SREK
Gyülekezetünk hagyományainak megfelelően Nagycsütörtök este 18:00-kor őskeresztyén hagyomány szerint tartunk úrvacsorával egybekötött istentiszteletet.
Mindenkit – korra, nemre, felekezettre való tekintet nélkül – szeretettel hívunk és várunk az Úr asztalához!
Barabás volt az első ember, aki elmondhatta magáról, hogy Jézus helyette halt meg.
Mi már azt is tudjuk, hogy nemcsak helyettünk, hanem miattunk is.
Mi okoztuk a halálát, “miattunk kapott sebeket, Ő szenvedett, hogy nekünk békességünk legyen, és az Ő sebei árán gyógyultunk meg.”
Jézus mindezt szeretetből tette, mert az Ő szeretete nem mérlegel, nem alkudozik, hanem egyszerűen helyet cserél a halálraítélttel.
Olvasandó: 1Sámuel 3, 1-11: Az ifjú Sámuel pedig az ÚR szolgája volt Éli felügyelete alatt. Abban az időben ritkaság volt az ÚR igéje, nem volt gyakran látomás.
Egy napon az történt, hogy Éli a szokott helyén feküdt. Szeme már meggyengült, alig látott. Az Isten mécsese még nem aludt ki, és Sámuel ott feküdt az ÚR templomában, ahol az Isten ládája volt. Az ÚR szólította Sámuelt, és ő így felelt: Itt vagyok. Majd odafutott Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ő azonban így válaszolt: Nem hívtalak, menj vissza, feküdj le! Elment tehát, és lefeküdt. De újra szólította az ÚR Sámuelt, Sámuel pedig fölkelt, odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ő azonban így felelt: Nem hívtalak, fiam, menj vissza, feküdj le! Sámuel még nem ismerte az URat, mert az ÚR még nem jelentette ki igéjét neki. Az ÚR azonban harmadszor is szólította Sámuelt. Ő pedig fölkelt, megint odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ekkor értette meg Éli, hogy az ÚR szólítja az ifjút. Azért ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, URam, mert hallja a te szolgád! Sámuel elment, és lefeküdt a helyére.
Az ÚR pedig eljött, megállt, és szólította, mint azelőtt: Sámuel, Sámuel! Sámuel pedig így felelt: Szólj, mert hallja a te szolgád. Akkor az ÚR ezt mondta Sámuelnek: Én olyan dolgot fogok véghezvinni Izráelben, hogy aki csak hallja, belecsendül mind a két füle.
Sámuel egy olyan gyerek, akiről a szülei lemondtak. Sok olyan gyerek él, akár családi közegben is, aki azt hordozza magában, hogy nem kell a szüleinek, mert – mondjuk – nem érnek rá.
Az Úr szólítgatja a gyereket és a fiatalt, a pap meg elküldi aludni. Az Úr Isten hívná, vonzaná, szólítaná a fiatalokat, a felnőtt társadalom meghatározó alakjai pedig altatják – ráérsz még, nem kell még Istennel kapcsolatba kerülnöd.
A pap megszokott vallásossága öregkorában is hordoz annyi rutint, amivel fel tudja hívni a gyermek figyelmét Isten megszólítására. Bizony sokszor kellene ilyen szempontok alapján is megbecsülni az időseket, mert az ifjonti hév könnyen figyelmen kívül hagyja, hogy Isten a múltban is képes volt megszólítani és elhívni a gyermeket.
Elmúlt héten együtt kutathattuk Sámuel első könyvének bevezető részeit – és remélem, hogy azok is így tettek, akik csak otthon tudtak időt szánni a bibliaolvasó vezérfonalra. Végigjárhattuk, hogy milyen hihetetlen lelki tortúra – testi és lelki viszontagság – előzte meg Sámuel próféta születését. MIndezek megerősítik, hogy az anyaméh gyümölcse – nem emberi erény vagy teljesítmény szülötte, hanem – jutalom: az Úr ajándéka.
Anna – az édesanya – még mielőtt megfoganna, még mielőtt kezébe vehetné gyermekét, felajánlja az Úrnak. Igen, még azelőtt, hogy átölelhetné, hogy megérezné a babaillatot, úgy dönt, hogy ha megszületik, akkor nem lehet másé, csak az Úré.
Az öreg Éli pap és Anna már találkoztak. Évekkel ezelőtt Anna lelke mélyéig elkeseredve úgy imádkozott a szent sátorban, hogy az őt figyelő pap azt gondolta, részeg. Az asszonyban mély nyomot hagyott az idős pap megállapítása, de az asszony az imádkozó ember lelki nyugalmával képes volt megoldani ezt a pillanatnyi feszültséget. Azt mondta, nem vagyok részeg, imádkozom. Anna nem ordítja le a tapintatlan papot, hanem terhei alatt roskadozva, szelíden felel: imádkozom.
Hétköznapi kommunikációnkból mérhetetlenü hiányzik ez válasz. Még nagyrészt az Önök részéről is hiányzik, akikkel rendszeresen együtt vagyunk itt Isten házában, hogy azt mondanák: Igen, szomorú vagyok, de imádkozom; igen, vannak terheim, vannak kihívások és megpróbáltatások az életemben, de imádkozom.
Sokkal gyakoribb az, hogy valaki pszichológushoz jár, vagy éppen feszültségoldó gyógyszerekkel él, vagy valamilyen keleti meditatív módszerekkel próbálja feloldani lelke keserűségét. Kevesen vannak, akik csak és kizárólag imádkoznak.
A gyermek Sámuel születését megelőző komoly lelki küzdelemben nem volt más eszköze Annának csak az imádság. Pontosan gyermeke születése igazolja, hogy a mély imádság, az Isten szerinti böjt nem az egyik megoldás a sok mellet, hanem az egytlen. Ma is. A gyermek – mint Isten ajándéka – az ember imádságának gyümölcse. Az Úrnak ugyanis gondja volt az imádkozóra – ahogyan ma is gondja van. Így lett Anna hálás, és háláját úgy fejezte ki, ahogyan megígérte: Áldozati ajándékokkal felszerelkezve elvitte a gyermekét Silóba, és ott hagyta: a gyermek az Úré. Anna pedig lemondott a saját gyermekéről.
Nem szeretnék kitérni arra, hogy egy édesanyának ez milyen nehéz; és most arra sem szeretnék kitérni, hogy egy gyermek esetében ez milyen következményekkel járhat. De azt mindenképpen el kell mondani, hogy ez egy áldozat: egy Istennek megígért, megfogadott áldozat. Ha nehéz is megtenni, de Sámuel édesanyja ezt megtette. Ha nehezen viseli is a gyermek ennek a következményeit, mégis tudnia kell, hogy az ő életén pecsét van – Sámuel az Úré. Nem a gyermek döntött így, hanem az édesanyja.
Hadd legyen ez az első üzenet fészekalja:
Ha valamit ritkán és keveset közlünk a gyermekeinkkel, ha valamiről nagyon keveset tudnak tőlünk, az az, hogy ők Isten áldása számunkra. Azt tudják, hogy “rendetlen, büdös kölyök”, meg azt is tudják, hogy nem rakodnak össze, meg hogy mennyire képesek felidegesíteni a szülőket. Ennek pedig oka van. Az okot a mai történetünk felnőtt szereplőjének vonásaiban ismerhetjük fel. Tudniillik Éli pap, mint Izrael idős lelki vezetője, testi állapotától elnehezülve – félig vakon, félig süketen, kicsit betegen – együtt él Silóban egy kisgyerekkel. Élinek az a dolga, hogy ezt a gyereket vezesse, tanítsa, hogy Istennek tetsző embert neveljen belőle. Sámuel Éli felügyelete alatt szolgálta az Urat – de azt is elmondja a történetünk, hogy ebben az időben ritka volt a kijelentés. Isten nem – vagy alig – beszélt az emberekhez. Sámuelhez sem beszélt addig a nevezetes napig.
Akkor mire taníthatta ez az idős ember a gyermeket?
1 – Talán arra, hogy hova kell tenni a szent edényeket? Hogy kell elmosogatni őket? Hogy kell letörölni a port? Hogyan kell fogadni az adományokat? Talán a vallásosság részleteit tanította neki?
2 – Az is lehet, hogy nem tanította semmire, csak arra kérte, hogy mindent lessen el a tanítójától.
3 – Vagy az is előfordulhatott, hogy Sámuelnek nem volt semmi dolga, hiszen ő még gyerek. Nem kapott közvetlenül semmilyen feladatot. Hiszen egy gyerekre milyen feladatot, felelősséget lehetne bízni az élő Isten szent sátrában?
Korunk felnőtt magatartásához mindhárom lehetőség könnyen illeszkedik:
1 – Vannak közöttünk gyerekek, akik nagyon jól ismerik a keresztyén vallásosság reguláit. Tudják, hogy kell köszönni; tudják, hogy néz ki a templom teteje; tudják mi az, hogy szószék, úrasztala, énekeskönyv, Biblia, pad, persely, bejárat, kijárat. Ez jó. Ezzel nincs nagy baj, hszen ha a felnőttektől ennyire telik, akkor legalább ennyire telik.
2 – Vagy vannak mások, akik a gyermekükre semmit nem akarnak ráerőltetni, csak annyit kérnek, hogy nézzék őket: Semmi más dolgod nincs, csak figyelj, és nézd, hogy hogyan élek én hitéletet. Azt remélik az ilyen szülők, hogy a gyermekeik majd ellesnek tőlünk valamilyen lelki rutint, ahogyan Sámuelnek lehetősége volt el lesni Éli paptól a szent sátorban való szolgálat rutinját.
3 – Sajnos sokkal inkább jellemző ránk a harmadik lehetőség, amikor a gyermekünknek nem tanítunk semmit. A gyermek szabadon fejlődhet, és korunk egyik leglátványosabb meggyőződésévé válik, hogy nem kell a gyereket vezetni; nem szabad olyan korlátokat ráerőltetni, amelyeket a felnőtt társadalom hordoz. Hadd fejlődjön akadálytalanul a saját érdeklődése és kihívásai mentén, és ő majd eldönti … ma már azt is, hogy fiú lesz-e vagy lány.
Remélem, kellőképpen érzékelhető a kontraszt, és érthető, hogy miért alakul ki nehézség a gyermek Sámuel és az idős Éli pap kezdeti kapcsolatában.
A gyermekek lelki és szellemi tápláléka nem vagy alig foglalkoztatja a felnőtt társadalmat. Gyermekeink lelke, értelme – a benne lévő kreativitás, érdeklődés, vágyak és indulatok révén – mindennel képes táplálkozni. Szellemi táplálék a buta, torz alakokat felsorakoztató mese is. Szellemi táplálék mindaz, ami akadálytalanul, szűrés, kritika nélkül áramlik feléjük, vagy ömlik rájuk – szellemi táplálék, de nem a Szent Lélek ihlette. Ez nemcsak a gyermekek szempontjából igaz, de felnőtt szempontból is. Hány és hány ember viselkedési normáját határozzák meg mindenféle könyvek, filmek, eléjük vetített idolok megoldásai.
