írások

A Példa

“A mindenséggel mérd Magad” – írja József Attila.
Somorján a mérhető mindenség Isten után azokkal az uralkodókkal kezdődik, akik a dunai révátkelő közvetlen közelében állított Szent György-oltár köré előbb kápolnát, később templomot emeltek.
Itt van, Somorján, a református templomban I. Szent István király, III. Béla király, Fülöp Ágost francia király, II. Ulászló (Dobzse László), Ferdinánd király, valamint a jelentős lovagrendek és Pálffyak, a Bocskai és a Bethlen család nekünk szánt hagyatéka.

Az uralkodóink, a főuraink, a világi és az egyházi méltóságok egyáltalán nem spóroltak, ha a templomunkról volt szó. A mai, kifejezetten anyagias értékrend szerint szinte felfoghatatlan, hogy mennyi pénzt áldoztak például a szentély és a főhajó festészeti remekműveire, vagy a főhajó mennyezetét jelentő kőből faragott lengőbordákra, ami amellett, hogy gyönyörű munka, tökéletes akusztikai környezetet garantál. Ha csak ezeket említjük (és szinte órákon át lehetne sorolni a különlegességeket, és az adott korszak legjobb mestereinek munkáit), már akkor is érzékelhető, hogy a somorjai református templom egyszerre hordoz maradandót, értékeset, szépet.  A mi szemeink előtt sem lehet más példa, egyszerűen nem adhatjuk lejjebb a mércét, hiszen ma ez a kincs a miénk, ránk van bízva.

Valamint itt vannak a mi generációnkat közvetlenül megelőző nemzedék tagjai, akiktől csak nemrég vehettük át a templom kulcsait, mert ki kellett őket kísérni a temetőbe.  De az Ő kezük munkáját dicsérik például a templomunk ajtói, a szekrények. Közöttük egy olyan lelkipásztor egyéniség szolgált Csukás Zsigmond személyében, aki szintén a mindenséggel mérte magát. Hiába listázta a kommunizmus a gyülekezet tagjait, hiába telepítették ki a gondolkodó, az aktív és a vagyonos családok jelentős részét, Zsiga bácsi szinte emberfeletti munkával újra összegyűjtötte a félelmektől szenvedő és a nyomor szélére juttatott reformátusokat. Az akkori nemzedék hitét és engedelmességét dicséri, hogy minden nehézség ellenére 1958-ban parókiát építettek, illetve a 80-as években elkezdték feltárni a templom festészeti remekeit.

Ezért okkal mondható, hogy a mi utunk ki van jelölve. Az irány és a teendő teljesen egyértelmű mind a templomunk, mind a gyülekezetünk, mind a városi társadalom tekintetében. Olyanoktól vehettük át a stafétabotot, akik az Istentől vett felelősség tekintetében nem ismertek kompromisszumot, és nem az ellenszélre néztek, hanem Istenre és ránk, utódaikra.

A műemlék

Minden  templom önmagában érték – fölötte áll a divatos és hullámzó ideológiáknak. Minden templom épített hitvallás, kőből, téglából álló bizonyságtétel Isten országáról. A mi templomunk pedig ezer éves, némely része még ennél is öregebb. Túlélte a tatárt, a törököt, a németet, a muszkát, a csehszlovákot. De nemcsak az épület, hanem elsősorban az üzenet, amit spontán hordoz és közvetít. Minden alkalommal döbbenettel vettem és veszem tudomásul, hogy van somorjai ember, aki nem látta, vagy nem ismeri, hogy nap mint nap milyen épület árnyékában él. És mondom ezt egy olyan nemzedékről, ami látvány-függőségben él. Talán nézik, de nem látják, hogy mi magasodik föléjük Somorján a Szél utca 17-es szám alatt.

