Beszámoló az Icomos Magyar Nemzeti Bizottsága Példaadó Műemlékgondozásért Díjról
https://srek.sk/wp-content/themes/osmosis/images/empty/thumbnail.jpg 150 150 SREK SREK https://srek.sk/wp-content/themes/osmosis/images/empty/thumbnail.jpgA Példa
“A mindenséggel mérd Magad” – írja József Attila.
Somorján a mérhető mindenség Isten után azokkal az uralkodókkal kezdődik, akik a dunai révátkelő közvetlen közelében állított Szent György-oltár köré előbb kápolnát, később templomot emeltek.
Itt van, Somorján, a református templomban I. Szent István király, III. Béla király, Fülöp Ágost francia király, II. Ulászló (Dobzse László), Ferdinánd király, valamint a jelentős lovagrendek és Pálffyak, a Bocskai és a Bethlen család nekünk szánt hagyatéka.
Az uralkodóink, a főuraink, a világi és az egyházi méltóságok egyáltalán nem spóroltak, ha a templomunkról volt szó. A mai, kifejezetten anyagias értékrend szerint szinte felfoghatatlan, hogy mennyi pénzt áldoztak például a szentély és a főhajó festészeti remekműveire, vagy a főhajó mennyezetét jelentő kőből faragott lengőbordákra, ami amellett, hogy gyönyörű munka, tökéletes akusztikai környezetet garantál. Ha csak ezeket említjük (és szinte órákon át lehetne sorolni a különlegességeket, és az adott korszak legjobb mestereinek munkáit), már akkor is érzékelhető, hogy a somorjai református templom egyszerre hordoz maradandót, értékeset, szépet. A mi szemeink előtt sem lehet más példa, egyszerűen nem adhatjuk lejjebb a mércét, hiszen ma ez a kincs a miénk, ránk van bízva.
Valamint itt vannak a mi generációnkat közvetlenül megelőző nemzedék tagjai, akiktől csak nemrég vehettük át a templom kulcsait, mert ki kellett őket kísérni a temetőbe. De az Ő kezük munkáját dicsérik például a templomunk ajtói, a szekrények. Közöttük egy olyan lelkipásztor egyéniség szolgált Csukás Zsigmond személyében, aki szintén a mindenséggel mérte magát. Hiába listázta a kommunizmus a gyülekezet tagjait, hiába telepítették ki a gondolkodó, az aktív és a vagyonos családok jelentős részét, Zsiga bácsi szinte emberfeletti munkával újra összegyűjtötte a félelmektől szenvedő és a nyomor szélére juttatott reformátusokat. Az akkori nemzedék hitét és engedelmességét dicséri, hogy minden nehézség ellenére 1958-ban parókiát építettek, illetve a 80-as években elkezdték feltárni a templom festészeti remekeit.
Ezért okkal mondható, hogy a mi utunk ki van jelölve. Az irány és a teendő teljesen egyértelmű mind a templomunk, mind a gyülekezetünk, mind a városi társadalom tekintetében. Olyanoktól vehettük át a stafétabotot, akik az Istentől vett felelősség tekintetében nem ismertek kompromisszumot, és nem az ellenszélre néztek, hanem Istenre és ránk, utódaikra.
A műemlék
Minden templom önmagában érték – fölötte áll a divatos és hullámzó ideológiáknak. Minden templom épített hitvallás, kőből, téglából álló bizonyságtétel Isten országáról. A mi templomunk pedig ezer éves, némely része még ennél is öregebb. Túlélte a tatárt, a törököt, a németet, a muszkát, a csehszlovákot. De nemcsak az épület, hanem elsősorban az üzenet, amit spontán hordoz és közvetít. Minden alkalommal döbbenettel vettem és veszem tudomásul, hogy van somorjai ember, aki nem látta, vagy nem ismeri, hogy nap mint nap milyen épület árnyékában él. És mondom ezt egy olyan nemzedékről, ami látvány-függőségben él. Talán nézik, de nem látják, hogy mi magasodik föléjük Somorján a Szél utca 17-es szám alatt.