Ott találjuk magunkat, hogy az Úr Isten ebben a közegben keresne Magának megszólítandót, de nincs rá fogadókészség. A gyermeket elaltatja a felnőtt, és mivel nem tudja, nem érti, hogy az Úr szólítja, ezért el is megy aludni. Innen szól a kövekező üzenet – vigyük haza, adjuk tovább:
Az, hogy Isten másodszor meg harmadszor is megszólal, az nemcsak Éli és Sámuel kegyelmi állapota, hanem a miénk is; hogy Isten az elmúlt évtizedek felelőtlen felnőtt viselkedése és a kiürülő gyermeklelkek torzulása ellenére másodszor meg harmadszor is megszólal, az kegyelem. Emiatt a modernnek mondott társadalom felnőtt nemzedéke szégyellje el magát.
De ez a szégyen nem baj. Éli öregember létére is hajlandó volt belátni, hogy tévedett – ezért nem baj. Nem azért hangzik el ez a szószékről hogy bárki megalázva érezze magát – nem ez a cél. Korunk lélektanához és történetéhez ez szervesen hozzátartozik. Nem rázhatjuk le magunkról, mert ez a mi felelősségünk. Nem mondhatjuk el magunkról, hogy megsértett a pap, még ha adott esetben igaz is, mert a mi felelősségünk, hogy a megszólítandó gyermekek meghallják-e, amit Isten mondani akar nekik. Ha nem tudunk mást mondani, csak annyit, hogy legyetek nyitottak az élő Isten előtt, az is elég. De nevezzük nevén azt az Istent – Jézus Krisztus Atyjáról, a mi Atyánkról van szó.
Éli az Úr megszólítása révén felismeri, hogy az Úr hívja a gyermeket. Van nemzedék, aminek csak ennyi adatik. Van nemzedék, ami csak ennyire képes. Ezért mielőtt bárki azt gondolná, hogy elkésett, megbukott, lemaradt – álljon itt előttünk: Éli pap kétszer is megbukik, de harmdaszorra már eszmél. A felnőtt korú gyermeknek is szólhat a szülő, hogy az Úr hív, a többi pedig rá van bízva. Nemcsak a gyermek korú gyermeknek szól ez az üzenet, hanem a felnőtt korú gyermenek is. Itt az ideje tovább adni, újra megszólítani azokat, akiket eddig nem mertünk vagy nem akartunk.
Így lépünk bele Sámuel elhívásának történetébe. Az elhívás biblia értelemben azt jelenti, hogy Isten pályára állítja ezt a magára hagyott, a felnőttek által megtűrt, elviselt gyereket. Isten gondozásba veszi. Isten magához inti, hogy vezesse.
Milyen érdekes, hogy ez a gyermeknek ez könnyen megy. Éli pap csak annyit mond a gyereknek, hogy amikor hallod a nevedet, akkor ezt válaszold:
Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád! Nem kell több.
A gyermeki készséget Maga Jézus Krisztus is kiemeli. Jól ismert történeteink közé tartozik, amikor a szülők gyermekeket hoznak Jézushoz, hogy megáldja őket. De ott vannak a felnőtt tanítványok, akik nehezen tudják egérteni, hogy a gyerekzsivaj, a csacsogás, az ő vallásos életüket megzavaró gyerekhang mit keres Jézus közelében. Magának Jézusnak kell rászólnia tanítványaira:
Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be oda. /Márk ev. 10, 14-15/
A tanítványi közeget sokszor éri kritika Jézus részéről. Ez az egyik legmarkánsabb. A gyermekek miatt. Mert a felnőttek a maguk hitéletébe már akkor is nehezen tudták beilleszteni azt az isteni elvárást, hogy a gyermeknek ott van a helye a felnőtt mellett Isten közelében. Mert nem érteni és megérteni kell Isten országát, hanem elfogadni, és hinni benne. Isten országa nem értelem-alapú követelményt támaszt az ember iránt, hanem csak elfogadást és hitet. A gyermek ezt sokkal jobban tudja mint a felnőttek. Ha a gyermeknek azt mondjuk, hogy van Isten, akkor nem Isten létezését fogja megkérdőjelezni, hanem azt fogja megkérdezni, hogy hol van, vagy hogy néz ki. Ha a gyermeknek beszélünk Istenről, akkor a gyermek nyitni fog Isten iránt.
Ez történik Sámuellel, amikor Éli végre megérti, hogy az Úr hívja a gyermeket. Isten szava attól értékes, hogy van. Nem attól értékes, hogy mennyire értjük, hanem attól értékes, hogy van. Sámuel pedig életében először megszólítja az Istent. Az, hogy Isten szólítgat bennünket, hogy Isten rajtunk keresztül szólítgatná a gyermekeinket, az fontos. De mint mnden párbeszédnek, ennek is fontos része a válasz. Sámuel pedig a felnőtt ember tanácsára meg meri szólítani az Istent.
A gyermekeink nem fognak elkezdeni imádkozni anélkül, hogy nem látnának vagy nem hallanának bennünket imádkozni. Az elmút tízegynéhány évben számtalanszor tapasztaltam, láttam, hogy a gyermekszív megnyílik, elkezd imádkozni, majd otthon a szülői magatartás a hitét kioltja. Mert a szülők ilyen nagyvonalúan bánnak a gyermekük hitével. Bizony, ez is bennünket terhel. Ezért fontos kiemelni ebből a történetből a kövtkező üzenetet:
Tőlünk kell hallják, hogy szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád!
Rajtunk kell lássák, hogy néz ki az ember imádság közben.
A mi hanglejtésünkön kell érezzék, hogy nem egy konferencia beszélgetést folytatunk üzleti partnerekkel, hanem az ember lélekben Istene előtt áll vagy térdel megalázkodva.
A gyermeket ez teszi nyitottá. Így szüli meg Isten Szent Lelke a gyermeki lélekben a közösséget Istennel. Pontosan úgy, ahogyan Sámuelnek szól az Úr:
“Én olyan dolgot fogok véghezvinni Izráelben, hogy aki csak hallja, belecsendül mind a két füle.”
Sámuel szívébe Isten titkokat rejt el. Nem a felnőtteknek súgja meg, nem Éli pap vagy Sámuel szülei kapják meg Isten tervének koordinátáit, hanem egy gyermek. Isten elhívja és megszólítja a gyermeket. Ha egy kicsit mélyebbre engedjük magunkban ezt az üzenetet, akkor ránk is igaz.
Hiszen milyen kiváltság, hogy egy-egy családban nemzedékeken át nem volt kijelentés, nem értették az Isten Ígéjét, nem tudták, mit jelent hinni – nekünk pedig meg van rá a lehetőségünk, sőt ez a gyermekeink lehetősége is.
Péter apostol, amikor első Pünkösd alkalmával hrdeti Isten üzenetét, akkor azt mondja:
“Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” /Ap. Csel. 2, 38-39/
Az előttünk álló hónap a szívesség és a szolgálat jegyében zajlik majd.
Szolgáljunk gyermekeinkért – ezt kérem mindenkitől.
Szolgáljunk a gyermekeinkért: hadd ismerjék meg legalább azt, amit mi tudunk az Istenről és az Istentől. Hadd lássák meg rajtunk, hogy az Úrnak gondja van rájuk, az Úrnak üzenete van hozzájuk – az Úrnak ügye van a gyermekeinkkel.
Legyen ez a mi elhívásunknak a része ebben a hónapban:
Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád!
Ámen.
György András, Somorja református lelkipásztora.
Mindent a böjtről / 3 – A böjtölő jutalma
Olvasandó: Zsoltárok 22, 23-32
Hirdetem nevedet testvéreimnek, dicsérlek a gyülekezetben.
Kik az URat félitek, dicsérjétek őt, Jákób utódai, mind dicsőítsétek őt! Rettegjetek tőle, Izráel utódai, mind!
Mert nem veti meg és nem utálja az elesettek nyomorúságát, nem rejti el orcáját előlük, segélykiáltásukat meghallgatja.
Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben, teljesítem fogadalmaimat az istenfélők előtt.
Esznek az alázatosak, és jóllaknak, dicsérik az URat, akik őt keresik. Szívetek legyen vidám mindenkor!
A föld legvégéig mindenkinek eszébe jut az ÚR, és megtérnek hozzá, őelőtte borul le a népek minden nemzetsége.
Mert az ÚRé a királyi hatalom, ő uralkodik a népeken.
Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani.
Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövő nemzedéknek.
Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz.
A mi Istenünk nem a bajt szünteti meg, hanem megjelenik a szenvedő ember mellett – szenvedve, keresztre feszítve. A mi Istenünk személyes jelenlétével vállal sorsközösséget a szenvedővel.
“A mi Istenünk nem veti meg és nem utálja az elesettek nyomorúságát, nem rejti el orcáját előlük, segélykiáltásukat meghallgatja.”
Ez a böjtölő ember első jutalma, ajándéka, ezért ne azt várjuk Istentől, hogy óriási katonaság élén, nagy csinnadrattával, látványos produkcióval, fölmentő seregével betolakszik a világunkba, és kimenti az Övéit. A mi Istenünk odatelepszik a szenvedő, böjtölő ember mellé. A mi Istenünk odatelepszik az imádkozó emberhez.
Ahogyan Ady Endre írja “Az Úr érkezése” című versében:
“Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborús éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.”
“A mi Istenünk nem veti meg és nem utálja az elesettek nyomorúságát, nem rejti el orcáját előlük, segélykiáltásukat meghallgatja.”
Hogy tanítja Jézus, kik látják meg az Istent? “Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.” – Máté ev. 5, 8.
Ez a böjtölő ember második jutalma: Az Isten megmutatja magát – nem rejti el arcát a böjtölő ember elől. Amikor az ember böjtöl, megtisztítja a szívét, kivet onnan mindent, ami zavarja a látását, ezért meglátja az Istent.
“A mi Istenünk nem veti meg és nem utálja az elesettek nyomorúságát, nem rejti el orcáját előlük, segélykiáltásukat meghallgatja.”
Sok embernek az mételyezi a gondolatait Isten iránt, hogy nem merik megszólítani. “Annyit vétkeztem, annyira méltatlan vagyok, olyan messze kerültem Istentől.” – mondja az ilyen ember. Butaság.
A Máté evangéliuma 8. részében olvassuk, hogy a túlpartra igyekvő tanítványok csónakjában Jézus fáradt, és elalszik. Azt mondhatnánk, hogy nem illik zavarni, hiszen a tanítványok nagy része jártas a hajózásban, de nem bírják megtartani a hajót a viharban. Nincs más választásuk, fel kell ébreszteni Jézust. Jézus felébred, lecsendesíti a vihart és a tengert, majd így szól: “Mit féltek, ti kicsinyhitűek?” /Máté ev. 8, 23-27/
A böjtölő ember harmadik jutalma, hogy Isten meghallgatja a segélykiáltását. Nem szabad hallgatni, hanem teljes bizalommal kell megszólítani az Urat. Maga az Úr mozdul, maga az Úr cselekszik válaszul, és szabadulást ad.
A böjtölő ember számára bónusz is van: a távlat, a jövő.
Dávid a 22. Zsoltárban elkezdi dícsérni Istent:
“A föld legvégéig mindenkinek eszébe jut az ÚR, és megtérnek hozzá, őelőtte borul le a népek minden nemzetsége.
Mert az ÚRé a királyi hatalom, ő uralkodik a népeken.
Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani.
Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövő nemzedéknek.
Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz.”
Az Isten által egykor elhagyott, a nyomorúságában összetört, és kifosztott ember kezdi el tanítani a környezetét arra, hogy Istent kell dícsérni. Ehhez az üzenethez, látáshoz és megoldáshoz csak böjtben juthat hozzá az ember. Böjt nélkül hiába kezd bele bárki, nem lesz hiteles. Nem lesz benne mennyei erő.
