egyszerre váltja meg az emberiséget, és Ő volt a világosság. Nincs más. Megjelent Jézus Krisztus, hogy Általa – kizárólag Általa – üdvösség legyen az embernek.

Amit hitnek nevezünk, annak csak Jézus Krisztusban van értelme. Jézus Krisztus nélkül minden emberi lélekben fenntartott állapot idegen a hittől. Be is bizonyítom:

Mi hiszünk a szerencsében;  hiszünk sorsunk jobbra fordulásában;  hiszünk a csillagok járásában, és napestig tudjuk folytatni ezt a felsorolást, de meggyőződésem, hogy ha ezt kimondjuk, akkor ezek a mondatok – akármiben hisz is általuk az ember – nem találnak kapaszkodót. Nincs mit megragadni. Holott az igaz embernek hitből élni kellene. Olyan biztos pontnak kellene lenni a hit másik oldalán, ami az embert megeleveníti és életben tartja.

Ez a felismerés pedig igen sok módot kínál, hogy leleplezzük korunk egyrészt hitetlen, másrészt hiteltelen, ámító üzeneteit. Mert hitetés alatt az ember hitetlen marad. Akit elhitetnek azzal, hogy az is hit amit Jézus Krisztuson kívül gyakorol, alkalmaz, az hitetlen marad. Ugyanis a hit egyedül Jézus Krisztus révén életerő: élet és erő. Egyedül Jézus Krisztus által van életben tartó ereje a hitnek. Különben nincs. Különben valami állandó vonzást, érzékenységet, bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot  – gyakorlati értelemben erőtlenséget – közvetít maga az ember. Holott János evangéliumából azt olvastuk:

Akik pedig befogadták (Jézust), azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében.” A hit erő. A hit hatalom. A hit nemcsak a személyes emberi élet igényeit fenntartó létfontosságú folyamatok mozgásban tartó erőforrása, hanem a hit az egyetemes létezést fenntartó erő. Jézus Krisztus révén ebbe az áramlásba kapcsolódhat be az, aki hisz a Fiúban. Mert hit által teremtetett és jött létre minden – vele együtt mi is.

A hitet nem mi szüljük, ahogyan divatos felfogásként hirdetjük, hogy “ha akarok, hát hiszek.” Nem – a hit Isten ajándéka. A hit nem az emberből kiinduló igény az Istenbe való kapaszkodásra. A hit az Istentől lenyúló kar, ami megragadja az embert, és az ember számára láthatatlan, de intenzív végtaggá képes válni. A hit Isten ajándéka. Nem véletlenül mondja Dávid Istennek imádságban, hogy “boldogok, akik hihetnek Benned!”

Az igaz ember az csak hitből élhet. A Biblia másik gyönyörű kijelentése, hogy hit nélkül nem lehet Istennek tetszeni. Hit nélkül nem lehet Isten kedvében járni. Hit nélkül nem lehet megfelelni az Isten elvárásainak. Hit nélkül nincs bűnbocsánat, nincs üdvösség. Az ember nem tudja hit nélkül befogadni Isten ajándékait, nem tudja integrálni az életébe – hit nélkül nem lehet, mert Isten hit által ajándékozza meg az övéit. Hogyan? Álljon itt előttünk a Zsidókhoz írott levél 11. részének néhány sora:

“A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. Ennek a hitnek az alapján nyertek Istentől jó tanúbizonyságot a régiek.

Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható. Hit által ajánlott fel Ábel értékesebb áldozatot Istennek, mint Kain, és hit által nyert bizonyságot arról, hogy ő igaz, mert Isten bizonyságot tett áldozati ajándékairól, úgyhogy hite által még holta után is beszél. Hit által ragadtatott el Énók, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mivel elragadta őt Isten. Elragadtatása előtt azonban bizonyságot nyert arról, hogy Isten szemében kedves. Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” /Zsidók 11, 1-6/

500 évvel ezelőtt így bomlott ki Luther Márton számára a Szent Lélek ajándékaként az “Igaz ember hitből fog élni” üzenete. Ő akkor úgy döntött, hogy ezt a látását – de akkor ez már élmény volt számára – megosztja mindenkivel. Egyértelművé tette, a Wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezve, hogy nem az egyház, nem bármilyen emberi teljesítmény révén van üdvössége az embernek, hanem hit által – és ehhez semmilyen földi hatalom sem férhet hozzá.

Ezért – nem Luther teljesítményéhez igazodva, hanem a hit mindent megújító erejét hirdetve – Isten kegyelméből az előttünk álló évet a MEGÚJULÁS ÉVE-ként hirdetjük meg. Hit által újuljon meg minden, amihez közünk van. A tudomány ezt vissza-alakításnak – reformációnak hívja. Én pedig Isten Szent Lelkével azt hirdetem nektek, hogy mától ne reformátusok legyetek, hanem legyetek reformátorok, akik mindent – életük látható és láthatatlan jelenségéig – hitből akarnak életben tartani.

Mert az igaz ember hitből fog élni!
Ámen.

 

György András, Somorja református lelkipásztora.