Valaha ez volt a kezdetleges település origója a honfoglalásnak nevezett korban. Itt állt az a Szent György-oltár, ami előtt talán német lovagrendek és egyéb katonai alakulatok tagjai imádkoztak. Ez az oltár volt a SAMARIA nevű település magja. E köré temették a halottaikat, köré épült minden ház. Mai szemmel döbbenetes felismerésnek nevezhető, hogy a nyugat-római keresztyénség határán egy kelet-római stílusban és rítusra épült kultuszhely volt a mienk, amit nemhogy lerombolnak és megszentségtelenítenek a “betelepülők”, hanem fejlesztik. Minden bizonnyal az itt otthonra találó magyar törzsek számára ugyanazt a hitvallási felfogást jelentette, mint azok a szent helyek, ahonnan jöttek. Ezért építik, szépítik tovább, és István királyunk rendelkezésére pedig templommá növelik. Sok kérdésre és következtetésre ad okot ez a felismerés, amit most nem is szeretnék tovább fűzni, csak megjegyezném ezzel kapcsolatban, hogy ez egy ezer éves magyar keresztyén szent hely. Ehhez nem férhet semmi kétség.
A munkálatok és a kutatásaink során tovább növekedett a döbbenetünk, amikor elkezdett kibomlani előttünk a szentély “titka”. Már a puszta látvány sem “akármi”, de ha az ember időt szán rá, akkor egyértelművé válik, hogy a keleti és a nyugati keresztyénség érintkezési pontját hirdeti. A krisztusi egységet. Bizánc és Róma között. Történt ugyanis, hogy a III. Keresztes Háborút szervező magyar uralkodó, III. Béla fiatal korában bizánci trónörökös volt. Bizáncban nyerte műveltségét, mint Mánuel császár leendő utódja. Onnan hívják haza a megüresedő magyar trónra. Hihetetlennek hangzik, de a korabeli Magyar Királyság tekintélye, ereje messze túlmutatott Európán. III. Béla királyunk pedig együtt szervezi a III. Keresztes Háborút Fülöp Ágos francia királlyal. A mi királyunk garantálja a hadak biztonságos vonulását egészen a bizánci partokig, és minden bizonnyal itt, Somorján találkoznak a harcba vonuló uralkodók. Kettejük alakja és a hozzájuk kötődő egyházi tekintélyek képei megtalálhatóak a somorjai református templom szentélyében, ahol a falon ott vannak a legnagyobb lovagrendek szentelési pecsétjei.
Talán egy tanulmánykötet lenne csak képes magába foglalni mindazt, amit jelen állapotában tudunk az épületről. Mert már az sem kevés. A templomlátogatóktól rendszeresen meg szoktuk kérdezni, hogy mennyi idejük van, mert az épület akár egy eleméről is órákig lehetne mesélni. Meggyőződésünk, hogy egy megfelelően igényes és alapos kutatás révén már annyi információ állna a rendelkezésünkre, amit egy kiadvány biztosan nem bírna el. Hiszen ma már tudjuk például, hogy II.Ulászló király a prágai királyi várral egy időben készíttette a templomunk déli oldalhajóját és annak kiemelkedő művészeti színvonalú boltíves mennyezetét. Azt sejtjük némi levéltári kutatás révén, hogy ide jár gyónni, valamint jelentős egyházi ünnepeken részt vett a templomban zajló misztériumjátékokon.
Az épületben először 1547-ben tartanak református istentisztelet, akkor is a város vezetésének engedélyével az északi oldalhajóban. Majd az 1592-ben Somorján vizitáló váci püspök megállapítja, hogy mindössze 2 római katolikus család található a községben, ezért elszállíttatja a templom teljes felszerelését – oltárát, szobrait és az ereklyéket, amelyekkel kapcsolatban arra utaló információhoz jutottunk, hogy Szent Jakab lándzsája itt lehetett egy kőbaldachin alatt. Ettől kezdve felváltva tartanak a templomban német nyelvű evangélikus istentiszteletet és magyar nyelvű református istentiszteletet egészen az ellenreformáció kibontakozásáig. A gyülekezet, de elsősorban a város társadalmának erejét és tekintélyét jelzi, hogy a Pozsonyban zajló vértörvényszéktől meg tudják óvni papjaikat és tanítóikat. A magam részéről ezt nem csodálom, ugyanis létezik egy tanulmány, ami azt bizonyítja, hogy a város gazdasági forgalma révén a XVI. század második felében az öt leggazdagabb magyar királyi város közé tartozik. Mindez nem magyarázható mással, csak azzal hogy a protestáns lelkület és magatartás a jelentős nemzetközi kapcsolatainak köszönhetően megalapozza Somorja polgári identitását. Iskolákat létesítenek, egységbe rendeződnek, és élnek a jogaikkal, lehetőségeikkel, kapcsolataikkal . Mindezt a városért és a gyermekeikért. Úgy szoktam mondani, hogy a sajátjuknak érzik a települést, nem belőle élnek, hanem érte. Ez pedig jellemzően és elsősorban protestáns felfogást tükröz.