A nyomorúságban élő ember nem lát távlatot, nem lát jövőt. A megszabadított embernek a távlat és a jövő természetes. Isten odaadja, tessék.
Ámen.
György András, Somorja város református lelkipásztora.
Olvasandó: Jelenések 17
1Odajött hozzám az egyik a hét angyal közül, akiknél a hét pohár volt, és így szólított meg engem: Jöjj, megmutatom neked a nagy parázna büntetését, aki a nagy vizek mellett ül, 2akivel paráználkodtak a föld királyai, és paráznaságának borától megrészegedtek a föld lakói. 3És lélekben elvitt engem egy pusztába, és láttam, hogy egy asszony ül egy skarlátvörös fenevadon, amely tele volt istenkáromló nevekkel, és hét feje és tíz szarva volt. 4Az asszony bíborba és skarlátba volt öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve, kezében aranypohár, tele utálatossággal és paráznaságának tisztátalanságaival, 5és a homlokára írva ez a titokzatos név: A nagy Babilon, a föld paráznáinak és undokságainak anyja. 6Láttam, hogy az asszony részeg a szenteknek és Jézus vértanúinak vérétől, és amikor láttam őt, nagyon elcsodálkoztam.
7Ezt mondta nekem az angyal: Miért csodálkozol? Én megmondom neked az asszony titkát és a fenevadét, amely hordozza őt, és amelynek hét feje és tíz szarva van. 8A fenevad, amelyet láttál, volt és nincsen, de fel fog jönni az alvilágból, és elmegy a kárhozatba. És csodálkoznak a föld lakói, akiknek nincs beírva nevük az élet könyvébe a világ kezdete óta, amikor látják, hogy a fenevad volt és nincsen, de megjelenik. 9Itt van szükség az értelemre, amelyben bölcsesség van. A hét fej hét hegy, amelyen az asszony ül, és ez hét királyt jelent: 10öt elesett, az egyik már uralkodik, a másik még nem jött el, és miután eljön, kevés ideig maradhat. 11A fenevad pedig, amely volt és nincs: ő a nyolcadik, a hét közül való, és elmegy a kárhozatba. 12A tíz szarv, amelyet láttál, tíz király, akik még nem kaptak királyságot, hanem a fenevaddal együtt kapnak királyi hatalmat egyetlen órára. 13Ezeknek közös szándékuk az, hogy felajánlják erejüket és hatalmukat a fenevadnak. 14Ezek a Bárány ellen fognak harcolni, a Bárány azonban legyőzi őket, mert uraknak Ura és királyoknak Királya; és akik vele vannak, azok az elhívottak, a választottak és a hűségesek. 15Az angyal így folytatta: A vizek, amelyeket láttál, ahol a parázna asszony ül: a népek és a seregek, a nemzetek és a nyelvek. 16A tíz szarv, amelyet láttál, és a fenevad meg fogják gyűlölni a paráznát, kifosztják és mezítelenné teszik, húsát lerágják, őt pedig tűzben elégetik. 17Mert az Isten adta szívükbe, hogy végrehajtsák szándékát, hogy szándékuk egy legyen, és felajánlják királyságukat a fenevadnak, míg be nem teljesednek az Isten igéi. 18Az asszony pedig, akit láttál: a nagy város, amelynek királyi hatalma van a föld királyai fölött.
Az olvasott résszel foglalkozó kommentárokban enyhe zűrzavart fedeztem fel. Nagyon kevesen merik felvállalni a konkrét választ azzal kapcsolatban, hogy ez a nagy parázna, ez a minden elképzelhető dísszel felékesített asszony valójában kicsoda.
Gondolkodjunk el együtt azon, hogy a részben emlegetett babiloni lelkület miben, kiben vagy hol kap erőt annyira, hogy a föld királyai fölött történelmi hatalmat képviseljen?
Van némi kockázat a lehetséges megfejtésben, mert az olvasott környezeti jellemzők révén – a hét szarv jelentette hét domb, a nagy vizek jelentette népek, nemzetek és nyelvek összessége – pontosan meghatározható, hogy kicsoda a nagy parázna. Az olvasott rész pontos koordinátákkal meghatározza a földrajzi elhelyezkedését, történelmi tekintélyét és tevékenységét.
isten választott népe minden korban – Krisztus előtt is és Krisztus után is – női alakban van bemutatva a Bibliában. Izrael népe az Úr jegyese, akit az Úr elválasztott Magának, kijelölt Ábrahámban és leszármazottaiban. Menyasszonyaként ünnepli az Úr a sajátjait, akiknek a hűtlensége az ószövetségi időkben is kellő alapossággal van bemutatva.
Az Újszövetségben ez a kép leegyszerűsítődik, ugyanis Jézus nem egy példázatában említi – nagy vacsora, nagy vendégség, a szerzett esküvő -, hogy az Atya Isten a Fia számára a menyasszonyt választott ki, és Jézus visszajöveteléig ez a menyasszony várja Ura érkezését, visszajövetelét.
A női alak minden tekintetben Isten népét jelöli a Bibliában. Az Ószövetségben Isten népe Isten jegyese. Gyönyörű képeket közöl az Énekek Éneke, hogy milyen rajongás jellemzi Istent a saját népe iránt, hogy mennyire elkötelezett. Az Ószövetség prófétai könyvei állomásokba szedve mutatja be, hogy hányszor volt hajlandó az Úr megújítani szövetségét a Hozzá hűtlenné vált választottjával. Ha egész pontos képet akarunk erről, akkor mindenkinek javaslom otthon elolvasni a Hóseás könyvét.
Hóseás próféta volt Istennek az a választott embere, aki azt a parancsot kapta, hogy népe lélektanának szemléltetésére és népe Isten iránti hűtlenségének bemutatására vegyen feleségül egy parázna nőt, Gómert. Bármennyire is tudta maga mellett ezt az asszonyt, gyermekeket is nemzett neki, ez az asszony rendszeresen visszavágyott a “szabad” életre, és Hóseásnak vissza kellett vásárolnia a saját feleségét. A Hóseás története fontos forrása az ószövetségi választott nép romlása meghatározásának.
Az Újszövetségben Jézus Krisztus személyében alakot ölt a vőlegény. Ennek köszönhetően a Hozzá tartozó, Általa kiválasztott menyasszony alakja is egyértelművé válik, aki nem más, mint az egyház, a gyülekezet. Pál apostol írja le, hogy Krisztus a fő, mi pedig a Hozzá tartozó test részei vagyunk – az egyháza és a gyülekezete.
Döbbenetes élmény ezen bibliai alapok révén eljutni azokhoz a történelmileg is igazolható, és földrajzilag is egyértlemű következtetésekig, amelyeket a Jelenések könyve 17. része hordoz.
Közel másfél ezer évig Isten népének a központja volt Róma – a hét dombra épült város. A Földközi tenger partján, az Appenin félsziget szívében egy olyan birodalom, amely minden tekintetben fölékesített, és történelmi tényekkel igazolható hatalmat bontakoztatott ki a föld királyai fölött. A szó legszorosabb értelmében egyetlen lehetséges megoldásként mutatkozik a nagy parázna meghatározásra, hiszen a Vatikán Isten nevében és Isten akaratát kisajátítva nemcsak uralni akarja korunk meghatározó áramlásait, hanem a keresztyénség kizárólagos világméretű központjaként hirdeti saját magát. Ezért a nagy parázna megrajzolt alakja révén a Krisztus eljövetelét közvetlenül megelőző események főszereplőivé teszi mindazokat, akik magukat egyházként, gyülekezetként, Krisztus menyasszonyaként tartják számon.
A Rómában székelő pápa azt állítja magáról, hogy ő Krisztus földi helytartója, Isten kizárólagos képviselője, és e tekintetben egyedülálló erőt, tekintélyt hordoz. Mondhatnánk, hogy református szájból könnyű ezeket a megállapításokat megtenni, de én magam is bevallom, hogy dideregve fogadtam ezeknek az összefüggéseknek a felismerését, mert a föld királyaival paráználkodó, velük együtt nem krisztusi eszközökkel manipuláló Róma hatása napjainkban már nemcsak a római katolikus egyházra jellemző. A magát reformáltnak, protestánsnak mondó közösségek mindegyike, megmételyezve a látvány-világ hatalmától, ugyanilyen lendülettel képes hűtlenné válni Krisztus iránt. Innentől kezdve érezhető, hogy érintve vagyunk mi magunk is, mert a mindenkori egyház – különösen a krisztus evangéliumát tagadó magyarázatok szerint – egyben hatalom is. Sok évszázados tapasztalat van e mögött a lázadó hangvételű meghatározás mögött, ugyanis az egyház viselt háborút, az egyház végzett népírtást, az egyház képes volt gazdasági alapokra cserélni a bibliai alapokat. Ez pedig a mi örökségünk is. Elődeink is katolikusok voltak, hogy ne csak azokat érje e tekintetben megjegyzés, akik napjainkban is azok.
János látomása szerint ez az asszony részeg a vértanúk vérétől, és egy vörös fenevadon ül, amelynek szimbólumai arról árulkodnak, hogy a gonosz szándékának, hatalmának a hordozója. Ez pedig antagonisztikusan ütközik azzal, amit Jézus tanítványainak mond:
„Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ” /János 15,19/.
A hatalom révén szervezett egyház, amely egyszerre intézmény is, saját gazdasággal, katonasággal, történelmi súllyal, ranggal, vagyonnal, az nagyon is evilágból való.
A római katolikus egyház világbirodalom kiépítésére törekedett, és pontosan ez a bibliátlan szándék juttatta odáig, hogy a Krisztus visszajövetelét közvetlenül megelőző eseményék főszereplőjévé tegye. A II. vatikáni zsinat világosan kijelenti, hogy a római katolikus egyháznak ma is törekvése az, hogy uralma alá vonja az egész emberiséget és annak javait.
XI. Gergely ‘ pápa 1372-ben kiadott pápai bullájában (In Coena Domini) magának követeli az egész keresztény világ fölötti uralmat, beleértve a világiakat és a keresztényeket is, és mindenkit kiközösített, aki nem engedelmeskedett a pápának vagy nem fizetett neki adót. Az In Coena-t megerősítették az utána következő pápák is, és 1568-ban V. Pius esküvel fogadta, hogy ezután ez a törvény marad érvényben mindenkire vonatkozóan.
VI. Sándor pápa (1492-1503) kijelentette, hogy az összes addig még fel nem fedezett földterület a római pápa tulajdona, és hogy úgy rendelkezik azokkal, ahogy neki tetszik, Jézus Krisztus nevében, az Ő földi helytartójaként. Akár a portugál, akár a spanyol, akár később a francia gyarmathódításoknak minden egyes négyzetméterét a pápától kellett elkérni, vagy aranyon megváltani. Mindezt Jézus Krisztus nevében.
Ezek az eszközök semmilyen módon nem igazolhatóank bibliai tanításokkal. Sőt, kifejezetten ellene szólnak mindannak, amit Jézus Krisztus tanított. És itt éljünk egy megjegyzéssel, hogy miért a sátán erejét és hatalmát képviselő vörös fenevadon ül – azaz él és mozog – a nagy parázna nő? Azért, mert nem volt Biblia, és ennek köszönhetően hiányzott a Szent Lélek ereje. Ha a Biblia hiányának lélektani következményeit nézzük, akkor az egyéni sors tekintetében és közösségi sors tekintetében egy és ugyanaz: hűtlenség Isten iránt, a gonosz hatalomra jutásának műhelye. Ahol nincs Biblia, ott minden indulat Istennel szemben irányul.
