Mindent a böjtről / 2
Szívem mint a viasz megolvadt
Olvasandó: Zsoltárok 22, 15-23:
Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben.
Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél.
Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat.
Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám.
Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek.
Ó, URam, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre!
Ments meg engem a fegyvertől, életemet a kutyák hatalmából!
Szabadíts meg az oroszlán szájából és a bivalyok szarvai közül engem, nyomorultat!
Hirdetem nevedet testvéreimnek, dicsérlek a gyülekezetben.
A legyengült ember, aki kénytelen teljes kiszolgáltatottságban élni, az elszakad mindentől, ami körül veszi: a vele ridegül bánó emberektől, a rá értetlenül bámuló környezetétől, sőt saját maga testi állapotáról is. A böjtben az a cél, hogy az ember színről színre álljon az Isten előtt, akadályok nélkül testben és lélekben. Kizárólag a helyes, biblikus böjt foszthat meg bennünket mindattól, ami gátolja az Istennel való közöséget. Erre pedig azért van szükség, mert az ember rajongásig és imádatig képes megszeretni önmagát, képes rajongani a világért. Istennek ezért kell lefosztania rólunk mindazt, ami a hitben akadályoz.
Dávid imádságában eléri a lélektani nulla pontot, azt az állapotot, amikor mindegy, hogy él-e vagy hal-e. Hordozza a fájdalmat, a kiszolgáltatottságot, amikor se tartása, se képessége, se ereje – és bevallja, hogy semmije sincs. Isten lefosztotta őt egészen teremtett állapotára, amikor nincs más csak a test és a lélek. Nincs eredmény, nincs teljesítmény, nincs semmi, csa egy corpus – egy eleven test.
Ebben az állapotban kezd újra feléledni Dávid, mert imádkozik. Nem kapaszkodik semmibe, nem érvel a céljaival, nem hivatkozik másra, csak és kizárólag könyörög. Mint a víz, szétfolyva, kificamodott csontokkal, megolvadt, viasz szerű szívvel, kiszáradt torokkal, ínyéhez tapadt nyelvvel – ha nehéz is,imádkozik, és Isten dicsőségét hirdeti.
Így, megfosztva mindentől, ami érték, rang, eredmény – emberi mivoltától is megszabadulva – hirdeti az Isten dicsőségét.
Jézus akkor hirdette Isten legnagyobb dicsőségét, amikor meghalt. Az Ő élettelen teste ott a kereszten, átlyukasztott kézzel és lábbal, összezuhant testalkattal, megfosztva ruháitól, az emberek értetlen bámulatától hirdette Isten dicsőségét. Emiatt teljesen természetes dolog, hogy a böjtölő nem a maga elvárásaiért könyörög, hanem kizárólag azért, hogy Isten dicsősége mutatkozzon meg. Így éli át a böjtölő ember, hogy Isten meg tud benne dicsőülni. Nagyobb lesz benne az Isten, mint önmaga.
Ámen.
György András, Somorja református lelkipásztora.