A jelenlegi előtt is volt már egy orgonája templomunknak. Hogy miként jutottak hozzá, megtudjuk az egyházközség jegyzőkönyvéből. Fogalmazása világos, szemléletes, tartalma kortörténeti érdekesség is.
“Folyó év (1867) november 24-én általános népgyűlést (egyházközségi közgyűlést) tartánk, mellyben Tisztelendő Farkasdi Benő helybeli lelkész jelenté, hogy nála, előtte való napokban 9 tagból álló küldöttség volt a római catholica részről az iránt, hogy az ő templomukban eddig használt (de a helyett most mást csináltattak) orgonát melly hiányos ugyan, de mind a mellett is a helv. hitvallásúak templomában olcsó árért ajánlják. E felterjesztése tiszteletes Úrnak köztetszésre talált, s elhatározták közakarattal, hogy innét menjen fel szinte a római catholica lelkészhez egy küldöttség, melly kísértse meg a megegyezést. A küldöttek négyen voltak u.m. Tisz. Farkasdi Benő, Nemes Botló Mihály, Nemes Kocsis István és Nemes Bucsuházy Jónás főgondnok Urak, ezek a reábízottakban még ugyan azon nap délutáni óráin híven és dicséretesen el is jártak, megegyezvén a római catholicus lelkésszel és templom attyával 150 ó.é (osztrák értékű) forintba … de nem mindjárt, hanem több évek letelte alatt. A beállítási költség, valamint a kiigazítás ezen kívül a helv. hitvallásúak református egyházát illeti.”
Jellemző a katolikus egyház részéről a leleményesség az öreg orgona értékesítésére, református részről pedig a kínálkozó kedvező alkalom megragadása. Hiszen a templom megvételének terhe (1789), az 1826-ban a tűzvész okozta károk, új harangok öntetése költségei, gondjai után alig gondolhattak arra, hogy új orgonát szerezzenek. Így mégis hozzájutottak orgonához, még ha használt és némileg hiányos is volt, méghozzá számukra kibírható áron, évekre szóló részletfizetésre, ami a plébánia vezetőinek emberséges lelkületére mutat. Így került az orgona a templomba, ahol a kórus középső részén állították fel. Nagy élmény lehetett ez a gyülekezet részére és lelkesítő a Szenczi Molnár Albert által magyarított bibliai zsoltárok énekléséhez.
Hibái, gyengeségei azonban évek múltán egyre jobban, gyakrabban és kellemetlenebbül jelentkeztek. Harminc év eltelte után 1898 december 8-án Nemes Kálmán lelkipásztor kénytelen volt jelenteni a presbitériumnak: “A templomunkban eddig használatban volt orgona egészen elromlott és haszna lehetetlenné vált.” A presbitérium megbízta a lelkipásztort és Pápay Aladár tanítót, a Néptanítók Lapjában meghirdetve kérjenek ajánlatot 8-10 változatú orgona készítésére.
Ügyes intézkedésük nyomán tíz nappal később, december 18-án már jelentették a presbitériumnak, hogy a beérkezettek közül – Ivánfi Béla polgári iskolaigazgató, zenetanár szakvéleménye szerint is – legelőnyösebb Szalay Gyula székesfehérvári műorgona készítő ajánlata. A lelkipásztor a presbitérium kérésére meghívta Szalay Gyulát a szükséges feladatok megbeszélésére és a szerződés előkészítésére. Ezek után tüneményes gyorsasággal történt az új orgona beszerzése tervének megvalósulása.
1899 január 3-án tartott presbiteri gyűlésre megérkezett Szalay Gyula orgonakészítő, aki a templomban való helyszíni szemle után 7 fő és 3 mellék, de erős változatú orgona megépítésére tett javaslatot. Ennek árát 1.105 forintban szabta meg, három részletben való fizetésre: az elsőt a szerződés megkötésekor, a másodikat a “mű felállításakor”, a harmadikat egy évire, ez utóbbit 6 százalékos kamattal.
Elhelyezésére nézve javasolta “az új orgonát nem az előbbeni helyébe kell össze tömni (szorítani), hanem a kórusba vezető lépcsőhöz közelebb.” Ott ugyanis a gótikus boltív magasabb. Ennek következtében azonban – tudtukon kívül – a játékasztalt a kórus homlokzatába építve a rendkívül értékes, sárkánnyal küzdő, lovon ülő Szent György Alakját, freskót megrongálták. Ez az 1991-ben történt restauráláskor tudódott ki. Az orgona megépítését március 26-ra, virágvasárnapjára ígérte és hat évi jótállásra kötelezte magát. Az öreg orgonát csak 40 forintért volt hajlandó átvenni, mivel ő annak már csak a czin részeit hasznosíthatja.”