Érdekes képet fest erről Amerika őslakosságának felfedezése, megtérítése, kifosztása és későbbi rabszolgasága. Az aztékok, inkák és maják leszármazottai sem felejtették el, hogy a római katolikus papok a világi fegyvereket igénybe véve őseiknek két lehetőséget adtak: vagy áttérnek a római katolikus hitre (ami gyakran azt is jelentette, hogy ezután rabszolgaként kellett élniük), vagy a halált választják.
Vajon honnan vindikálja magának a római egyház azt a jogot, hogy őt Krisztus globális hatalommal ruházta föl? Mert nem tiszta és egyértelmű mindezt Péter apostolra – állítólag Róma első püspöke volt – fogni, akinek a római hagyomány azt a kiváltságot tulajdonítja, hogy az egyház emberi ura, Krisztus földi helytartója. Ezt kevesen merték megkérdőjelezni a Reformáció előtt. Akik megtették, kivétel nélkül meghaltak. Ennek a hagyománynak az igazolására világi törvényeket alkalmaztak, amelyek jogi és gazdasági kötelezvényekkel jártak. Bibliai igazság nem áll mögötte. Ezt ugyanis tökéletesen tagadják Jézus szavai, amit Pilátusnak mond: „Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének…”
A kevesek által használt Katolikus Enciklopédia ezzel kapcsolatban így nyilatkozik: “Mindenki számára érthető, hogy miért játszik Róma központi szerepet a mai Egyház életében: A Római Katolikus Egyház egyetemes, mégis teljes mértékben Róma püspökének szolgálatára épül. Róma mindig is a kereszténység központja volt, amióta Szent Péter megalapította ott az egyházat.”
Holott az egyházat nem Szent Péter alapította, ezért az egyház nem emberi privilégium, nem az ember igényeinek, eszközeinek, szükségleteinek beteremtésére adatott. Az igazi egyházat Krisztus alapította, és közvetlenül Jézus Krisztushoz kötődik. A Biblia tanítása szerint egyház ott nem létezhet, ahol nincs jelen Jézus Krisztus. A római katolikus egyház tanítása szerint ott lehet csak egyház, ahol püspök van. Magyarul: a pápa hatalmát képviselő emberi jelenlét révén függetlentíti az egyházat az egyház Urától.
Ez a hamis tanítás és felfogás közvetlenül együtt jár bálványszobrokkal, bálványképekkel, búcsújáró helyekkkel, csodatévő ereklyékkel és amulettekkel – mindazzal, amire a Biblia egyetlen motívumot használ: paráznaság Istennel szemben. Tudniillik az, aki Jézus Krisztussal tart fenn kapcsolatot, az a Szent Lélek révén él, megújul, alkot, szolgál. Aki azonban nem Jézus Krisztussal tart fenn kapcsolatot, az más forrásból meríti életének erejét. Ezt példázza tökéletesen a vörös fenevad. Ugyanis a parázna nő minden tekintetben ennek rendelte alá tartását, biztonságát, fejlődését. János apostol csodálkozott ezen, hogy mennyire megváltozott Isten választott népe. Az egykor üldözött – a Jelenések Könyvében is korábban bemutatott -, hányattatott sorsú egyház teljes mértékben képes volt alárendelni magát Isten ellenségének.
Az angyal, aki Jánossal beszél, megfejti a titkot: “A fenevad volt és nincs.” Isten színe előtt Isten ellenségei látszólag vannak, gyakorlati értelemben azonban nincsenek. Az Úr döntött sorsukról, döntött a gonosz és a gonoszok sorsáról, és ennek köszönhetően a sorsuk megváltoztathatatlan. Ezért mondja a Biblia mindarról, ami a gonosztól származik, hogy volt és nincs. Ha meg is jelenik ha fel is bukkan, és kifejti átkozott hatását, az nem jelenti azt, hogy változtatható lenne a sorsa. “Csodálkoznak a föld lakói, akiknek nincs beírva nevük az élet könyvébe a világ kezdete óta, amikor látják, hogy a fenevad volt és nincsen, de megjelenik.” Ha magunk elé engedjük a csodálkozó sokaság képét, akkor egyértelművé válik számunkra, hogy korunk egyre inkább eltorzuló magatartása miért képeken keresztül operál vagy manipulál? Mert minden tekintetben arra számít, hogy a látványon keresztül képes ámulatba ejteni, magával ragadni a közönséget. Ezért kiemelten fontos emlegetni, hogy a hit hallásból van! A hit nem látványfüggő. A hit nem szentképek, oltárképek, csodálatosra csiszolt szobrok – vagy bármilyen más vizuális jelenség -formájából fakad. A Biblia azt mondja, “a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Ígéje által.” Ezért egészséges hitet, vagy egészséges hitre ható egészséges hatást ne várjon senki látványtól. Ez pedig a hitünk védelme érdekében egyre hangsúlyosabban hangoztatandó üzenet. A látvány nem generál hitet, sokkal inkább hitetést.
Az angyal által megfejtett hét fejről és tíz szarvról.
A hét fej egyértelműen hét domb – Róma hét dombra épült -, de ez egyben a föld teljességét is jelenti. A fenevad a maga által közvetített látvány-világ révén uralja az egyetemes, globális emberiség teljes felületét. A tíz szarv tíz király. Sok magyarázat van, amely apróra bontja, és igyekszik megtalálni az egyetemes emberiség olyan tíz uralkodóját, akik beleilleszthetők a látomásba. Sokan emlegetik Sztálint, Hitlert, Napóleont, és más uralkodókat – legyen egyértelmű számunkra, hogy akár a kilencedik, akár a tizedik király korát éljük, ezen a világon rend már nem lesz. Ez a világ nem fog mostani állapotában megújulni, nem fog beköszönteni az emberiség új földi aranykorszaka, mert ez a folyamat nem visszafordítható. Ugyanis a Bárány legyőzi őket – mindenkit, fenevadostól, királyostól, dombostól, az egész világot látványában meghatározó jelenségestől büntetés alá kerül. Nem ideig tartó büntetés alá, hanem örökké tartó büntetés alá.
Ennek következtében érthető, hogy az elámított vagy megszállott parázna nő húsát lerágja a fenevad, és elemészti. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy amikor a gonoszság elhatalmasodik, akkor még a jeleit sem képes megtűrni és elviselni annak, ami egy kicsit is Krisztusra utal.
Ez hozza el a záró mondatot: Korunk hatalmas léptekkel, óriási iramban eszközli ennek az eszkatalógiai jelenetnek a kibontakoztatását.
Mi vár ránk?
Nekünk egyetlen lehetőségünk van – Jézus Krisztus:
Mind a nagy parázna által keltett hatással, mind a fenevad által keltett megszálló erőkkel szemben nem képes megtartani más, csak Jézus Krisztus. Aki Önmagában, mint áldozati bárány, puszta megjelenésével szünteti meg ezt az átkozott, végletekig leromlott állapotot.
Ámen.
György András, Somorja város református lelkipásztora.
Mindent a böjtről / 2
Szívem mint a viasz megolvadt
Olvasandó: Zsoltárok 22, 15-23:
Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben.
Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél.
Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat.
Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám.
Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek.
Ó, URam, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre!
Ments meg engem a fegyvertől, életemet a kutyák hatalmából!
Szabadíts meg az oroszlán szájából és a bivalyok szarvai közül engem, nyomorultat!
Hirdetem nevedet testvéreimnek, dicsérlek a gyülekezetben.
A legyengült ember, aki kénytelen teljes kiszolgáltatottságban élni, az elszakad mindentől, ami körül veszi: a vele ridegül bánó emberektől, a rá értetlenül bámuló környezetétől, sőt saját maga testi állapotáról is. A böjtben az a cél, hogy az ember színről színre álljon az Isten előtt, akadályok nélkül testben és lélekben. Kizárólag a helyes, biblikus böjt foszthat meg bennünket mindattól, ami gátolja az Istennel való közöséget. Erre pedig azért van szükség, mert az ember rajongásig és imádatig képes megszeretni önmagát, képes rajongani a világért. Istennek ezért kell lefosztania rólunk mindazt, ami a hitben akadályoz.
Dávid imádságában eléri a lélektani nulla pontot, azt az állapotot, amikor mindegy, hogy él-e vagy hal-e. Hordozza a fájdalmat, a kiszolgáltatottságot, amikor se tartása, se képessége, se ereje – és bevallja, hogy semmije sincs. Isten lefosztotta őt egészen teremtett állapotára, amikor nincs más csak a test és a lélek. Nincs eredmény, nincs teljesítmény, nincs semmi, csa egy corpus – egy eleven test.
Ebben az állapotban kezd újra feléledni Dávid, mert imádkozik. Nem kapaszkodik semmibe, nem érvel a céljaival, nem hivatkozik másra, csak és kizárólag könyörög. Mint a víz, szétfolyva, kificamodott csontokkal, megolvadt, viasz szerű szívvel, kiszáradt torokkal, ínyéhez tapadt nyelvvel – ha nehéz is,imádkozik, és Isten dicsőségét hirdeti.
Így, megfosztva mindentől, ami érték, rang, eredmény – emberi mivoltától is megszabadulva – hirdeti az Isten dicsőségét.
Jézus akkor hirdette Isten legnagyobb dicsőségét, amikor meghalt. Az Ő élettelen teste ott a kereszten, átlyukasztott kézzel és lábbal, összezuhant testalkattal, megfosztva ruháitól, az emberek értetlen bámulatától hirdette Isten dicsőségét. Emiatt teljesen természetes dolog, hogy a böjtölő nem a maga elvárásaiért könyörög, hanem kizárólag azért, hogy Isten dicsősége mutatkozzon meg. Így éli át a böjtölő ember, hogy Isten meg tud benne dicsőülni. Nagyobb lesz benne az Isten, mint önmaga.
Ámen.
György András, Somorja református lelkipásztora.
Olvasandó: Máté 4,1-11: 1Akkor elvitte Jézust a Lélek a pusztába, hogy megkísértse az ördög. 2Miután negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. 3Ekkor odament hozzá a kísértő, és ezt mondta: Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré! 4Ő így válaszolt: Meg van írva: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” 5Ezután magával vitte őt az ördög a szent városba, a templom párkányára állította, 6és így szólt hozzá: Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat, mert meg van írva: „Angyalainak parancsot ad, és kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben.” 7Jézus ezt mondta neki: Viszont meg van írva: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” 8Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, 9és ezt mondta neki: Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. 10Ekkor így szólt hozzá Jézus: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” 11Ekkor elhagyta őt az ördög, és íme, angyalok mentek oda, és szolgáltak neki.
Nem egyedi jelenség a Bibliában, hogy valakit elragad a Szent Lélek. Az emberiség első nemzedékének tagjai közül ismerjük Énókot, aki “az Istennel járt, és egyszer csak eltűnt, mert Isten magához vette őt.” /1Mózes 5, 24/. Ismerjük Illést, aki előbb negyven nap és negyven éjjel megállás nélkül menetelve jut el Isten hegyéig, a Hórebig /1Királyok 19, 8/ – ez sem az emberi erő teljesítményéről szól, hanem az Illést megelevenítő Szent Lélekről. Sőt, tudjuk, hogy Illés nem ismerte meg a test halálát sem, mert Elízeus beszámol arról, hogy az Úr elragadja őt. /2Királyok 2/. Jézus tanítványai közül Fülöp – aki miután megkereszteli Etiópia kincstárnokát – él át hasonlót, mert elragadja a Lélek a kincstárnok mellől. /Ap.Csel 8, 39/
Az emberiség történelmének ezek az eseményei egyértelműen közlik velünk, hogy akiben a Szent Lélek akadálytalanul kiteljesedhet, azt a Lélek elragadja – azzal Isten azt tesz, amit akar. Sokat mondó lehet életünknek egy-egy váratlan helyzete, találkozása, amit nem magunk, hanem a Szent lélek készít elő. A hitetlen gondolkodás a véletlenre vagy a sorsszerűségre fogná ezt is, de nem úgy a hívő ember. A hívő ember a váratlan eseményekben nem lát, és nem is láthat mást, csak a Szent Lélek munkáját.
