Az Emberfia Ítéletet Tart: Az Aratás

150 150 SREK

Az Emberfia ítéletet tart

Olvasandó: “És láttam: íme, egy fehér felhő, és a felhőn ült valaki, az Emberfiához hasonló: a fején aranykorona volt, a kezében pedig éles sarló. Egy másik angyal jött ki a templomból, és hatalmas hangon kiáltott a felhőn ülőnek: Ereszd neki a sarlódat, és arass, itt az aratás órája, mert beérett az aratnivaló a földön. A felhőn ülő pedig ledobta a sarlóját a földre, és learatták a földet. Egy másik angyal is kijött a mennyei templomból, akinél szintén éles sarló volt. Egy másik angyal is kijött az oltártól, akinek hatalma volt a tűzön, és hatalmas hangon kiáltott annak, akinél az éles sarló volt: Ereszd neki éles sarlódat, és szüreteld le a föld szőlőjének fürtjeit, mert megértek a szőlőszemek. Az angyal ledobta éles sarlóját a földre, leszüretelte a föld szőlőjét, és belevetette Isten haragjának nagy borsajtójába. Megtaposták a borsajtót a városon kívül, és a borsajtóból vér ömlött ki ezerhatszáz futamnyira, és a lovak zablájáig ért.” /Jelenések 14, 14-20/

Különös dolog kijelenteni, de ma este ki kell mondani: Eljön az aratás ideje is.

Ez a látomást közlő üzenet is olyan, mint egy összefoglaló mű – ez által nyer értelmet a Biblia összes kijelentése szőlőskertről, ültetvényről, magról, búzáról, vetésről, aratásról: a mennyei Atya minden erőfeszítéséről, hogy a teremtett világ jó gyümölcsöt teremjen.

Ne legyen senki előtt ismeretlen, hogy az Emberfia – Jézus Krisztus – számára mi emberek vagyunk az aratnivaló. Bennünket fenyeget a fölemelt sarló, és ebben a látomásban minden cselekmény végzetes – a teremtett világ érett meg az aratásra. Magyarul: ez itt a vég.
A látható teremtett világ utolsó eseménysorozata veszi kezdetét, aminek János nagyon erős keretet ad.

Jézus koronával a fején és éles sarlóval a kezében jelenik meg a teremtett világ fölött. A tökéletes és teljes hatalom szimbólumai ezek. Olyan dicsőséget közvetít a látomás eleje, amit a legjobb, ha Jézus szavaival igyekszünk vissza adni:
“Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön, menjetek el, és tegyetek tanítványokká minden népeket!” /Máté ev. 28/

Ezekbe a szavakba, és a János által leírt látomásba bele kell, hogy remegjen mindaz, amit ismerünk. Minden hatalom Jézusé: az atomok keringésének, a sejtek elevenségének és rezgésének ereje ugyanúgy, mint az univerzumot meghatározó, hozzánk mérten gigászi folyamatokés törvényszerűségek ereje. Ennek köszönhetően az aratás nem más, mint a láthatatlan mennyei dimenzió és a látható földi dimenzió érintkezése. Mindez miattunk, mert Isten mindabban, amit teremtett, gyönyörködött. Isten örömmel vette tudomásul, hogy az Ő terve szép, minden, ami megelevenedett, létrejött – akár forma, akár rendszer, akár erő – az az Isten dicsőségét tükrözte. Belőle származott. Ám a gonosz sugallatára az ember erre átkot hozott – pusztulást.

Isten teremtett rendjében a virágok örökké nyíltak; a teremtett élet állandóra, örökkévalóra lett beállítva. Nem volt benne hiba, nem volt benne a vég, nem volt benne a halál. Ám az ember bűnére válaszul Isten meghirdeti a teremtett világ végét- az aratás programját. Mindennek vége lesz. Az Emberfia kezében lévő sarló nem jelképes sarló. Mielőtt azt hinnénk, hogy ez pusztán szimbólum, János nem felejti el leírni, hogy ez a sarló éles. Ezért ez nem pusztán jelképes sarló, nem funkció nélküli, vitrinbe zárt uralkodói szimbólum – ez a sarló vág, ezt a sarlót használni fogják. Isten ránk, emberekre nézve emeli fel, mutatja ezt az éles sarlót. Ez alól nincs kivétel, ezt nem lehet elkerülni. Sőt, ez a sarló miattunk éles.

Jézus számtalan példázata közvetíti ennek a képi világnak egy-egy részletét. Az egyik ilyen – amit talán egészen jól ismerünk – a búza és a konkoly példázata:
Az Emberfia jó magot vetett. A jó mag pedig nem más, mint “a mennyek országának fiai”, akiknek Jézus parancsba adja, hogy menjetek el, és tegyetek tanítványokká minden népeket!