Valaha ez volt a kezdetleges település origója a honfoglalásnak nevezett korban. Itt állt az a Szent György-oltár, ami előtt talán német lovagrendek és egyéb katonai alakulatok tagjai imádkoztak. Ez az oltár volt a SAMARIA nevű település magja. E köré temették a halottaikat, köré épült minden ház. Mai szemmel döbbenetes felismerésnek nevezhető, hogy a nyugat-római keresztyénség határán egy kelet-római stílusban és rítusra épült kultuszhely volt a mienk, amit nemhogy lerombolnak és megszentségtelenítenek a “betelepülők”, hanem fejlesztik. Minden bizonnyal az itt otthonra találó magyar törzsek számára ugyanazt a hitvallási felfogást jelentette, mint azok a szent helyek, ahonnan jöttek. Ezért építik, szépítik tovább, és István királyunk rendelkezésére pedig templommá növelik. Sok kérdésre és következtetésre ad okot ez a felismerés, amit most nem is szeretnék tovább fűzni, csak megjegyezném ezzel kapcsolatban, hogy ez egy ezer éves magyar keresztyén szent hely. Ehhez nem férhet semmi kétség.

A munkálatok és a kutatásaink során tovább növekedett a döbbenetünk, amikor elkezdett kibomlani előttünk a szentély “titka”. Már a puszta látvány sem “akármi”, de ha az ember időt szán rá, akkor egyértelművé válik, hogy a keleti és a nyugati keresztyénség érintkezési pontját hirdeti. A krisztusi egységet. Bizánc és Róma között. Történt ugyanis, hogy a III. Keresztes Háborút szervező magyar uralkodó, III. Béla fiatal korában bizánci trónörökös volt. Bizáncban nyerte műveltségét, mint Mánuel császár leendő utódja. Onnan hívják haza a megüresedő magyar trónra. Hihetetlennek hangzik, de a korabeli Magyar Királyság tekintélye, ereje messze túlmutatott Európán. III. Béla királyunk pedig együtt szervezi a III. Keresztes Háborút Fülöp Ágos francia királlyal. A mi királyunk garantálja a hadak biztonságos vonulását egészen a bizánci partokig, és minden bizonnyal itt, Somorján találkoznak a harcba vonuló uralkodók. Kettejük alakja és a hozzájuk kötődő egyházi tekintélyek képei megtalálhatóak a somorjai református templom szentélyében, ahol a falon ott vannak a legnagyobb lovagrendek szentelési pecsétjei.

Talán egy tanulmánykötet lenne csak képes magába foglalni mindazt, amit jelen állapotában tudunk az épületről. Mert már az sem kevés. A templomlátogatóktól rendszeresen meg szoktuk kérdezni, hogy mennyi idejük van, mert az épület akár egy eleméről  is órákig lehetne mesélni. Meggyőződésünk, hogy egy megfelelően igényes és alapos kutatás révén már annyi információ állna a rendelkezésünkre, amit egy kiadvány biztosan nem bírna el. Hiszen ma már tudjuk például, hogy II.Ulászló király a prágai királyi várral egy időben készíttette a templomunk déli oldalhajóját és annak kiemelkedő művészeti színvonalú boltíves mennyezetét. Azt sejtjük némi levéltári kutatás révén, hogy ide jár gyónni, valamint jelentős egyházi ünnepeken részt vett a templomban zajló misztériumjátékokon.

Az épületben először 1547-ben tartanak református istentisztelet, akkor is a város vezetésének engedélyével az északi oldalhajóban. Majd az 1592-ben Somorján vizitáló váci püspök megállapítja, hogy mindössze 2 római katolikus család található a községben, ezért elszállíttatja a templom teljes felszerelését – oltárát, szobrait és az ereklyéket, amelyekkel kapcsolatban arra utaló információhoz jutottunk, hogy Szent Jakab lándzsája itt lehetett egy kőbaldachin alatt. Ettől kezdve felváltva tartanak a templomban német nyelvű evangélikus istentiszteletet és magyar nyelvű református istentiszteletet egészen az ellenreformáció kibontakozásáig. A gyülekezet, de elsősorban a város társadalmának erejét és tekintélyét jelzi, hogy a Pozsonyban zajló vértörvényszéktől meg tudják óvni papjaikat és tanítóikat. A magam részéről ezt nem csodálom, ugyanis létezik egy tanulmány, ami azt bizonyítja, hogy a város gazdasági forgalma révén a XVI. század második felében az öt leggazdagabb magyar királyi város közé tartozik. Mindez nem magyarázható mással, csak azzal hogy a protestáns lelkület és magatartás a jelentős nemzetközi kapcsolatainak köszönhetően megalapozza Somorja polgári identitását. Iskolákat létesítenek, egységbe rendeződnek, és élnek a jogaikkal, lehetőségeikkel, kapcsolataikkal . Mindezt a városért és a gyermekeikért. Úgy szoktam mondani, hogy a sajátjuknak érzik a települést, nem belőle élnek, hanem érte. Ez pedig jellemzően és elsősorban protestáns felfogást tükröz.