Isten ugyanis Szent Lelke révén emeli fel vagy viszi a mélyre az övéit. És ez jól van így.
Jézus megkeresztelkedése után történik ez az esemény, és nem maga zarándokol ki a pusztába, hogy ott megvívja emberfeletti küzdelmét a gonosszal, hanem a Lélek ragadja el. Közel harminc évet élt már emberi testben, és felkészült a szabadító szolgálatra. Valóban itt az idő, hogy emberi testben is szemtől szembe kerüljön a gonosszal, de előbb más dolga van.
Negyven nap és negyven éjjel nem történik semmi, csak annyit őriz a Szentírás, hogy Jézus ez idő alatt nem evett, koplalt. A puszta kopár, sziklás, sivatagos helyet jelöl, az emberi szervezet számára igazi próbatétel. Ilyen körülmények között felszínre kerül, hogy a test és a lélek szimbiózisában, hogy melyik az erősebb – a test vagy a lélek? Napjaink elkényelmesedett társadalmának egyes tagjai ezért keresik az embert próbáló természeti környezetet. Ám míg esetükben az emberi akaraterő diadalaként mutatkozik meg a teljesítmény, addig Jézusnál ez a negyven nap és negyven éjjel nem testi erőlködés az életben maradásért, hanem imádság.
Vegyük ezt nagyon komolyan, mert minden váratlanul ránk szakadt, embert próbáló magány az Isten műhelye, ahová a Szent Lélek maga visz bennünket. Nem szégyen ilyenkor elvonulni, mindent és mindenkit magunk mögött hagyva imádkozni. Különösen érdekes, hogy ugyanezt fedezhetjük fel a korábban emlegetett Illés prófétánál, aki halálos ellenségeinek fenyegetése miatt elbujdosik, és súlyos depresszióba kerül. De imádkozik. Keresi az Isten közelségét. Ki lehet, és ki kell mondani Jézussal kapcsolatban ugyanúgy, mint magunkkal kapcsolatban: Isten közelségét úgy kell keresni, hogy félretesszük, ami akadályoz. Néha ez könnyű. Személyes életünkben is találunk számos példát, amikor becsukjuk az ajtót, kikapcsoljuk a készülékeket, és odaállunk Isten elé. Időnként azonban az Isten Lelke olyan helyzetet teremt számunkra, amikor nincs más választásunk, csak az imádság. Ez is jól van így. Fogadjuk örömmel, és Isten iránti hálával az embert próbáló, lelket feszítő, testet emésztő élethelyzetet is, mert Isten így formálja – faragja – az embert.
Az evangéliumok tanítása szerint Jézus minden magányosan töltött percében imádkozik. Nem meditál – azaz nem befelé fordul -, hanem Isten felé fordul. Nem önmagában keres választ, hanem Isten felé fordul. Nem “agyal”, nem “spekulál”, hanem még az érzéseit is megosztja az Atyával. Mind bibliai, mind pedig lélektani szempontok alapján ez a igazi böjt alapja, kiinduló pontja. Azaz nemcsak egy-egy rossz vagy jó szokását hagyja el ilyenkor a böjtölő, hanem mindennel szakít, és testestől lelkestől az Atya Isten felé fordul.
Ejtsünk még szót a negyven nap és negyven éjjel jelentette fizikai megpróbáltatásról. Ennyi idő étel nélkül a totális fizikai gyengeséget jelenti, ami az orvostan szerint rengeteg tünettel jár együtt: sorvad az izomzat, gyengülnek a csontok, a test elkezdi felemészteni önmagát. A pszichének óriási megterhelés, hogy kordában tartsa a tudatot. Alkattól függően 7-10 napra tehető az az időszak, amit károsodás nélkül képesek lehetünk elviselni étel nélkül. Persze tudunk extrém állapotokról is, de a Jézussal kapcsolatban emlegetett negyven nap és negyven éjjel minden emberi tűrőképességet meghalad. Hogy mi tartja Jézust életben? Minek köszönhető az, hogy ez az ember még lélegzik, hogy ép a keringése, hogy ép a tudata, hogy a teste még funkcionál? A Léleknek. Ugyanis az Isten Szent Lelke nemcsak megelevenít, hanem életben is tart. Ezt különösen a hívő ember tudja igazolni, amikor az ember szembesül saját életének súlyával, akkor semmi más nem tartja életben az embert – semmi más nem akarja életben tartani az embert, csak az Isten Lelke. Ezt egészen pontosan igazolja az előbb emlegetett Illés próféta sorsa is, aki depressziójának legmélyén azt mondja Istennek, hogy “vedd el az életem, nem akarok élni.” A Szent Lélek – fizikailag bizonyítva van – tartja fent Jézusban a keringést, a testi értelemben végletekig elfogyatkozott életerőt. Jézus tehát negyven nap és negyven éjjel a saját testével küzd. Így is példát ad nekünk: először a test kívánságait kell legyőznünk. Ez pedig üzenet számunkra:
Először a test kívánságai fölött kell győznie annak, akit Isten a gonosz munkájának lerombolására hívott el!
Pál összegzi ezt saját tapasztalatai alapján: “Megsanyargatom és engedelmessé teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” /1Korinthusz 9, 27/
Az Isten akaratát és erejét böjttel kereső ember számára ezért ez a következő teendő: legyőzni a test kívánságait! “Akik test szerint élnek, a test dolgaira törekszenek, akik pedig Lélek szerint, a Lélek dolgaira. A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség, minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert Isten törvényének nem engedelmeskedik, és nem is tud engedelmeskedni. Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.” – írja Pál ismét csak apostol. /Róma 8, 5-8/
Így ennek a negyven napnak és éjjelnek, amit Jézus teljes fizikai megpróbáltatások között él át, ez az értelme.
Érdekes, hogy ameddig Jézus emberfeletti önsanyargatása nem telik be, addig a gonosz meg se jelenik. Ez pedig a böjt egyik kiváltó okát fedi fel előttünk: a gonosz a gyengeséget keresi – életünknek azt a momentumát, idejét, állapotát, amikor az ember tűréshatáron mozog. Negyven nap és éjjel után Jézus megéhezik. Ennyi idő után felszínre kerül az éhség, és nem képes elnyomni magában sem: jelentkezik a test, enni kér. A test jelentkezésének pillanatában – mondhatni, ezzel összhangban – jelentkezik a gonosz is, aki a maga szenzoraival hihetetlenül érzékenyen képes reagálni a test indulataira. Megjelenik a kísértő, és kifejezetten az éhségre fókuszálva megszólal:
– Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!
Meggyőződésem, hogy Jézus koplalásakor nemcsak az jelentkezett nála az ingerek szintjén, hogy éhes, hanem az is – ahogyan minden embernél előfordul – , hogy hogyan juthatna ételhez. Neki, mint Isten Fiának elég lett volna kinyújtania a kezét bármelyik napon, és a Benne lévő isteni erő akadálytalanul átalakította volna a követ kenyérré. De nem tette. Fontos állomás ez, mert úgy látszik, hogy Jézus a maga koplalását ellensúlyozandó isteni erejét is az imádságra összpontosította. Nem önmaga szolgálatába állítja, nem önmagáért cselekszik. Sőt, nem is olvashatjuk sehol az evangéliumokban, hogy Jézus önmagáért cselekedne. Jézus önmaga miatt soha nem tesz csodákat, még önmagát dicsőítendő sem tesz semmit – mindent az Atyának és az Atyáért tesz. A gonosz, a kísértő ebbe a mutatkozó hézagba kívánkozik befurakodni. A testében szenvedő, ám Isten Szent Lelkével élő Jézusnak felkínálja a lehetőséget. Talán Jézus nem tudta, hogy neki elég kinyújtania a kezét, és kenyérré válik a kő? Talán Jézus nem tudta, hogy teste sanyargatásának önmaga könnyedén véget tudna vetni? Dehogynem. Ahogyan mi magunk is tudjuk. Egy-egy bátor indulatból született önsanyargatásból könnyen ki tudunk lépni. Aki valaha is fogyókúrázott, az tudja, miről beszélek. Könnyű kimenni éjszaka a hűtőhöz, beleharapni egy kolbászba, és vége a koplalásnak.
A lehetőség, amit a kísértő sugall – mert meggyőződésem, hogy ez nem egy hangos szózat, nem is egy prédikáció, hanem egy sugallat – tökéletesen azonosul azzal a sugallattal, amit Éva hallott a jó és a rossz fájának árnyékában. Egyrészt a közlő ugyanaz, másrészt ugyanaz a célja is: “Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” /1Mózes 3, 1/ Hát Jézus ne tudná megváltoztatni a kő állagát, és enni belőle? Csakhogy Jézus nem akar. Különösen azért nem, mert a gonosz sugallja. Ezért nem akar. Itt a böjtünk következő feladata: Meg kell vizsgálni, kinek vagy minek engedünk, engedelmeskedünk! E tekintetben a kísértő hihetetlenül kifinomult eszköztára ingerek milliárdjait szabadítja rá az emberiségre. És nem kizárólag a bennünket körülvevő reklámhadjárat impulzusaira gondolok – már minden a reklámról és a fogyasztásról szól -, hogy akár külső ingernek és belső vágynak engedve lágyuljon el az ember. Sokkal inkább arra utalok, hogy az Isten ereje nélkül ellenállhatatlannak tűnő sodrásnak az egyetemes emberiség elkezdett engedelmeskedni. Milyen meghatározó lett életünkben a közös divat, és mennyire át lett programozva a társadalom, miszerint az ember testi-lelki egyensúlyát testi jólétben keresi?!
Jézus válaszára szeretném felhívni a figyelmet: “Meg van írva…” Emiatt szeretném hangsúlyozni a bibliaolvasás szükségességét a böjtben. Mert honnan tudná a Bibliát nem ismerő ember, hogy mi van megírva? Vannak, akik amolyan szent érzületben élik az életüket, és van általános látásuk, keresztyén műveltségük révén van konkrét iránya az életüknek, de hogy egy-egy eseményben, aznap, ott és akkor mit üzen Isten, azt nem tudják. Ezért nincs is konkrét válaszuk – ezért bizonytalanok és bizonytalaníthatóak el sokan. A minden napi bibliaolvasásnak ez az oka, ezért van rá szükségünk, mert Isten minden nap megmondja azt, hogy mi van megírva éppen arra a helyzetre, amiben vagyunk. Ezért szoktam mindig elcsodálkozni azon, ha valaki nagyvonalúan kezeli a bibliaolvasást, és csodálkozik, hogy nincs látása, válasza; és csodálkozik, hogy gyakran elragadják taszító vagy vonzó indulatok. Jézus azt mondja: “Meg van írva!”
