Császár Dániel (1901-1985), presbiterünk és gondnokunk
Sókszelőcén született. A gépészkovács mesterséget tanulta ki. Szakismereteit szorgalmas továbbképzéssel gyarapította. Mindenféle gépekhez értett. Több oklevelet szerzett. Nemcsak gépész, de okleveles patkoló kovács is lett. Sokirányú tudását nagy gazdaságokban, községek javára és később az EFSZ-ben kamatoztatta a földművelés, a több és jobb termelés segítésére, megkönnyítésére. Hivatása gyakorlása közben sokfelé megfordult és több súlyos megpróbáltatáson ment keresztül: Mátyusföldön, Dunántúlon, Alsócsallóközben, majd Csehországban az eltelepítés során. Onnan szabadulva telepedett meg családjával Somorján, ahol már maradandó otthona lett és lelki otthonra talált a helybeli református gyülekezetben. Buzgósága nyomán már 1952-ben presbiterré választották. A gondnoki tisztséget két évtizeden át töltötte be lankadatlan igyekezettel és szolgálattal. Példaképe lett a gyülekezetnek. Az istentiszteleteknek és presbiteri gyűléseknek rendszeres résztvevője, áldozatos sáfárkodó, két kezi munkájával is mindenkor készséggel fáradozó elöljáró volt. Az elromlott toronyórát is ő javította meg és helyezte üzembe 1955-ben.
“Értük is helyt kell állnom.”
Czére Gyöngyi, Császár Dániel unokája, gyülekezetünk presbitere emlékezett nagyszüleire.
Nagyszüleim 1948 körül kerültek Somorjára, nagyapám Sókszelőcéről, nagymama Erdélyből származott. Budapesten ismerkedtek meg, amikor a nagypapa, aki kovácsmester volt, Budapesten készült a gépész-kovács vizsgára. Onnan kerültek át az akkor már Csehszlovákiába, Várföldpusztára (Komárom mellett), majd Dunaradványon éltek és onnan telepítették ki őket Csehországba, Kolín mellé. Nagy szerencséjük volt, mert egy helyre kerültek több mindenkivel, így barátokra tettek szert. Úgy kerültek Somorjára, hogy Csehországban megismerkedtek Töltésiékkel, akik meg Somorjaiak voltak, valamilyen úton módon komák lettek és ők javasolták nekik, hogy ha mindegy, hova kerülnek vissza, akkor jöjjenek Somorjára. Mivel mindenüket elveszítették, valóban “mindegy” volt, hova jönnek vissza. Somorján megvették a másik nagyszüleim házát a mostani Gazdasoron. A hetvenes évek vége felé költöztek el onnan, amikor lebontották a családi házakat az épülő lakótelep miatt és szövetkezeti lakásba költöztek a mi bejáratunkba.
Kettős ünnep: a nagyszülők az 50., gyermekeik a 25. házassági évfordulójukat ünneplik.
Nagyapáról azért van kevés emlékem, mert halk szavú ember volt és mindig dolgozott. Őt nem lehetett látni, reggel elment motorbiciklijével Kosariszkára az ottani szövetkezetbe, ahol gépészkovácsként dolgozott. Nyugdíjasként is valamit mindig csinálnia kellett, nem tudott ölbe tett kézzel ülni vagy csak élvezni a nyugdíjaséveket. Amikor idekerültek, a lakótelep környékét tették rendbe, fákat ültettek, rengeteg virágot, kiskertet alakítottak ki. Nagyapa amíg tudott a lakótelep körül dolgozott. Gyakran látogattuk őket. Mindig meghallgatott, nem az a típus volt, aki okít a világ nagy bölcsességeiről, hanem aki életével, tartásával ad példát. Azt már gyermekként is tudtam, hogy megbecsült és okos ember. Amikor a városban együtt mentünk, viselkedéséből, az emberek reakcióiból egyértelmű volt, hogy nem őssomorjaiakként tudott olyan tiszteletre szert tenni, amire kevesen. Az a fajta ember volt, akinek – korosztályához hasonlóan – nagyon fontos volt, hogy kifele is teljesítsen. Nem ül otthon tétlenük, hanem amíg lehet, működött és szolgált. Csukás Zsigmondnak sokat segített bármilyen dolgában, sokat járt vele családokat látogatni, szórványba vagy az akkor innen beszolgált Dunaszerdahelyre.
Nem volt olyan Istentisztelet, ahol ne lettek volna jelen nagyszüleim, együtt ment a család. Egyházi ünnepek otthoni megünneplésében nagymama volt az, aki mindent előkészített, irányított. Karácsonyfa előtt énekeltünk, imádkoztunk, erre tanítottak, ez természetes volt. Később aztán elég nagy vitákra emlékszem, amikor megnőttek a fiúk és bár mindegyik konfirmált, de a két fiatalabb nem gyakorolta a hitét. Én azt gondolom, hogy ez nekik rosszul esett. Az unokák konfirmáltak – nagymamának és nagypapának köszönhetően. Sőt, ez a magyarságtudatunk formálásában is fontos szerepet játszott. Az unokahúgaim nem mindegyike járt volna magyar iskolába, ha nincs a nagymama.
Császár Daniél fia, Császár Tibor (jobb oldalon a lelkész mellett), Czére Gyöngyi édesapjának konfirmációja. A lelkész Nt. Csukás Zsigmond.
Presbiterként mindezt átörökíteni nagy felelősség. Nagyszüleim olyan időben voltak élő tagjai a gyülekezetnek, amikor sokkal kevesebb eszközzel rendelkeztek, mint mi és nem volt kérdés, hogy a gyülekezet cselekvő tagjai legyenek-e. Kihívás is, hogy tudom – e megfelelőképpen képviselni azt, amilyennek őket láttam. Számomra a családom képviselete is fontos: nem vagyunk kevesen és ennek ellenére úgy érzem, nem igazán képviseltetjük úgy magunkat a gyülekezeti életben, ahogy megtehetnénk. Értük is helyt kell állnom.
Csukás Zsigmond munkája nyomán, Czére Gyöngyi elmondása alapján, Bucsuházy István