1789-ben felfoghatatlan összeget áldoznak a templomra, amikor végleg megveszi a református gyülekezet. Pontosan 2.000 rajnai aranyat, ami mai értéken is súlyos euro milliókat jelent. Országos adakozással rendbe hozzák, még a messzi Bocskai és Bethlen család is besegít, és 1803-ban felszentelik a templomot. A művészettörténészek is elismerően beszélnek a reformátusokról, ugyanis azzal, hogy rendszeresen fehérre meszelik a falakat, csodálatos állapotban konzerválják a falfestményeket. Értéket őriznek és mentenek. Mindezt a templom jelenlegi állapota is bizonyítja, mert nekünk sem mindegy, hogy mi lesz akár a lelki, akár az épített örökségünkkel. Mi itt élünk, itt lakunk. Ez a templom az otthonunk. Azért mondom ezt, mert ma megint sokkal vonzóbb és divatosabb az új, a modern. Illetve az a jellemző a mai generációra, hogy a régi ingatlant inkább eladják, mert nem elég kényelmes. Tény, hogy abból a pénzből, amit a templomra fordítottunk, akár két modern és minden igényt kielégítő gyülekezeti házat is építhettünk volna. De mi nem divatos közösség akarunk lenni, még akkor se, ha télen szinte fagypont körül ülünk az istentiszteleten. Mert az elődeink is itt ültek, és itt kell megtanulnia a hitünk alapjait az utódainknak is. Illetve a templom kertje így lett a családjaink és a közösségünk otthona, parkja, játszótere.

Somorja

Vallom, hogy ha Somorja nem válik végvárrá, akkor rövidesen már nem Somorja lesz, hanem valami más, amit moderny Samorín-ként hívnak majd az itt élők. Ez a veszély már nemcsak fenyeget, hanem itt is van. Jelenleg mi, reformátusok vagyunk az egyetlen tisztán magyar ajkú történelmi egyház a városban. Nekünk innen, amit az előbb emlegetett elődeink hagytak ránk, nincs hova hátrálni. Még akkor sem, ha napjainkban már rendszeresen belénk mélyeszti körmeit az asszimiláció, ami egyszerű matematikával is bizonyítható. Minél több lakónegyed nyílik, annál nagyobb lesz a szlovák lakosság aránya. Napjainkban ez már 50 százalék felé tendál, és a város értelmezhetetlen bővítése pedig folyamatos. Már most is óriási felelősség hárul a gyülekezetünkre, amivel kapcsolatban meggyőződésem, hogy ez is majd csak növekszik. Mi, somorjai reformátusok egy somorjai magyar szigetet kell, hogy kialakítsunk magunk körül, ahol a somorjai magyarok mindentől függetlenül otthon érezhetik magukat. A magam részéről a török időkből ismerős végvári identitást tartom erre megfelelőnek, ami hatással volt a környező régiókra. Úgy gondolom, hogy erre nézve Istentől mi mindent megkapunk a fiatalodó és egyre innovatívabb gyülekezetünkben. Sok jó és már kipróbált szakemberre támaszkodhatunk, magas a felsőfokon és középfokon végzett emberek aránya. Hiszen Somorja a vonzó pozsonyi fizetések miatt kedvezményezettje a belső migrációnak. Ezek az emberek, ha nyitnak irántuk, örömmel vesznek részt a közösségi életben, hiszen otthonuknak – még ha csak ideiglenesen is – választották a várost. Somorjának meg van az a történelmi öröksége, amihez ezekre az emberekre szükség van. Én Isten után elsősorban bennük látom a város jövőjét alakító egyéniségeket.