Mi van megírva? „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” Jézus ezt ette. Ezzel táplálkozott. Hogy ennek legyen íze is a szánkban, hadd idézzem a Példabeszédek könyvét: “Lépes méz a gyönyörűséges beszédek; édesek a léleknek, és meggyógyítói a tetemeknek.” /Példabeszédek 16, 24/ Ha volt már lépes méz a szánkban a maga gazdag ízvilágával, energiájával, akkor érthető, hogy mennyire képes megváltoztatni az Isten Ígéje az ember testi igényeit, ingereit is. Erre pedig érdekes módon a gonosznak nincs szava. Nem is forszírozza tovább Jézus éhségét, Jézus pedig nem hajlandó rajta változtatni, mert „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”
Ámen.
György András, Somorja református lelkipásztora.
“Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”
Olvasandó: Máté 6, 5-25
Vannak görcsök az ember lelkében – féltékenység, harag, bántódás, bántás – amiket az ember önmagában nem tud feloldani, de harcol vele. Emészti az embert, sőt, képes teljesen felemészteni is. Ahogy a Bibliába olvassuk, “a bűn zsoldja a halál” /Róma 6, 23/, azaz a halálunknak a bűn a közvetlen forrása. Ez pedig minden valaha élt emberre egyszerre érvényes. Jézus Krisztusban lesz ez teljesen egyértelmű, hiszen “a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” /Ézsaiás 53, 5/
Isten érzékeli az emberben felgyülemlett feszültséget, mert jól tudja az Isten, hogy a bennünk megszületett bűnnel egyedül nem tudunk mit kezdeni. Még Káint is megszólítja,pedig még csak önmagában hordozza a bűnt: “Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!” /1Mózes 4, 6-7/ Nemcsak az a bűn Isten előtt, ami az emberek előtt lelepleződött, ami látszik. Isten előtt az a bűn, amit Isten bűnnek tart. Mert a gondolatban született bűn is sérti Istent. Dávid ezt úgy fogalmazta meg: “Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz.” /Zsoltárok 51, 6/ Minden bűn az Istent sérti – az Isten családját rontja meg. Emiatt nincs egyetlen ember sem, aki Isten előtt vállalhatná a bűnei következményét. Senki nem tud eleget tenni Isten igazságának a bűn miatt. „Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem.” – írja Pál apostol. /Róma 3, 10-12/
Nincs más lehetőségünk, se választásunk, csak az, hogy a bűn miatt Istentől kérünk és várunk bocsánatot. Egy családban ez természetes, hiszen az Atya szereti a fiait, és azoknak, akik bocsánatot kérnek, megbocsát. Isten országában ez maga a racionalitás. Ezt bizonyítja János apostol is írása is, amikor leírja: “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő igéje.” /1János 1, 9-10/ Ha azt merjük mondani Istennek minden nap a Miatyánk-ban, hogy “mi Atyánk, bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, akkor ebből természetesen következik, hogy nem tudjuk önmagunkat feloldozni, hanem magától Istentől várunk bocsánatot és feloldozást. Napjainkban sokan élnek úgy, hogy a feloldozáshoz elég megbocsátani önmaguknak. Bármennyire kecsegtető ez a felfogás, értelmetlen.
Korunkban sokféle gyakorlata van a megbocsátásnak. Íme kettő, ami az együttélésünket jellemzi:
1 – “Megbocsátok, de nem felejtek.” Ám ezzel a megbocsátó, csak a fölényét igazolja. Káini lelkület ez, ami a másik ember fölé rendeli önmagát. Isten nem így bocsát meg nekünk. Az Ézsaiás könyvében olvassuk: “Én, én vagyok az, aki eltörlöm mégis álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.” /Ézsaiás 43, 25/ Mikeás könyvében pedig írva van: “Van-e olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését? Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad. Újra irgalmas lesz hozzánk, eltapossa bűneinket, minden vétkünket a tenger mélyére dobja!” /Mikeás 7, 18-19/ Ezért a “megbocsátok, de nem felejtek” bűnbocsánati technika hiteltelen, csak tovább rombolja Isten családját.
2 – Keleti filozófiából származik az a divatos felfogás, hogy bűn nem létezik,minden relatív. E szerint a felfogás szerint azért van jó meg rossz, hogy ezek kiegyenlítsék egymást, és az embernek csak el kell viselnie a jó és a rossz közötti feszültséget. Ez a nézet fényévnyire van a Biblia tanításától, ami szerint Isten bocsánata az embernek létszükséglete. Isten bocsánata nélkül nem állítható helyre az egyensúly, nem lesz sem külső sem belső harmónia.
A megbocsátás biblia technikája, gyakorlata egyértelmű. Az Isten caládjában megbomlott rend helyreállítása érdekében szükség van arra, hogy valaki áldozatot hozzon. Ezt tárja elénk a Biblia – ezért jött Jézus, hogy a bűneink terhét magára vegye. Nem bennünket büntetett és büntet Isten a vétkeinkért, hanem Jézust. Nem Téged kér számon az Isten a bűneid miatt, hanem minden bűnünk miatt Őt érte a büntetés. Ez pedig nem más, mint a keresztyénség axiómája: Csak az tud megbocsátani, akinek Isten megbocsátott. Akit Isten még nem oldozott fel, az nem tud megbocsátani.
Ezért mondja Jézus: “Ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” /Máté 6, 14-15/
Hiteles bocsánat és feloldozás, ennek következtében pedig hiteles felszabadulás csak a Jézus bocsánatából fakad. Nem a mi bocsánatunkból. Ha végre hajlandó vagy megbocsátani az ellened vétkezőknek, akkor a Jézus bocsánatát adot tovább. Jézus bocsánata pedig örök életre lekötelezte az Övéit.
Ámen.
György András, Somorja református lelkipásztora.
Mindent az imádságról / 1
Olvasandó: Zsoltárok 11
A karmesternek: Dávidé.
Az Úrhoz menekülök. Hogyan mondhatjátok nekem: Menekülj a hegyre, mint a madár?!
Mert a bűnösök már feszítik az íjat, rátették a nyilat a húrra, hogy rálőjenek lesből a tiszta szívűekre.
Ha az alapokat is lerombolják, mit tehet az igaz ember?
Az ÚR ott van szent templomában, az ÚR, akinek trónja a mennyben van, lát a szemével, pillantása megvizsgálja az embereket.
Az ÚR megvizsgálja az igazat és a bűnöst, szívből gyűlöli azt, aki az erőszakot szereti.
Hullasson a bűnösökre kénköves, tüzes parazsat, perzselő szél legyen osztályrészük!
Bizony, igaz az ÚR, igaz tetteket szeret; a becsületes emberek meglátják arcát.
Dávid nagyon szeretett imádkozni. Honnan tudhatjuk ezt? Onnan, hogy le is írta az imádságait. Egyrészt így emlékeztette magát sorsának fordulópontjaira, másrészt Dávid az imádságba menekült. Minden elől és mindenhonnan. Abban is biztos vagyok, hogy gyerekkorában alakult ki benne az imádságnak ez a rutinja. Ő így élte meg a magányát – Istennel beszélgetve.
Nem kell és nem szabad emögött misztikus összefüggéseket keresni, ugyanis nem arról van itt szó, hogy ketten ültek a legelőn – Isten és Dávid -, és beszélgettek. Hanem a gyerekléleknek egyik gyönyörű sajátosságáról árulkodik: a gyerek hamar megtalálja Istennel a közös hangot, és nincs szüksége arra, hogy lássa azt, akivel beszél. Így, mint gyerekkori ösztön nő bele Dávid lelkivilágába az imádság. Vonzó, ugye? Sőt, talán kicsit romantikus is, ahogyan elképzeljük a legelőn imádkozó kisfiút.
De most hadd rántsak le mindenkit a valóságba, mert Isten most is várja a gyerekkor vagy a felnőttkor magányában felé forduló kis embereket. Hiába. Isten hiába vár nyitott lelkű, tiszta szívű, önmagukat teljesen az Úr gondviselésére bízó gyerekekre / emberekre – azok vagy a számítógép, vagy a televízió, vagy a mobiltelefon bűvöletében élnek. Ugye, mennyire igaza van Dávid 11. Zsoltárban leírt szavainak:
“Ha az alapokat is lerombolják, mit tehet az igaz ember?”
Pedig az alap annyira jó: “Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be oda. Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.” /Márk 10, 14-16/
Az Isten által teremtett alap annyira jó, a gyermek fogékony, a szíve nyitott, a szeme tiszta és őszinte – az ilyeneké az Istennek országa. Az alapokat mégis leromboljuk. A gyerekeknek nincs módjuk magányukban, zárt kicsi világukban az Istent keresni, mert már kicsi koruktól fogva a látványnak élnek. A mai gyerekeket már nem köti le, ha nem látnak valami szenzációsat, valami látványosat. A tanítók szinte belerokkannak, hogy mindenféle módon lekössék a figyelmüket. Hiába a sok erőfeszítés. Az alapok le vannak rombolva torz alakok köré szőtt mesékkel, villódzó képekkel – és ezekkel telik meg a lelkük.
Mit tehet ilyenkor az ember? Mit tehet az imádkozó szülő, aki már elrontotta gyermeke nevelését és neveltetését? Mit lehet ilyenkor tenni, amikor a felnőtt társadalom is a látvány bűvöletében él, és a látványtól várja, hogy megteljen a lelke Isten Szent Lelkével?
Ez egy nagyon komoly kérdés. Nem szabad bagatellizálni. Sőt, igenis azért kell erről beszélni, mert az alapok lerombolása – az imádság tekintetében is – a felnőttek bűne. A szülők és a nagyszülők generációjának a hibája és hiányossága. Már nem pusztán arról van szó, hogy nemzedékek nőttek fel anélkül, hogy látták volna a szüleiket imádkozni, templomba járni. Ma már sokkal inkább arról van szó, hogy a gyerekek a szüleiktől és a nagyszülektől kapják ajándékba az alapokat leromboló eszközöket és tapasztalatokat. Karácsonyra, húsvétra az a jutalom, hogy gyülekezet és templom helyett elmegyünk kirándulni, vásárolni. Plázák kirakatainak vonzásáról, mobiltelefonok és tabletek nyújtotta szórakozási lehetőségekről van itt szó. Ezekben merül ki az ünnep, erről szól a vasárnap is – az időt, amit az Úrra kellene szánnunk, azt magunkra szánjuk.
Mikor imádkozzon a gyerek? Hol imádkozzon a fiatal? A hangzavarban, a szikrázó reklámok között, a fergeteges tempójú mesék és filmek alatt? Le vannak rombolva az imádság alapjai -holott az Isten által teremtett, ajándékba kapott alap jó. A lélek ahelyett, hogy feltöltődne, kiürül, és megtelik a szórakozás és a játék szemetével.
Mit tehet ezzel az igaz ember? Mit tehetünk mi, megigazult, vagy megigazulást kereső emberek?
Na látjátok, ezért jó olvasni és hallani Dávid imádságát:
“Az Úrhoz menekülök. Hogyan mondhatjátok nekem: Menekülj a hegyre, mint a madár?!”