Mielőtt belemerülünk ebbe a látomásba, arra kérek mindenkit, hogy ne a vetés és aratás összefüggéseiben keressük önmagunkat, hanem úgy, ahogy Jézus fogalmazza meg: mi mag vagyunk. Isten országából származó magok. A jó mag tehát nem más, mint a mennyek országának fiai.

Úgy nézzen magára mindenki, aki Krisztusban van és Krisztus nevét vallja, mint jó magra. Mag, amiben benne van a kibontakozni kész mennyei erő; mag, aminek szét kell feszítenie a rajta lévő burkot- le kell győznie a testet minden kívánságával együtt -, hogy megmutakozzon az Isten ereje és dicsősége.

Az utolsó aratás összefüggéseiben mi nem vetők vagy aratók vagyunk az Isten szemében; mi nem azok vagyunk, akik véghez viszik az utolsó aratás teendőit. Az utolsó aratás összefüggéseiben mi magok vagyunk. Ugyanis így mutatkozhat meg bennünk a belénk tervezett, teremtett isteni törvényszerűség. Isten ebbe a látható testbe lelket adott – az Övéből. Önmagából adott. Így tette maggá az embert. Ennek köszönhetően ennek a testnek – ami a Krisztus megelevenítő erejét hordozza – el kell jöjjön a vége. Teljesen természetes, hogy amit mi ápolunk, óvunk, vagy amire akár egész életfelfogást alapozunk , ennek a testnek nincs örök élete. Igen – ennek a testnek meg kell halnia -, ahogyan Krisztus megfeszíttetett és meghalt, ugyanúgy kell nekünk is: “Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” – írja Pál apostol. /Galata 2, 20/

Nézz Magadra úgy, mint mennyi magra, aminek nem a külső váza, nem a romlandó felülete a lényeges, mert ez a test “elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik földi test, feltámasztatik lelki test. … E romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba.” /1Korinthusz 15/

Hadd jelentsük ki e látomáshoz kötve, hogy az utolsó aratás – a vég – a Krisztusban lévő ember számára nem a vég, hanem az Istentől származó élet természetes rendje. Emiatt mindenkit az aratásra kell felkészítenünk mindenkit. Ez pedig nem lehet másként, csak úgy, hogy a környezetünkben lássanak minket meghalni – lássák rajtunk azt az áldozatot, amit Krisztus hozott értünk. Lássák azt, hogy készek és hajlandóak vagyunk lemondani önmagunkról; készek és hajlandóak vagyunk áldozatot hozni – hogy úgy szeressük egymást, ahogyan Krisztus szeretett minket, és föláldozta Önmagát helyettünk, értünk. Úgy, ahogy Pál apostol írja: “Semmivel sem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” /Ap. Csel 20, 24/

Jézus erre nagy hangsúlyt fektet, amikor azt tanította:

Ti vagytok a föld sója! – és a sónak fel kell oldódnia abban a közegben, ahová került.

Ti vagytok a világ világossága! – és a mennyei energiát hordozó embernek teljesen el kell égnie, hogy másnak erőt adjon, mint az oltárra tett áldozati ajándéknak, amit teljesen el kellett égetni.

Te vagy Isten országának a magja! – Isten benned rejtette el az Ő országának erejét és üzenetét.

A tudományos világ most kezdi felfedezni, hogy milyen hihetetlen információ és energiahalmaz van összezsúfolva a magban. Olyan, mint egy program.  Teljes nyugalommal mondhatjuk arra, hogy amit Isten a teremtésben a magba helyezett, az tökéletesen mintázza az Ő országa megvalósulásának ösztöneit. Te vagy a mag. A Te küldetésed és mennyben programozott ösztönöd, hogy gyümölcsöt teremj. Hadd váljon ösztönünkké Isten országának ez a programja. Anélkül, hogy tudnánk róla, anélkül, hogy terveznénk – ennek ott kell feszülnie a tudatunk alatt is, hogy mi Istentől erre a látható világra vetett magvai vagyunk.