A díj

Már pusztán azt az  élményt is szívből kívánom minden somorjainak, amit Szentendrén átélhettünk. Az ICOMOS egy olyan világszervezet, ami jelentős befolyással bír a világ összes műemléke fölött. És az ICOMOS számon tart bennünket somorjaiakat. Odafigyelnek ránk, értékelik és elismerik az erőfeszítéseinket. Nemcsak tudnak rólunk, hogy vagyunk, hanem ki is emelnek, és ezt a díjat a magam részéről én nem vagyok hajlandó másként értékelni. Ez nem nekem szól, ez nem az enyém, hanem a gyülekezetünké és a városunké. Somorja hitem és reménységem szerint nemcsak a tizenkettedik században maradt fenn a térképen magyar városként, hanem a huszonkettedik században is fent fog maradni. Ez a díj arra ad nekünk további késztetést, hogy ezért mi mindent megtegyünk. Hiszen, “ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?”

György András, Somorja református lelkipásztora

“Kezeink munkáját tett maradandóvá!” – a 90. zsoltár végződik ezzel a kéréssel, amely az örökkévaló Isten és a mulandó emberről szól. Varga Dezső, aki gyülekezetünk szórványgondnokaként és presbiterként szolgált közel negyven évig, szakmáját tekintve okleveles patkoló- és gépészkovács, kétkezi ember, két gyermek édesapja volt. Ha munkájának nyomait keressük, ma már “csak” a parókiát mutathatnánk meg, a megpatkolt lovak, megjavított gépek aligha tanúskodhatnak róla. Isten azonban máshogyan állít maradandó emléket: úgy, ahogy azt Csukás Zsigmond fogalmazta meg 1987-ben írt nekrológjában: “példás szolgálatait sokszor emlegetjük”. Ez a példás szolgálat pedig nemcsak Varga Dezső életét jellemezte, hanem meghatározza fia, Varga János – Janika, gyülekezetünk diakóniai gondnokának életét is. Ez az ő és mindannyiunk öröksége.

Csukás Zsigmond visszaemlékezése

A Varga házaspár, első gyermekükkel, Dezsővel.

“Vágfarkasdon született. Mint édesapja, ő is okleveles patkoló és gépészkovács lett. A gőzgépek és különböző motorok szakembere volt. 1947-ben költözött családjával Sámotpusztára. Itt az Állami Gazdaságban gyümölcsöztette sokoldalú gépészkovács szakismeretét. Innen, 5 km távolságól jött kerékpáron még a legmostohább időjárási és útivszonyok között is vasárnaponként, családjával együtt istentiszteleteinkre. Negyven éven keresztül töltötte be előbb a presbiteri, majd a szórványgondnoki tisztséget példaadó buzgósággal és keresztyéni szerénységgel, a hívek megbecsülése mellett.

A nyári cséplések során a versenyszellem sem hiányzott: ki tud több gabonát a legrövidebb idő alatt kicsépelni!

Az Úrba vetett hitéről, egyházhoz való ragaszkodásáról rendszeres sáfárkodó és áldozatos életével is bizonyságot tett. Kétkezi munkájával is kivette részét minden alkalommal a gyülekezet terheinek hordozásából, különösen a parókia építése alkalmával, annak minden részletében, ha szükséges volt még az éjszakai órákban is. Hasonló buzgósággal támogatta a lelki szolgálatokat. A lelkipásztort gyakran elkísérte kerékpáron a szórványlátogatásokra, bele kapcsolódva a bizonyságtévő lelki beszélgetésekbe. Példás szolgálatait sokszor emlegetjük.”

Vágfarkasdról Sámotra

Gyülekezetünk diakóniai gondnoka – Varga János, Janika

Varga János (Janika) hasonlít édesapjára. Dezső bácsi ugyan nem volt ilyen magas, de kovácsként edzett, zömök testalkatával, egyenes testtartásával is erőt sugárzó embernek tűnik a képeken. “Nagyon tiszteltem és becsültem a szüleimet, édesapám a példaképem mind a mai napig: egyenes, becsületes ember volt, megmondta, amit gondolt, nem ingott meg. Hite és neveltetése tartást adott neki” – emlékezik vissza Janika édesapjára, s a büszkeségen kívül az édesapa emlékét megrendülten és alázattal felidéző gyermek hangja hallatszik ki.