Az 1899 január 8-ra összehívott egyházközségi közgyűlés megadta a felhatalmazást a szerződés megkötésére és jóváhagyta az új orgona költségei fedezésére széleskörű gyűjtés meghirdetését, a lelkipásztor és a tanító közreműködésével. A gyűjtés azonnal elkezdődött és annak eredménye rövid idő alatt 246 adakozótól 528 forint 40 krajcár. A legnagyobb adomány 108 forint volt, a legkisebb 15 krajcár. Jó néhány 5,10,15,20 forint. Készséggel adtak nemcsak református egyháztagok, de római katolikus, evangélikus és izraelita hitfelekezetűek is, a római katolikus legényegylet tagjai közösen. Voltak közöttük napszámosok, munkások, gazdák, iparosok, kereskedők, orvosok, mérnökök, ügyvédek, tisztviselők, Somorjáról, vidékről, szórványokból, Pozsonyba, Bécsbe elszármazottak is. Nyugodtan mondhatjuk és érzékelhetjük: szép gyülekezeti, ökuménikus és társadalmi összefogás volt, mint az 1826-os tűzvész után.
Így február 5-én a szerződés megerősítésére elküldtek az első részlet gyanánt 350 forintot. Szalay Gyula pedig haladéktalanul megkezdte a munkát. Március 12-én a lelkipásztor már jelentette a presbitériumnak, hogy néhány nap alatt teljesen elkészül az új orgona. Így is lett. Szalay Gyula szakembereivel időre befejezte a munkát és 1899. március 26-án, virágvasárnapon megvalósult a gyülekezet örömünnepe, az orgona ünnepélyes felavatása, melyre “a többi hitfelekezetek lelkészei és tanítói, valamint a hivatalok fejei meghívattak.”
Bonyodalmak az orgona körül.
Hogyan került az orgona néhány év múlva szentélybe? A torony és a templom belső javításával kapcsolatban. A torony javítását a gyülekezet főgondnoka Dr. László Kálmán járási főorvos javasolta éberséggel és leleményességgel 1904 június 12-én a presbitériumban: “Most, midőn toronyóránkat a város saját költségén megcsináltatja és a számlapokat megfesteti s ez utóbbihoz állást is csináltat, alkalomszerű lenne az egyháznak arról az állásról az ez előtt 56 évvel (1848) renovált, de az idő viszontagságai által már ugyancsak megrongált tornyot is kijavítani. Erre nézve Bazsó Sándor kőművestől költség irányzatot is kért, amely 520 koronáról szól. A javaslatba hozott toronyjavítás elvben elfogadtatik.” 1904-ben a Műemlékek Országos Bizottsága anyagi támogatásával a templom belső javítása is megtörént. A műemléki megbízottak ekkor figyeltek fel az orgonára. S itt következzék az akkori műemlékvédelem határozott, szakszerű, mégis a gyülekezet felé megértő, rugalmas magatartásáról szóló jegyzőkönyvi bizonyság az 1904. augusztus 22-én tartott presbiteri gyűlésről:
“Nemes Kálmán lelkész jelenti, hogy Szalay Gyula orgonakészítő két segédje megérkezett a végre, hogy a Műemlékek Országos Bizottságának kívánságára orgonánkat a karzaton mostani helyéről (a feljárótól beljebb) ugyanott a másik oldalba helyezzék át és ha lehet, sűllyesszék, illetve alább szállítsák, hogy ez által a templom boltozatán most kijavított bordák szembe tűnőbbek legyenek. A segédek szerint ezt véghez vinni nem lehet (nem fér el), ajánlják e helyett, hogy helyeztessék át a templom napkeleti hajójába a földszínre, ugyanezt tanácsolja Ivánfi Béla polgári iskola, zenetanár is. A jelen való előljárók egyenként megkérdeztetvén mind oda nyilatkoztak, hogy az orgona mostani helyéről a karzatról a földszínre, a templom keleti oldalába (szentély) – egy fél méter magasságú emelvényre helyeztessék át. Az ott lévő padok pedig a templom más részeiben állíttassanak fel.”
Így került az orgona a kórusról a mostani helyére. A régiektől még hallottuk, hogy a gazdák egy része, akik a padok áthelyezése miatt megszokott helyükről kimozdíttattak, jó ideig érzékenykedtek, sőt, nehezteltek. Ahol a fújtatás történt, ott el is volt függönyözve, hogy a fújtató egyházfi mozgása (orgonagyúró) a híveket ne zavarja. A villanyfújtató után ezt eltávolították. Az első világháború alatt az államhatóság a homloksípjait az egyik haranggal együtt rekvirálta. Ezek pótlása később megtörtént.
A Szlovák Műemlékvédelmi Központ később szerette volna a szentélyből eltávolítani az orgonát, hogy teljes egészében láthatóak legyenek az 1956-67-ben feltárt középkori fali festmények. Ez átépítéssel vagy áthelyezéssel nem volt megoldható, így máig a szentélyben van.
Csukás Zsigmond: Részletek a Somorjai Református Keresztyén Egyház és temploma történetéhez. Somorja, 1994.