Ugyanis ez a romlott állapot ember számára megoldhatatlan. Hiába mondják sokan, van emberi megoldás: “Hogyan mondhatjátok nekem: Menekülj a hegyre, mint a madár?!” Nincs emberi megoldás. Ha csak arra tekintünk, hogy napjainkban mennyire megszaporodott a kényelmi betegségben szenvedő, pszichés zavarokkal élő gyerek és fiatal, már az is legalább el kellene, hogy gondolkodtassa a felnőtteket, hogy bevalljuk végre, nagyon elrontottunk valamit: hibát, bűnt követtünk el Isten szemében. A magunk mindenek feletti szórakoztatásával és kényeztetésével romboltuk le a gyermeki lélek Istentől származó alapjait. Ha van valami, ami miatt kollektív bűnbánatra kellene kötelezni a felnőtt társadalmat, hát ez az. A mi nemzedékünk bűne, hogy kiégett tekintetű és kiégett lelkű gyerekek nőnek föl, akik istenséget látnak pénzben, szórakozásban és kényelemben; akik semmi mást nem hajlandóak elfogadni, csak ami a kényelmüket szolgálja. Na látjátok, erre sincs emberi megoldás. Mert ez nem egy műszaki hiba, amit egy-két módosított mozdulattal orvosolni lehetne. A pénz, a kényelem és a szórakozás bálványozására nevelt gyermekek és fiatalok ezeket a bálványokat imádják Isten helyett. Ezzel van tele a lelkük, és ezek miatt nem jut el hozzájuk az imádság csendje, a tiszta, mennyei szeretet üzenete.
Emiatt gyorsul a világunk – vagy inkább emiatt rohan a vesztébe a ma élők nemzedéke -, mert már csak úgy köt le egy könyv, egy film, egy élmény, ha tele van akcióval, ha egyre merészebb, egyre erőszakosabb, és egyre több tabut dönt le. Nem tudom, és nem is akarom máshoz hasonlítani ezt a katasztrófával fenyegető jelenséget, mint a kábítószer használathoz. Azt is folyamatosan fokozni kell, hogy a függő elérje az elvárt hatást, a delíriumot, az eksztázist.
Ugye, most már egyértelmű, hogy ebből menekülni kell. Ebből nem lehet emberi eszközökkel kiszállni – itt nem használ a nemzedékek óta felhalmozott embergondozó tudásunk, mert meghaladja a képességünket és a tudásunkat. Menekülni kell.
Itt az idő, hogy úgy meneküljünk, mint Dávid – az Úrhoz. Istenhez, Aki fentről nézi ezt a bennünk és rajtunk kibontakozott rontást. Csak Ő tud kiragadni bennünket is és a gyerekeinket is a nyilvánvaló vesztünkből. Igen, imádkozni, könyörögni, böjtölni kell a gyerekeinkért, akinek a lelkét megrontotta a felnőtt társadalom felelőtlensége. Meneküljön az Úrhoz minden szülő, és menekítse a családját mindenki, aki csak teheti.
A Biblia egyik borzalmas és szívszaggató története Sodoma és Gomora pusztulása. Lenyűgöző környezetben épült városok voltak ezek. Tökéletes feltételt kínáltak az emberi élet számára. Ezért választotta Lót is – Ábrahám unokaöccse – családja számára ezt az ideális helyet. Az alap – a környezet, a természeti adottságok nyújtotta lehetőségek – itt is tökéletes volt, de az ott lakók annyira lerombolták az alapot, hogy gonoszságuk felhatott az égig. Isten megelégelte ennek az önkényeztető és öngyönyörködtető városnak a perverzióit. Ott ugyanis nem voltak keretek. Ott minden szabad volt. A lakosságból ez a magatartás kiölte a gátlásokat. Sodoma és Gomora lakói mint szexuális játékra kiéhezett horda fogadja a Lót megmentésére a városba érkezett angyalokat is.
Isten döntött a két város pusztulásáról , és ebbe a döntésébe beavatja szolgáját Ábrahámot, mert ott lakott Lót – Ábrahám unokaöccse – családja. Mit tehet ilyenkor az igaz ember? Mit tehetett Ábrahám? Könyörgött. Térdre rogyott, és imádkozott ezért a két városért:
“Vajon elpusztítod-e az igazat is a bűnössel együtt? Hátha van ötven igaz ember abban a városban? Akkor is elpusztítod, és nem bocsátasz meg annak a helynek azért az ötven igazért, akik ott laknak? Távol legyen tőled, hogy ilyet tégy, hogy megöld az igazat a bűnössel együtt, és úgy járjon az igaz is, mint a bűnös! Távol legyen tőled! Vajon az egész föld bírája nem hozna-e igaz ítéletet? Az ÚR így felelt: Ha találok Sodoma városában ötven igazat, megkegyelmezek értük az egész helynek. Ábrahám újból megszólalt: Tudom, merész dolog, hogy szólok az én Uramnak, bár én csak por és hamu vagyok. De ha az ötven igaznak öt híja lesz, elpusztítod-e az öt miatt az egész várost? Ő ezt felelte: Nem pusztítom el, ha találok ott negyvenötöt. Ismét szólt hozzá, és ezt mondta: Hátha negyven található ott! Az ÚR így felelt: Nem teszem meg a negyvenért. Ne induljon föl az én Uram, hogy beszélek – szólt Ábrahám –, de hátha csak harminc található ott! Ő így felelt: Nem teszem meg, ha találok ott harmincat. Ábrahám ezt mondta: Tudom, merész dolog, hogy szólok az én Uramnak: hátha húsz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el a húszért. Ábrahám ezt mondta: Ne haragudjon az én Uram, hogy még egyszer szólok: hátha csak tíz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el a tízért.” /1Mózes 18, 23-32/
Nem volt ott tíz igaz ember sem. Csak Lót és két lánya, sajnos még a felesége sem volt képes belátni, hogy menekülnie kell, és nem szabad meghátrálnia. Sőt, még Lót is “tétovázott, megragadták a férfiak a kezét meg a feleségének és két leányának a kezét, mert az ÚR megszánta őt. Kivitték, és otthagyták a városon kívül. Amikor vitték őket kifelé, ezt mondták: Mentsd az életedet! Ne nézz hátra, és ne állj meg sehol a környéken! A hegyre menekülj, különben elpusztulsz!” /1Mózes 19, 16-17/
Mindez Ábrahám imádságára és könyörgésére adott válasz. Ezért mondom Nektek: Meneküljetek az Úrhoz! Még ma, ne szabad tétovázni, nincs helye a mérlegelésnek – aki meg akar menekülni, és meg akarja menteni a gyermekét, családját, az könyörögjön, meneküljön az Úrhoz!
“Mert a bűnösök már feszítik az íjat, rátették a nyilat a húrra, hogy rálőjenek lesből a tiszta szívűekre.”
Csak az Úr, csak az Isten menthet meg, csak Ő szabadíthatja meg az embert korunk romlásából. Mert a bűnösök már mindenkire lesnek, a gyermeklelket is be akarja mocskolni, a fiatalt is meg akarja bélyegezni, és meg akarja sebezni. Állítom, hogy soha nem volt e tekintetben veszélyesebb időszak az emberiség történelmében. Az egész emberiséget behálózó digitális kommunikációnak köszönhetően a közvetített rontás elől ma már szinte senki sem rejtőzhet el. A legutolsó eldugott településtől kezdve a legmodernebb metropoliszig mindenhova elérnek a tiszta szívet célba vevő nyilak. A tiszta szív Isten oltalma nélkül ma is védtelen és kiszolgáltatott – megrontható, kihasználható.
“Az ÚR ott van szent templomában, az ÚR, akinek trónja a mennyben van, lát a szemével, pillantása megvizsgálja az embereket. Az ÚR megvizsgálja az igazat és a bűnöst, szívből gyűlöli azt, aki az erőszakot szereti. Hullasson a bűnösökre kénköves, tüzes parazsat, perzselő szél legyen osztályrészük!”
Az Úr ott van szent templomában – itt van közöttünk, lát, észlel és hall mindent -, menjen oda az ember is. Oda kell menekülni Hozzá, hiszen csak Ő ad oltalmat, csak Ő menthet meg. Ez pedig legyen felszólítás mindenkinek! Ő meg tudja tisztítani a megrontott szívet, újjá tudja szülni a megromlott életet, be tudja gyógyítani a sebet.
Ma az imádság nem más, mint az egyetlen igaz tett – magyarul, a megoldás. Ezt a megoldást maga Isten kínálja nekünk. Az imádság nem más, mint megoldás. Csak az imádkozó ember látja meg az Urat és az Úr szabadítását. A többiek elől el van rejtve.
Jézus csodatetteinek egyik legmeghatóbb története a pogány asszony lányának megszabadítása: “egy kánaáni asszony, aki arról a környékről jött, így kiáltozott: Uram, Dávid Fia! Könyörülj rajtam! Leányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek! Jézus azonban nem válaszolt neki egy szót sem. Erre odamentek hozzá a tanítványai, és kérték: Bocsásd el, mert utánunk kiáltozik. De ő így felelt: Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz. Az asszony pedig odaérve leborult előtte, és ezt mondta: Uram, segíts rajtam! Jézus erre így válaszolt: Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak. Az asszony azonban így felelt: Úgy van, Uram! De hiszen a kutyák is esznek a morzsákból, amelyek gazdájuk asztaláról lehullanak. Ekkor így szólt hozzá Jézus: Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod! És meggyógyult a leánya még abban az órában.” /Máté 15, 22-28/
Senki nem hitte, hogy ez az asszony rá tudja venni Jézust a szabadításra. Még a tanítványok sem. A mai tanítványok közül is sokan legyintenek, ha emberi léptékek szerint megoldhatatlan feladattal kerülnek szembe. Ám ez az asszony nem adja fel. Szabadulásért, tisztulásért könyörög a lánya számára. Bízik Jézus megszólításában – bízik az imádságában -, mert nagyon jól tudja, hogy emberekben nem bízhat, csak Jézusban. Emiatt nem törődik azzal, hogy kényelmetlennek tartják a kiáltozását, nem érdekli, ha lenézik- imádkozik.
“Bizony, igaz az ÚR, igaz tetteket szeret; a becsületes emberek meglátják arcát.” Hát meglátta ez az asszony is. Jézus meggyógyította a lányát. Megtisztult a lelke. A gonosz lélek, ami addig gyötörte, eltakarodott.
Az imádság a megoldás. Ma is. Most is.
Ámen.
György András, Somorja református lelkipásztora.
Ahogyan Jézus imádkozik / 1
Olvasandó: János ev. 17, 1-5: Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem: és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett.
Nem lehetünk eléggé hálásak Jézusnak, amiért tanítványainak időnként megengedte, hogy belehallgassanak imáiba. Gyakorlati értelemben ez nem más, mint a keresztyénség beavatási szertartása: a választottaknak részük lehet az Atya és a Fiú közösségében.
Én ezt jelenetként úgy tudom elképzelni, mint ahogyan ma egy istentisztelet zajlik. Jézus befejezi a tanítást, és a szavak súlya alatt roskadozó tanítványok arra lesznek figyelmesek, hogy Jézus az égre emeli a tekintetét, majd megszólítja Atyját.
Nincs ennél természetesebb hangsúlyváltás: elmondta mindazt, amit az Atya rábízott – átadta az üzenetet -, és ezt követően nem marad más, mint az imádság. A magam részéről is sokszor érzem, hogy egy-egy beszélgetést nem szabad imádság nélkül befejezni, és az a legtermészetesebb lezárás, ha imádkozunk – megszólítjuk az Istent, a mi Atyánkat, hogy Ő gondozza mindazt, ami elhangzott.
Aki szereti Istent, az tudja, miről beszélek, az tudja és érzi, hogy keresztyén embernek az imádság olyan, mint a levegővétel – természetes létszükséglet. Jézus imádságait olvasva a természetesség az első benyomás. Nem kellenek nagy előkészületek, nincs szükség szertartásosságra, elég felemelni az égre a tekintetet. Föl, az Atyához.