Képeket nézegetünk, s ha csak erre a pár percre is, de megelevenedik a valamikora Sámotpuszta, ahol vagy ötven ház volt és nagy szegénység. “Nem volt kerítés a házak körül, mégsem tűnt el senkinek semmije, nem volt gyűlölet, a szegénység összefogott bennünket” – mondja Janika. A családi házuk már nincs meg és valószínűleg az a nagy szederfa sem a major közepén, ami alatt borozgattak és énekeltek az emberek, ez volt a szórakozásuk, itt életek közösségi életet.

A legjobb baráttal, aki Sámotra hívta.

A Varga család története azonban nem itt, hanem Vágfarkasdon kezdődik, ahol Varga Dezső és felesége születtek. Dezső bácsi Komáromban tanult, majd már családos emberként fogadja el legjobb barátja hívását, települjön át Sámotra, ami a valamikori Úszori Államgazdasághoz tartozott, mert nem találnak kovácsot. Így jönnek feleségével és elsőszülött kisfiával, Dezsővel az új otthonba 1947-ben, ahová Janika is érkezik, öt évvel bátyja születése után. “Nagyon szerettük egymást a bátyámmal. Ha rosszalkodtunk, édesanyánktól kikaptunk, édesapámnak elég volt csak ránk néznie, az jobban fájt, mintha elfenekelt volna.”

A szinte bármilyen géphez értő, mestermunkát végző patkoló- és gépészkovács apa képe eleven: “Emlékszem a műhelyre, a lovak szagára, amikor a saját készítésű patkóval patkolta édesapám a lovakat, naponta legfeljebb kettőt.” Kiderül, hogy nemcsak a mai kocsikon van nyári és téli gumi, a lovak is vastagabb és más kiképzésű patkót kaptak télen, hogy ne csússzanak el a jeges úton. Janika mellett azok a segédek is áhítattal lesték a kovácsot munkája közben, akik szakmát jöttek tanulni Dezső bácsihoz. Ezzel egyébként nem volt egyedül. Gyülekezetünk “iparos” gondnoki generációjából (ma már ezt úgy hívnánk: “reál értelmiség”) mindenki okleveles, híres mester volt, akiktől generációk tanultak: id. Baráth Benő és Császár Dániel is.

A frontot kétszer is megjárta, harcolt a Don kanyarnál, Isten kegyelméből hazatérhetett: a nagykabátja ugyan hét helyen át volt lőve, de őt magát golyó nem találta el. Édesanyja egyszer megpróbálta meglátogatni Győrben, ahol állomásozott, de mire odért, kivitték a frontra, nehéz idők voltak … Magyar katonaként a nehéztüzéreknél szolgált, a csehszlovák hadsereg kötelékében pedig két évet töltött Pardubicében, patkoló kovácsként, ott nagyon jól érezte magát, szakmáját gyakorolhatta.

Két család barátsága

A feledhetetlen sámoti családi délutánok egyike – az Ige és egymás társaságában.

1947-ben nemcsak Vargáék kerülnek a somorjai gyülekezetbe, hanem Csukás Zsigmond is. A két fiatal, családos ember hamar összebarátkozik, s a kapcsolatot Janika születése még szorosabbra fűzi: születésekor beleiszik a magzatvízbe, sürgősen kórházba kell vinni, az életéért küzd. Nincs idő keresztszülőket keresni: Csukás Márta, a lelkész felesége tartja a keresztvíz alá. Így kezdődik az a holtig tartó szeretetkapcsolat, amely Janikát Csukásékhoz köti. Később pedig a közös szolgálatban is eggyek: gondok és lelkész végiglátogatják a családokat a szórványokban, de a gyerekek is jóban vannak, és tarják a kapcsolatot mind a mai napig.

A négy kilométeres távolságot Sámotról a somorjai templomig minden vasárnap hol biciklivel, hol gyalog teszi meg a család, nem mulasztanak el egyetlen Istentiszteletet sem, ha esik, ha fúj. Varga Dezső a délutáni alkalmakra is visszatér, gondnokként így is példát mutat.

És persze ott vannak még a házi Istentiszteletek, amikor a szintén közeli Baráth család lovaskocsival meglátogatja Vargáékat – erről van is egy csoportkép, ami valamit visszaad abból a közvetlenségből és örömből, ami ezeket a délutánokat jellemezte.