1789-ben felfoghatatlan összeget áldoznak a templomra, amikor végleg megveszi a református gyülekezet. Pontosan 2.000 rajnai aranyat, ami mai értéken is súlyos euro milliókat jelent. Országos adakozással rendbe hozzák, még a messzi Bocskai és Bethlen család is besegít, és 1803-ban felszentelik a templomot. A művészettörténészek is elismerően beszélnek a reformátusokról, ugyanis azzal, hogy rendszeresen fehérre meszelik a falakat, csodálatos állapotban konzerválják a falfestményeket. Értéket őriznek és mentenek. Mindezt a templom jelenlegi állapota is bizonyítja, mert nekünk sem mindegy, hogy mi lesz akár a lelki, akár az épített örökségünkkel. Mi itt élünk, itt lakunk. Ez a templom az otthonunk. Azért mondom ezt, mert ma megint sokkal vonzóbb és divatosabb az új, a modern. Illetve az a jellemző a mai generációra, hogy a régi ingatlant inkább eladják, mert nem elég kényelmes. Tény, hogy abból a pénzből, amit a templomra fordítottunk, akár két modern és minden igényt kielégítő gyülekezeti házat is építhettünk volna. De mi nem divatos közösség akarunk lenni, még akkor se, ha télen szinte fagypont körül ülünk az istentiszteleten. Mert az elődeink is itt ültek, és itt kell megtanulnia a hitünk alapjait az utódainknak is. Illetve a templom kertje így lett a családjaink és a közösségünk otthona, parkja, játszótere.
Somorja
Vallom, hogy ha Somorja nem válik végvárrá, akkor rövidesen már nem Somorja lesz, hanem valami más, amit moderny Samorín-ként hívnak majd az itt élők. Ez a veszély már nemcsak fenyeget, hanem itt is van. Jelenleg mi, reformátusok vagyunk az egyetlen tisztán magyar ajkú történelmi egyház a városban. Nekünk innen, amit az előbb emlegetett elődeink hagytak ránk, nincs hova hátrálni. Még akkor sem, ha napjainkban már rendszeresen belénk mélyeszti körmeit az asszimiláció, ami egyszerű matematikával is bizonyítható. Minél több lakónegyed nyílik, annál nagyobb lesz a szlovák lakosság aránya. Napjainkban ez már 50 százalék felé tendál, és a város értelmezhetetlen bővítése pedig folyamatos. Már most is óriási felelősség hárul a gyülekezetünkre, amivel kapcsolatban meggyőződésem, hogy ez is majd csak növekszik. Mi, somorjai reformátusok egy somorjai magyar szigetet kell, hogy kialakítsunk magunk körül, ahol a somorjai magyarok mindentől függetlenül otthon érezhetik magukat. A magam részéről a török időkből ismerős végvári identitást tartom erre megfelelőnek, ami hatással volt a környező régiókra. Úgy gondolom, hogy erre nézve Istentől mi mindent megkapunk a fiatalodó és egyre innovatívabb gyülekezetünkben. Sok jó és már kipróbált szakemberre támaszkodhatunk, magas a felsőfokon és középfokon végzett emberek aránya. Hiszen Somorja a vonzó pozsonyi fizetések miatt kedvezményezettje a belső migrációnak. Ezek az emberek, ha nyitnak irántuk, örömmel vesznek részt a közösségi életben, hiszen otthonuknak – még ha csak ideiglenesen is – választották a várost. Somorjának meg van az a történelmi öröksége, amihez ezekre az emberekre szükség van. Én Isten után elsősorban bennük látom a város jövőjét alakító egyéniségeket.