Mert van konkoly is – illetve a rossz mag -, ami nem más, mint a gonosz fiai. Erő ebben is van, a gonosz által programozott ösztön is képes szárba szökkenni, és gonosz gyümölcsöt teremni. Ennek nem kell különösebb reklám, hiszen a világ minden felülete ennek az erejéről szól. Az aratásig mégsincs lehetőség arra, hogy különbséget tegyünk. Egyszerűen nem szabad. Tilos ítélni és ítélkezni. Ennek pedig egyetlen oka van: az aratás. Gondolt erre Jézus is. Az említett példázatban odaállnak a szolgák a gazda elé, és megkérdezik: “Akarod-e, hogy elmenjünk, és összeszedjük a konkolyt? Ezt a kérdést teszi fel az ember minden nap: Akarod-e, hogy nekifeszüljünk a világ gonoszainak és gonoszságának, akarod-e, hogy ítéljünk és ítélkezzünk. A magnak nincsenek ilyen ösztönei. Az aratás összefüggésében ez lényeges szempont, mert aratás lesz. Az Úr válasza egyértelmű: “Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig.” /Máté 13/

Dávid elragadtatott állapotban felteszi a kérdést: Milyen jól megy a gonoszok sora. Nincsenek bajaik, nincsenek lelki kínjaik, nem gyötri őket lelkifurdalás, minden tervük sikerül, és gőgjükben már azt sem tudják, mit csináljanak. Az aratás feszültségét hordozza az embernek ez a dilemmája. Mert az ember nehezen fogadja el, hogy vagy van isteni igazságszolgáltatás. Nehezen születik meg, hogy “Uram, átteszem a Te kezedbe az aratást!” A Te kezedben van a sarló, és az a sarló éles.

A mennyei Atya nem egyszer próbálja meg lehűteni a felizzott zsidó kedélyeket: “Enyém a bosszúállás, én majd megfizetek!” MInden hatalom az Övé – mennyen és földön.

Tanuljuk meg az Emberfia ítéletének árnyékában, hogy nem véletlenül kaptuk azt az ösztönt és küldetést, hogy magok legyünk. Mert ha a mag-lét számunkra kényelmetlen, akkor képesek vagyunk önmagunk mellett egymást is elítélni.  Nem szabad, mert másként nem érthetjük meg, hogy nem mi vagyunk az utolsó aratás aratói, hanem az angyalok. És innentől kezdv ez tulajdonképpen titok. Te mag vagy – Isten angyalai aratnak majd.  “Az Emberfia elküldi majd angyalait, és összegyűjtenek országából minden botránkozást okozót és gonosztevőt, és a tüzes kemencébe vetik őket: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. Akkor majd az igazak fénylenek Atyjuk országában, mint a nap.” / Máté 13/

“A felhőn ülő ledobja majd sarlóját a földre.” Ez a mozzanat önmagában is különleges. Egyrészt az aratás kezdetét jelenti, másrészt pedig azt, hogy odalent – a búza és a konkoly elegyében – minden megérett az aratásra.

“A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserü levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében”

– írja Vörösmarty A vén cigány című versében. Ez a ledobott sarló beindítja a magokban lévő erőket. Az utolsó aratás pedig nem más, mint a magokban rejlő erők vége, és tudjuk, hogy a gonosz magvai halált és vért hirdetnek. Ez van beléjük programozva. Ez a program ölte meg magát Jézust is, ez a program fenyegeti mindazokat, akik Krisztusban vannak. Innen a vér, ami eljut ezerhatszáz futamnyira , és egészen a lovak zablájáig ér. A gonosz magvainak ez végső és örökkévaló pusztulást jelent, ám akik Krisztusban vannak, azoknak nem a földi élet jelenti az életet. Ahogy Pál apostol írja: “Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” /Filippi 1, 21/

Az utolsó aratás nem más, mint a tökéletes igazságszolgáltatás. Így születik a tökéletes és örök érvényű rend, amihez semmi és senki nem férhet hozzá.  Az Emberfia érvényt szerez igazságának. Az Ő arató angyalai kiválogatják majd a világosság fiait a sötétség fiai közül, még akkor is, ha a világosság fiai belehalnak az Isten erejének a hordozásába, az aratásba. Ebben van a mi erőnk – az aratás előtt álló földi nemzedék tagjainak az ereje. Hiszen ugyanaz a hitvallásunk, mint Jóbnak:

“Én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más, bár veséim is megemésztetnek.” /Jób 19, 25-26/

Túlságosan könnyelműnek hathat elsőre, ahogyan Jób lemond a saját földi életéről, testéről. Tudjuk Jóbról, hogy  ő kívánta a halált, hiszen gyászolta a gyermekeit, gyászolta a sorsot, ami neki jutott. De nem a haláltól félt. Nem a halál  – nem az aratás – jelentette számára a középpontot, a fókuszt, hanem Isten. Ő Istentől nem félt:

“Én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más, bár veséim is megemésztetnek.”

Ezért számunkra az utolsó ítélet – az aratás – az nem a vég, az a látható világ vége. Az az Isten igazságszolgáltatásának a megvalósulása. Az élet onnantól kezdődik.

Ámen.

György András, Somorja református lelkipásztora.