Varga Janika munka közben.

Ha Janikára nézek, Varga Dezsőt látom: a csendes, mindig munkát és szolgálatot kereső, egyenes, Bibliás ember. Az Ő példás szolgálatát is sokszor, hálával emlegetjük és igyekszünk felnőni hozzá. Legyen Varga Dezső emléke áldott, Janika szolgálata pedig továbbra is példa mindannyiunk számára.

Bucsuházy István (Csukás Zsigmond munkájának felhasználásával.)

A készséges, segítő szeretet a lelki élet bíztató jele. A Tízparancsolat lényege is ez: “Szeresd az Urat, a te Istenedet … szeresd felebarátodat”. /Mt. 22:37-39/. Az ószövetségi próféták is ezt hangsúlyozzák ki: “Szeretetet kívánok és nem áldozatot” /Hóseás 6:6/. Ézsaiás egész gyakorlatiasan buzdít: “Tanuljatok jót tenni … pártoljatok az árvák és özvegyek ügyét.” /Ézsaiás 1:17/ János apostol Jézus ide vonatkozó tanítását így foglalta össze: “Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal” /1 János 3:18/. Az irgalmas szeretet gyakorlásának szerény bizonyságai felcsillannak gyülekezetünk múltjában is.

Az ekklézsia curátori, gondnoki naplójában 1792-től találunk feljegyzéseket a szegények részére szánt adományokról. A szegények támogatására külön casszájuk /perselyük/ volt és ezt a célt szolgálta a cintériumban lévő kőpersely is. Az adományokból főleg a helybeli Menházban /Ispotály/ lakó idős szegényeket, koldusokat támogattak rendszeresen. Az árvák felkarolásáról is szólnak feljegyzések. Egyikről részleteket is tudunk.

Bányai Mihály árva gyermekről való gondoskodás.

A presbitériumnak eme árva fiú helyzetét megértő, keserves sorsán könnyíteni kívánó, evangéliumi lelkületű gondoskodását tükrözi a következő jegyzőkönyvi részlet: “1842 december 8 dikán Bányai Mihály árva gyermek nyomorú sorsát szívünkre véve összegyültünk, s sorsa enyhítéséül végzésünk abban összpontosult: hogy télen által a városi tehetősebb egyedek sorban tartándják, mindegyik egyén két hétig, – nyáron által pedig a falusi egyedek leendnek hason szivességgel iránta; továbbá egyházunk pénztárából csináltatni fogunk számára három pár fehér ruhát; s végre a Lelkész által el fog láttatni szükséges iskolai könyvekkel.” /Pénztári napló, jegyzőkönyv, 1841-70,10.oldal/

Egy év múlva ismét ülésezett a presbitérium az árva gyermek ügyében. Bizonyára a számtalan két-két heti időre otthont nyujtó családok tapasztalataiból is kiindulva, vele együtt érző lelkületből született a megállapodásuk: “1843 November 26 dikán tartott egyházi gyülésünkben határozottá lőn, hogy Bányai Mihály árva gyermek sorsát – még egy éven át enyhítendők – felfogjuk s a czéltalan házról házra járástól őt megkímélve valamelly jó helyen kosztot fogadunk számára s az alku szerint megállapítandó koszt pénzt egyházunk fizető tagjaira aránylag kivetjük.” /Jkv.14.old./ Így most már nem volt kitéve sorozatosan az új családokhoz való kerülésénél a kezdeti szorongásoknak és végre egy családnál állandó otthonban érezhette magát.

Zakál Miklós megöregedett és legyengült egyházfi megbecsülése

A presbitériumnak a megidősödött, munkaképtelenné vált egyházfi iránti példaértékű, jó szívű gondoskodásáról olvashatunk a következő jegyzőkönyvi határozatban: “1846 dik év Januarius 6 dikán általános népgyülésünkben Nemes Zakál Miklós Atyánkfia jelenté öregségi elgyengülése következtében elegtelen voltát az egyházi hivatalra s kéré egyházunk minden egyes tagjait, hogy helyette más egyházfi választassék. – Tekintvén Egyházunk ez elévült tagjának sok évi szolgálatát s már már tehetetlenségét, abban állapodott meg, hogy olly egyén választassék egyházfinak, ki e nevezett öreg szolgát az egyházfilakban a szükséges gondokkal s ápolással tartandja.” /Jkv.20.old./

A valamikori szolgálati lakás a templom hátsó részében volt elkülönítve.

