Id. Baráth Benjámin 1884. június 12-én született Somorján, sokgyermekes kisiparos családba. Asztalos mesterséget tanult. Szakmájában külföldön Bécsben, Berlinben híres mestereknél képezte tovább magát és műbútorasztalossá lett. Kiemelkedő szakismerete és gyakorlati érzéke révén csakhamar önállósult. Műhelyéből remekművek kerültek ki, melyek a legválasztékosabb igényeket is kielégítették és messze vidéken közismertté tették. Nem csak családok, de közületek, intézetek is megrendelői voltak. Szaktekintélye nyomán a járási Ipartársulat elnökévé választotta. Szociális téren az önkéntes Tűzoltó Egyesületben tevékenykedett, melynek parancsnoka is volt.

1947-es jegyzőkönyv arról, hogy a kitelepített gondnokok helyett Baráth Benjámin vállalja a szolgálatot.

A gyülekezeti életben az istentiszteleteken való rendszeres részvételével szép példát nyújtott. Mint buzgó egyháztag már 1922-ben elnyerte a presbiteri tisztséget. Mint presbiter az egyházi ügyek megtárgyalása és intézése közben mindig a jó megértés és békesség munkálásán fáradozott. 1947 óta volt gondnoka a somorjai gyülekezetnek. Legnehezebb időben vette át a gondnokságot, üres pénztárral, de nem üres szívvel. Szíve tele volt élete sok megpróbáltatása által edzett, Isten iránti erős hittel és reménnyel. Ezért a legnehezebb helyzetben is mindig tudott biztatni. Emlékezetes és megszívlelendő mondása: “Jőjjünk minden vasárnap templomba, tegyünk minden alkalommal illő adományt a perselybe s erősödni fog a gyülekezete lélekben és anyagiakban egyaránt.”

Szívszerinti gondja volt a gyülekezet mind belső mind külső építésére. Az egyházépítői lelki munkát nemcsak támogatta, de gyakorolta is. Az istentiszteleteken, a lelki építés alkalmain, míg egészséges volt, rendszeresen részt vett szeretett családjával együtt. Az új paróchia építésénél nemcsak szakszerű tanácsaival segített, hanem hajlott kora ellenére is az asztalos munka java részét, mint önkéntes felajánlást, saját kezűleg végezte, serkentő példát mutatva másoknak is.

Kép 1960-ból, feleségével együtt, aranylakodalmunkat ünnepelve.

A gyülekezetben való példás helytállása nyomán 1953-ban egyházmegyei tanácsbíróvá és tanácstaggá választották. Az egyházmegyei tisztikarban közmegbecsülésnek örvendett, a reá háruló feladatokat pontosan és hűséggel töltötte be. Meghitt, boldog családi élete, példás közösségi és gyülekezeti szolgálatainak földi jutalmát láthatjuk abban, hogy megérhette szeretett hitvestársával, öt gyermekével, unokáival házasságkötésének 50. és születésének 80. évfordulóját, mely alkalommal a templomban, a gyülekezet szeretetétől körülvéve adtunk hálát Istennek azért, hogy szolgálatokban gazdag élete mind családjára, mind a gyülekezetre áldás volt.

Ifj. Baráth Benjámin, gyülekezetünk építési gondnoka, az unoka, így emlékszik:

Nagyapám Baráth Béni, a néhai szintén Baráth Béni második  fia, összesen 11 voltak testvérek. 5 gyermek édesapja volt, hadifogsága előtt 3, utóbb még két gyermeke született. 3 évig volt hadifogságban valahol a távoli Oroszországban. Nagy titokban mesélte, hogyan menekült. Egy zsidó embernek segített a fogságban, jutalmul kapott tőle egy gyűrött újságpapírra írt rövid héber szöveget. Megszökött. A kis papír bemutatásával újból és újból kapott valami kis élelmet, és újabb címeket – így ért haza 4 hónap alatt. Naponta 20-40 kilómétert volt képes előre haladni, így 160 nap alatt (négy hónap) tett meg 3-4 ezer kilométert!

A hadifogságból írt levél – ima.

A mellékelt levél 1915 ben írodott , karácsonykor.  A hadifogságból nem írhatták meg, hol vannak, kivel vannak – szóval csak ilyen szöveget írhattak – ami a katonáknak nem mondott semmit, de a családnak mindent. Ezen keresztül értettem meg jellemét, Istenfélelmét és azt a bizalmat Istenben, amit érezni lehet e levélből: Isten megsegítette Öt a menekülésben.

Így ismertem én is, mint egy aránylag szigorú, de ha kellett, akkor remek társasági lényt, jókedvű embert.  Az 50-es, 60-as években a szórványból egy – egy presbitert a vasárnapi Istentisztelet után mindíg meghívott egy finom deci, vagy két deci borra, egy jó szivarra vagy pipadohányra. Emlékszem például Végh Kálmán bácsira Sárosfáról, Bucsuházy nénire (Bucsuházáról) és még sokan másokra, akik nem hiányozhattak.

Asztalosműhelyét két keze munkájával és remek tudásával virágoztatott fel kora legjobb műhelyévé, ahol 15-25 műbútorasztalos dolgozott. 300-400 kilométerről is kapott megrendeléseket. 1954- 55 ben elvették a műhelyét, álamosították. Ott lakhatott még a “saját” házában ugyan egész 1974-ig, az akkori asztalosok szintén. Apám vette át akkor a vezetést a műhelyben: kialakított nagyapának egy “kis mühelyt” – amit bérbe kelett neki adni – a saját tulajdonát!

80 évesen is még mindíg aktívan dolgozott – sámlit, kisszekrényt, asztalt, széket készített – de már csak hobbiból, talán puhafából, mert akkor jó minoségű anyag nem volt. Úgy dolgozott például, hogy megvettek apámmal valamilyen öreg szekrényt, azt szétszedték és így jutottak jó minőségű keményfához. Győnyorü intarziás berakású bútorok javítását, vagy politúrozását vállalta még idős korában is.

A két háború között az Ipartársulat elnöke volt 1921-től 1945-ig, ahová az összes somorjai iparos regisztrált. Ide valamilyen illetményt fizettek, és ha bajba került valaki, akkor a társulat ellátta a családot. Arra is felügyeltek, hogy aki nem szakember, az ne végezzen szakmunkát: így biztosították az ipar állandó színvonalon tartását.

Bucsuházy István (Csukás Zsigmond munkája alapján).