A díj
Már pusztán azt az élményt is szívből kívánom minden somorjainak, amit Szentendrén átélhettünk. Az ICOMOS egy olyan világszervezet, ami jelentős befolyással bír a világ összes műemléke fölött. És az ICOMOS számon tart bennünket somorjaiakat. Odafigyelnek ránk, értékelik és elismerik az erőfeszítéseinket. Nemcsak tudnak rólunk, hogy vagyunk, hanem ki is emelnek, és ezt a díjat a magam részéről én nem vagyok hajlandó másként értékelni. Ez nem nekem szól, ez nem az enyém, hanem a gyülekezetünké és a városunké. Somorja hitem és reménységem szerint nemcsak a tizenkettedik században maradt fenn a térképen magyar városként, hanem a huszonkettedik században is fent fog maradni. Ez a díj arra ad nekünk további késztetést, hogy ezért mi mindent megtegyünk. Hiszen, “ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?”
György András, Somorja református lelkipásztora
A frontot kétszer is megjárta, harcolt a Don kanyarnál, Isten kegyelméből hazatérhetett: a nagykabátja ugyan hét helyen át volt lőve, de őt magát golyó nem találta el. Édesanyja egyszer megpróbálta meglátogatni Győrben, ahol állomásozott, de mire odért, kivitték a frontra, nehéz idők voltak … Magyar katonaként a nehéztüzéreknél szolgált, a csehszlovák hadsereg kötelékében pedig két évet töltött Pardubicében, patkoló kovácsként, ott nagyon jól érezte magát, szakmáját gyakorolhatta.
Ügyes intézkedésük nyomán tíz nappal később, december 18-án már jelentették a presbitériumnak, hogy a beérkezettek közül – Ivánfi Béla polgári iskolaigazgató, zenetanár szakvéleménye szerint is – legelőnyösebb Szalay Gyula székesfehérvári műorgona készítő ajánlata. A lelkipásztor a presbitérium kérésére meghívta Szalay Gyulát a szükséges feladatok megbeszélésére és a szerződés előkészítésére. Ezek után tüneményes gyorsasággal történt az új orgona beszerzése tervének megvalósulása.
Az 1899 január 8-ra összehívott egyházközségi közgyűlés megadta a felhatalmazást a szerződés megkötésére és jóváhagyta az új orgona költségei fedezésére széleskörű gyűjtés meghirdetését, a lelkipásztor és a tanító közreműködésével. A gyűjtés azonnal elkezdődött és annak eredménye rövid idő alatt 246 adakozótól 528 forint 40 krajcár. A legnagyobb adomány 108 forint volt, a legkisebb 15 krajcár. Jó néhány 5,10,15,20 forint. Készséggel adtak nemcsak református egyháztagok, de római katolikus, evangélikus és izraelita hitfelekezetűek is, a római katolikus legényegylet tagjai közösen. Voltak közöttük napszámosok, munkások, gazdák, iparosok, kereskedők, orvosok, mérnökök, ügyvédek, tisztviselők, Somorjáról, vidékről, szórványokból, Pozsonyba, Bécsbe elszármazottak is. Nyugodtan mondhatjuk és érzékelhetjük: szép gyülekezeti, ökuménikus és társadalmi összefogás volt, mint az 1826-os tűzvész után.