Bizonyára igen jóleső, megnyugtató volt a hosszú éveken át hűséggel szolgáló egyházfi számára, hogy szolgálati lakásából, megszokott otthonából erőtlenségében nem kellett távoznia, sőt abban még istápolára is számíthatott. Anélkül, hogy ezeket kérte volna. Rövidesen találtak e szempontból is megfelelő utódot. “Folyó 1846 dik év Március 13 dikán egyházi általános gyülésünkben kijelölés útján szavazatok általános többségével Nem Nagy Gergely polgári csizmadia mester egyházfinak megválasztatott: gyönyörű erkölcsi figyelmeztetések intésül intéztetvén hozzá, mellyekhez új hivatali állásánál fogva magaviseletét kellőleg alkalmazanadó lészen.“/Jkv.21.old/. A szó nemes értelmében is “Nemes” volt az új egyházfi, aki tisztsége betöltése mellett vállalta a kiérdemesült elődje gondozását.

S ha már e két egyházfi neve előkerült, álljon itt, kik voltak mind az árva gyermek, mind az elaggott egyházfi iránti együttérző, gondoskodó határozatokhoz segítő vezetők: az evangéliumi lelkület hirdetője Alsó-Borsai Csorba Farkas prédikátor lelkész, s az emberséges magatartású nemzetes idősb Bucsuházy Ferencz, majd Nemes Nemzetes idősb Bucsuházy István, később Tekintetes Gancs Vicze főgondnok. /1840-46./

Csukás Zsigmond: Részletek a somorjai református keresztyén egyház és temploma történetéhez. Somorja, 1994.

Id. Baráth Benjámin 1884. június 12-én született Somorján, sokgyermekes kisiparos családba. Asztalos mesterséget tanult. Szakmájában külföldön Bécsben, Berlinben híres mestereknél képezte tovább magát és műbútorasztalossá lett. Kiemelkedő szakismerete és gyakorlati érzéke révén csakhamar önállósult. Műhelyéből remekművek kerültek ki, melyek a legválasztékosabb igényeket is kielégítették és messze vidéken közismertté tették. Nem csak családok, de közületek, intézetek is megrendelői voltak. Szaktekintélye nyomán a járási Ipartársulat elnökévé választotta. Szociális téren az önkéntes Tűzoltó Egyesületben tevékenykedett, melynek parancsnoka is volt.

1947-es jegyzőkönyv arról, hogy a kitelepített gondnokok helyett Baráth Benjámin vállalja a szolgálatot.

A gyülekezeti életben az istentiszteleteken való rendszeres részvételével szép példát nyújtott. Mint buzgó egyháztag már 1922-ben elnyerte a presbiteri tisztséget. Mint presbiter az egyházi ügyek megtárgyalása és intézése közben mindig a jó megértés és békesség munkálásán fáradozott. 1947 óta volt gondnoka a somorjai gyülekezetnek. Legnehezebb időben vette át a gondnokságot, üres pénztárral, de nem üres szívvel. Szíve tele volt élete sok megpróbáltatása által edzett, Isten iránti erős hittel és reménnyel. Ezért a legnehezebb helyzetben is mindig tudott biztatni. Emlékezetes és megszívlelendő mondása: “Jőjjünk minden vasárnap templomba, tegyünk minden alkalommal illő adományt a perselybe s erősödni fog a gyülekezete lélekben és anyagiakban egyaránt.”

Szívszerinti gondja volt a gyülekezet mind belső mind külső építésére. Az egyházépítői lelki munkát nemcsak támogatta, de gyakorolta is. Az istentiszteleteken, a lelki építés alkalmain, míg egészséges volt, rendszeresen részt vett szeretett családjával együtt. Az új paróchia építésénél nemcsak szakszerű tanácsaival segített, hanem hajlott kora ellenére is az asztalos munka java részét, mint önkéntes felajánlást, saját kezűleg végezte, serkentő példát mutatva másoknak is.