Példaként csak még egy esetet szeretnék felhozni, az ételszaporítás csodáját. A tanítványok feszültek, hiszen egyszer ötezer, másszor négyezer éhes szempár figyeli mindazt, amit csinálnak. Amikor egy gyerek odaadja nekik – a közösbe – kevéske elemózsiáját, akkor megszólal belőlük a racionalitás: “Mi ez ennyi embernek?” Csak Jézus nyugodt, kezébe veszi az emberek kevesét, és felemeli a tekintetét az égre – imádkozik. Jézus imádsággal győzi le a feszültséget. Mindegy, hogy az éhes ember, vagy a gyerekéért aggódó szülő, vagy az önmagából kifordult emberi gonoszság feszültsége – imádsággal le lehet győzni.
Van egy másik érdekesség is, az hogy Jézus a tanítványok füle hallatára hangosan imádkozik. Ez is természetes ott, ahol az Úr gyermekei vannak együtt. A magam részéről nem szeretem a néma imaközösséget. Ahol csak szavak nélkül tudnak imádkozni, ott nincs meg az egység a közösségben. Ott rejtegetnek valamit, és mindenféle körmönfont magyarázatok mögé bújtatják, hogy félnek imádkozni. Kérem, ne sértődjön meg senki, de bolondság félni az imádságtól. Esztelenség Isten elől elrejtőzni. Mégis ez a gyakori, ez az általános, és úgy viselkedünk, mint Ádám és Éva a bűneset után: “Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el.” /1Mózes 3, 10/ Ugyanígy viselkedik az is, aki azt mondja, hogy nem tud imádkozni. A valóságban félelemből nem akar, mert meghallotta Isten hangját. A bibliabeli bukott emberek közül sokaknak okozta ez a vesztét: féltek megszólítani az Istent.
Íme néhány elrettentően rossz példa:
Káin, aki testvére vérét ontotta, még a tette súlyát sem érzi, ezért dölyfösen azt válaszolja az Úrnak: “Talán őrzője vagyok-e az én testvéremnek?” /1Mózes 4, 9/ Az ilyen emberre okkal mondhatjuk, hogy bolond – ahelyett, hogy összetörne a gyilkosság miatt, inkább gőgös marad, és nem tart bűnbánatot.
Saul király, amikor meghallja Sámuel prófétától, hogy elvetette az Úr, akkor a látszat kedvéért inkább ünnepelteti magát, ahelyett, hogy megszaggatná a ruháit, térdre esne és könyörögne kegyelemért.
Júdás tanítványi csókkal közeledik, és Jézus szánakozó kérdésére – “Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” – nem válaszol. Nem hajlandó meg se szólalni, és a némaságba zárt bűntudat felőrli az embert – öngyilkos lesz.
Ezeknek a némaság lett a vesztük. Nem mernek imádkozni, kérni, könyörögni. Holott tökéletesen tudják, hogy az Atyjukat kellene csak megszólítani. A mi Atyánkat.
Jézus egyik csodatétele révén közel enged bennünket ehhez a némasághoz. “Jézus egy néma ördögöt űzött ki, és amikor kiment az ördög, megszólalt a néma.” /Lukács ev. 11, 14/ Meggyőződésem, hogy ennek az embernek nemcsak a szájára, de a szívére is lakatot tett a gonosz. Sokan élnek ilyen lakat alatt. Nem tudnak megszólalni, és ha megpróbálnak imádkozni, akkor az szinte fizikai fájdalommal jár. Az ilyen emberben magyarázatok sokasága születik pillanatok alatt, hogy miért nem imádkozik hangosan. A valóságban lakat szorítja a szívét és a száját, a gonosz fogva tartja a gondolatait, és nem akarja, hogy Isten előtt felszabaduljon a lelkük. Sok emberrel ültem már négyszemközt, akik közel kerültek Isten országához. Tudták, sőt érezték, hogy közel van a kegyelem, de nem bírták kinyitni a szájukat, és némák maradtak az Úr előtt. Holott ebben a történetben azt mondja Jézus: “Amikor az erős ember fegyverrel őrzi a maga házát, biztonságban van a vagyona. De ha nála erősebb tör ellene, és legyőzi őt, akkor elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja a zsákmányt. Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem velem gyűjt, az tékozol.” /Lukács ev. 11, 21-23/ A néma ember érzi, hogy erős lakatok tartják fogva. De Jézus erősebb. Ő nemcsak fel tudja oldani az ember némaságát, hanem fel is akarja oldani, ezért teszi hozzá, hogy “aki nem velem gyűjt, az tékozol!” Aki mindezek ellenére néma marad, az eltékozolja Jézus szabadításának a lehetőségét. Sok ember lelkét terheli az el nem mondott imádságok miatti bűntudat.
Most nézzünk néhány áldott és jó példát:
Amíg Mózes negyven napig Istennel van a hegyen, hogy átvegye a törvényt, addig Izrael népe rettenetes bűnt követ el: egy aranyborjút készítenek, és azt kezdik el imádni. “Így beszélt Mózeshez az ÚR: Menj, eredj le, mert megromlott a néped, amelyet fölhoztál Egyiptomból. Hamar letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izráel, aki fölhozott téged Egyiptomból. Majd ezt mondta Mózesnek az ÚR: Látom, hogy ez a nép keménynyakú nép. Most azért hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük! Téged azonban nagy néppé teszlek.” /2Mózes 32, 7-10/ Mit tehet ilyenkor az ember? Te mit tennél? Néma maradnál, megszégyenülten hallgatnál, és várnád Isten büntetését? Sajnos az imádságban némasághoz szokott ember így reagál. De Isten embere nem marad néma még ebben a kiélezett helyzetben sem. Isten embere imádkozik: “Ó, jaj! Nagyon nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból istent csinált magának. Mégis, bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál!” /2Mózes 32, 31-32/ Az imádság nem egy lehetőség a sok közül, hanem az egyetlen lehetőség a kegyelemre és a bocsánatra.
Vagy itt van Sámson, a valaha élt legerősebb ember, aki megbukott. Egy parázna nő kedvéért eldobta magától Isten erejét. A filiszteusok levágták a haját, kiszúrták a szemét, és a nyomorúságával szórakoztatták magukat. Állítom, hogy Sámson az őrület határán állt bűntudata miatt, hiszen eljátszotta a kiválasztását. Ám nyomorúságában nemcsak a haja kezdett nőni, hanem a feje lágya is benőtt. Amikor a filiszteusok vezetői összegyűltek istenük templomában, és látványosságnak behozatták a megcsonkított Sámsont, akkor ez az ember, akit hőstettei közben egyszer sem imádkozik, végre megszólal, és könyörög: “Sámson az ÚRhoz kiáltott, és ezt mondta: Ó, Uram, URam! Emlékezz meg rólam, és adj nekem erőt csak még most az egyszer, Istenem!” /Bírák 16, 28/ Végre megszólalt és imádkozik, és Isten nem késik a válasszal: Sámson visszakapja az Úr erejét, és halálával elpusztítja Isten ellenségeit.
Vagy éppen itt van előttünk Jónás próféta. Az engedetlenség mintapéldánya. Isten Ninivébe küldi, de ő az ellenkező irányba indul. A hajó, amivel az Úr elől menekül, viharba kerül- Isten utoléri, és a legénység, hogy magát mentse kénytelen Jónást a tengerbe vetni. Elnyeli egy cethal, és Jónás mélyre kerül. Nemcsak a tenger mélyére, de a lelke mélyére is. Ott is sötétség, kilátástalanság van és nagy nyomás nehezedik rá. Ha van bibliai példája a depressziónak, akkor az nem más, mint a cethal gyomrában és a tenger fenekén gyötrődő Jónás. De ott lenn a mélyben megszólal – nem marad néma -, ha más nem, akkor a rajta és a benne lévő nyomás kipréseli belőle az imádságot:
“Jónás ekkor a hal gyomrában Istenéhez, az ÚRhoz imádkozott, és ezt mondta: Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. Én már azt gondoltam, hogy eltaszítottál magadtól, és nem láthatom többé szent templomodat. Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre. Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld. De te kiemelted életemet a sírból, ó, URam, Istenem! Amikor elcsüggedt a lelkem, az ÚRra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket. De én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem. Az ÚRtól jön a szabadulás!” /Jónás 2/
Fáj-e már eléggé a némaságod? Fáj-e már, hogy nem természetes számodra az imádság? Fáj-e már eléggé, hogy nem úgy imádkozol, ahogy levegőt veszel?
Ha fáj, akkor figyeld Jézust, hallgasd, milyen természetesen emeli fel a tekintetét az égre a tanítványai előtt, és imádkozik:
“Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem: és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett.”
Csukjátok be a szemeteket, hajtsátok meg a fejeteket, és mondjátok velem együtt:
Atyám, eljött az óra, hogy dicsőítsd meg a Te Fiadat énbennem, aki eddig néma voltam, és imádság helyett hallgattam, kifogásokat gyártottam, hogy miért nem szólíthatlak meg Téged! Atyám, eljött az óra, hogy megszabadíts engem a gonosz bilincseitől, mert imádság nélkül fogoly vagyok! Bocsásd meg nekem elfojtott imádságaimat, az elszalasztott lehetőségeket, amikor közel voltál hozzám, és én inkább engedtem a fojtogatónak! Holott a Te Fiadnak hatalma van minden halandó felett – fölöttem is! Bocsásd meg nekem, hogy ellenálltam Jézus hatalmának, és hallgattam! Ámen.
Sok ember hordoz ki nem modott imádságokat. Ezek egytől egyig elszalasztott lehetőségek – félelmeink bélyegei. Soha nem fogok elfelejteni egy tekintetet. Egy idős férfi arcát, amin különös vonások jelentek meg. Amikor végre megszólalt, felesége haldoklásáról beszélt, és a tehetetlenségről, amit közben érzett. Ő mondta könnyek között:
– Imádkoznom kellett volna. Éreztem, hogy imádkoznom kell, de nem mertem. Csak fogtam a kezét, és néztem a kétségbeesett tekintetét. Nem tudtam megszólalni, féltem megszólítani Istent, mert olyan régen imádkoztam utoljára. Pedig akkor arra lett volna szükségünk mindkettőnknek, hogy erőt adjon. Nem mertem kérni.
Mély bánatot és fájdalmat okozott neki az elszalasztott lehetőség. A felesége sorsa kapcsán nem lehetett bepótolni – nem volt alkalom ismétlésre.
A Mennyei Atya hatalma az imádság által mutatkozik meg az emberben. Igen, az emberben – benned és bennem. Ez a Jézus dicsősége, hogy az erőtlen erőt nyer, a bűnös bűnbocsánatot. Imádság közben lehullanak a terhek, felszabadul a megkötözött lélek, és nyugodtan képes várni még a halált is. Mint Jézus, aki mindent átadott és elvégzett ezen a földön. Ő mindent megtett, és mindezt az Atya kezébe és kegyelmébe helyezi:
“Most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett.”
Imádkozzatok! Szüntelenül, állandóan, lélegzetvétel szerűen imádkozzatok! Ez a dolgunk. És ha ezt megtettük, az Atya minden mást elvégez értünk, ahogyan Jézusért is.
Jézus maga is buzdít – és most késztessen is:
“Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” /János ev. 15, 16/
Ámen.
György András, Somorja református lelkipásztora.