Hogyan került az orgona néhány év múlva szentélybe? A torony és a templom belső javításával kapcsolatban. A torony javítását a gyülekezet főgondnoka Dr. László Kálmán járási főorvos javasolta éberséggel és leleményességgel 1904 június 12-én a presbitériumban: “Most, midőn toronyóránkat a város saját költségén megcsináltatja és a számlapokat megfesteti s ez utóbbihoz állást is csináltat, alkalomszerű lenne az egyháznak arról az állásról az ez előtt 56 évvel (1848) renovált, de az idő viszontagságai által már ugyancsak megrongált tornyot is kijavítani. Erre nézve Bazsó Sándor kőművestől költség irányzatot is kért, amely 520 koronáról szól. A javaslatba hozott toronyjavítás elvben elfogadtatik.” 1904-ben a Műemlékek Országos Bizottsága anyagi támogatásával a templom belső javítása is megtörént. A műemléki megbízottak ekkor figyeltek fel az orgonára. S itt következzék az akkori műemlékvédelem határozott, szakszerű, mégis a gyülekezet felé megértő, rugalmas magatartásáról szóló jegyzőkönyvi bizonyság az 1904. augusztus 22-én tartott presbiteri gyűlésről:
“Nemes Kálmán lelkész jelenti, hogy Szalay Gyula orgonakészítő két segédje megérkezett a végre, hogy a Műemlékek Országos Bizottságának kívánságára orgonánkat a karzaton mostani helyéről (a feljárótól beljebb) ugyanott a másik oldalba helyezzék át és ha lehet, sűllyesszék, illetve alább szállítsák, hogy ez által a templom boltozatán most kijavított bordák szembe tűnőbbek legyenek. A segédek szerint ezt véghez vinni nem lehet (nem fér el), ajánlják e helyett, hogy helyeztessék át a templom napkeleti hajójába a földszínre, ugyanezt tanácsolja Ivánfi Béla polgári iskola, zenetanár is. A jelen való előljárók egyenként megkérdeztetvén mind oda nyilatkoztak, hogy az orgona mostani helyéről a karzatról a földszínre, a templom keleti oldalába (szentély) – egy fél méter magasságú emelvényre helyeztessék át. Az ott lévő padok pedig a templom más részeiben állíttassanak fel.”
A Szlovák Műemlékvédelmi Központ később szerette volna a szentélyből eltávolítani az orgonát, hogy teljes egészében láthatóak legyenek az 1956-67-ben feltárt középkori fali festmények. Ez átépítéssel vagy áthelyezéssel nem volt megoldható, így máig a szentélyben van.
Nem volt olyan Istentisztelet, ahol ne lettek volna jelen nagyszüleim, együtt ment a család. Egyházi ünnepek otthoni megünneplésében nagymama volt az, aki mindent előkészített, irányított. Karácsonyfa előtt énekeltünk, imádkoztunk, erre tanítottak, ez természetes volt. Később aztán elég nagy vitákra emlékszem, amikor megnőttek a fiúk és bár mindegyik konfirmált, de a két fiatalabb nem gyakorolta a hitét. Én azt gondolom, hogy ez nekik rosszul esett. Az unokák konfirmáltak – nagymamának és nagypapának köszönhetően. Sőt, ez a magyarságtudatunk formálásában is fontos szerepet játszott. Az unokahúgaim nem mindegyike járt volna magyar iskolába, ha nincs a nagymama.
Az ekklézsia curátori, gondnoki naplójában 1792-től találunk feljegyzéseket a szegények részére szánt adományokról. A szegények támogatására külön casszájuk /perselyük/ volt és ezt a célt szolgálta a cintériumban lévő kőpersely is. Az adományokból főleg a helybeli Menházban /Ispotály/ lakó idős szegényeket, koldusokat támogattak rendszeresen. Az árvák felkarolásáról is szólnak feljegyzések. Egyikről részleteket is tudunk.
Egy év múlva ismét ülésezett a presbitérium az árva gyermek ügyében. Bizonyára a számtalan két-két heti időre otthont nyujtó családok tapasztalataiból is kiindulva, vele együtt érző lelkületből született a megállapodásuk: “1843 November 26 dikán tartott egyházi gyülésünkben határozottá lőn, hogy Bányai Mihály árva gyermek sorsát – még egy éven át enyhítendők – felfogjuk s a czéltalan házról házra járástól őt megkímélve valamelly jó helyen kosztot fogadunk számára s az alku szerint megállapítandó koszt pénzt egyházunk fizető tagjaira aránylag kivetjük.” /Jkv.14.old./ Így most már nem volt kitéve sorozatosan az új családokhoz való kerülésénél a kezdeti szorongásoknak és végre egy családnál állandó otthonban érezhette magát.