Kép 1960-ból, feleségével együtt, aranylakodalmunkat ünnepelve.

A gyülekezetben való példás helytállása nyomán 1953-ban egyházmegyei tanácsbíróvá és tanácstaggá választották. Az egyházmegyei tisztikarban közmegbecsülésnek örvendett, a reá háruló feladatokat pontosan és hűséggel töltötte be. Meghitt, boldog családi élete, példás közösségi és gyülekezeti szolgálatainak földi jutalmát láthatjuk abban, hogy megérhette szeretett hitvestársával, öt gyermekével, unokáival házasságkötésének 50. és születésének 80. évfordulóját, mely alkalommal a templomban, a gyülekezet szeretetétől körülvéve adtunk hálát Istennek azért, hogy szolgálatokban gazdag élete mind családjára, mind a gyülekezetre áldás volt.

Ifj. Baráth Benjámin, gyülekezetünk építési gondnoka, az unoka, így emlékszik:

Nagyapám Baráth Béni, a néhai szintén Baráth Béni második  fia, összesen 11 voltak testvérek. 5 gyermek édesapja volt, hadifogsága előtt 3, utóbb még két gyermeke született. 3 évig volt hadifogságban valahol a távoli Oroszországban. Nagy titokban mesélte, hogyan menekült. Egy zsidó embernek segített a fogságban, jutalmul kapott tőle egy gyűrött újságpapírra írt rövid héber szöveget. Megszökött. A kis papír bemutatásával újból és újból kapott valami kis élelmet, és újabb címeket – így ért haza 4 hónap alatt. Naponta 20-40 kilómétert volt képes előre haladni, így 160 nap alatt (négy hónap) tett meg 3-4 ezer kilométert!

A hadifogságból írt levél – ima.

A mellékelt levél 1915 ben írodott , karácsonykor.  A hadifogságból nem írhatták meg, hol vannak, kivel vannak – szóval csak ilyen szöveget írhattak – ami a katonáknak nem mondott semmit, de a családnak mindent. Ezen keresztül értettem meg jellemét, Istenfélelmét és azt a bizalmat Istenben, amit érezni lehet e levélből: Isten megsegítette Öt a menekülésben.

Így ismertem én is, mint egy aránylag szigorú, de ha kellett, akkor remek társasági lényt, jókedvű embert.  Az 50-es, 60-as években a szórványból egy – egy presbitert a vasárnapi Istentisztelet után mindíg meghívott egy finom deci, vagy két deci borra, egy jó szivarra vagy pipadohányra. Emlékszem például Végh Kálmán bácsira Sárosfáról, Bucsuházy nénire (Bucsuházáról) és még sokan másokra, akik nem hiányozhattak.

Asztalosműhelyét két keze munkájával és remek tudásával virágoztatott fel kora legjobb műhelyévé, ahol 15-25 műbútorasztalos dolgozott. 300-400 kilométerről is kapott megrendeléseket. 1954- 55 ben elvették a műhelyét, álamosították. Ott lakhatott még a “saját” házában ugyan egész 1974-ig, az akkori asztalosok szintén. Apám vette át akkor a vezetést a műhelyben: kialakított nagyapának egy “kis mühelyt” – amit bérbe kelett neki adni – a saját tulajdonát!

80 évesen is még mindíg aktívan dolgozott – sámlit, kisszekrényt, asztalt, széket készített – de már csak hobbiból, talán puhafából, mert akkor jó minoségű anyag nem volt. Úgy dolgozott például, hogy megvettek apámmal valamilyen öreg szekrényt, azt szétszedték és így jutottak jó minőségű keményfához. Győnyorü intarziás berakású bútorok javítását, vagy politúrozását vállalta még idős korában is.

A két háború között az Ipartársulat elnöke volt 1921-től 1945-ig, ahová az összes somorjai iparos regisztrált. Ide valamilyen illetményt fizettek, és ha bajba került valaki, akkor a társulat ellátta a családot. Arra is felügyeltek, hogy aki nem szakember, az ne végezzen szakmunkát: így biztosították az ipar állandó színvonalon tartását.

Bucsuházy István (Csukás Zsigmond munkája alapján).