Prédikációk

Az Emberfia ítéletet tart

Olvasandó: “És láttam: íme, egy fehér felhő, és a felhőn ült valaki, az Emberfiához hasonló: a fején aranykorona volt, a kezében pedig éles sarló. Egy másik angyal jött ki a templomból, és hatalmas hangon kiáltott a felhőn ülőnek: Ereszd neki a sarlódat, és arass, itt az aratás órája, mert beérett az aratnivaló a földön. A felhőn ülő pedig ledobta a sarlóját a földre, és learatták a földet. Egy másik angyal is kijött a mennyei templomból, akinél szintén éles sarló volt. Egy másik angyal is kijött az oltártól, akinek hatalma volt a tűzön, és hatalmas hangon kiáltott annak, akinél az éles sarló volt: Ereszd neki éles sarlódat, és szüreteld le a föld szőlőjének fürtjeit, mert megértek a szőlőszemek. Az angyal ledobta éles sarlóját a földre, leszüretelte a föld szőlőjét, és belevetette Isten haragjának nagy borsajtójába. Megtaposták a borsajtót a városon kívül, és a borsajtóból vér ömlött ki ezerhatszáz futamnyira, és a lovak zablájáig ért.” /Jelenések 14, 14-20/

Különös dolog kijelenteni, de ma este ki kell mondani: Eljön az aratás ideje is.

Ez a látomást közlő üzenet is olyan, mint egy összefoglaló mű – ez által nyer értelmet a Biblia összes kijelentése szőlőskertről, ültetvényről, magról, búzáról, vetésről, aratásról: a mennyei Atya minden erőfeszítéséről, hogy a teremtett világ jó gyümölcsöt teremjen.

Ne legyen senki előtt ismeretlen, hogy az Emberfia – Jézus Krisztus – számára mi emberek vagyunk az aratnivaló. Bennünket fenyeget a fölemelt sarló, és ebben a látomásban minden cselekmény végzetes – a teremtett világ érett meg az aratásra. Magyarul: ez itt a vég.
A látható teremtett világ utolsó eseménysorozata veszi kezdetét, aminek János nagyon erős keretet ad.

Jézus koronával a fején és éles sarlóval a kezében jelenik meg a teremtett világ fölött. A tökéletes és teljes hatalom szimbólumai ezek. Olyan dicsőséget közvetít a látomás eleje, amit a legjobb, ha Jézus szavaival igyekszünk vissza adni:
“Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön, menjetek el, és tegyetek tanítványokká minden népeket!” /Máté ev. 28/

Ezekbe a szavakba, és a János által leírt látomásba bele kell, hogy remegjen mindaz, amit ismerünk. Minden hatalom Jézusé: az atomok keringésének, a sejtek elevenségének és rezgésének ereje ugyanúgy, mint az univerzumot meghatározó, hozzánk mérten gigászi folyamatokés törvényszerűségek ereje. Ennek köszönhetően az aratás nem más, mint a láthatatlan mennyei dimenzió és a látható földi dimenzió érintkezése. Mindez miattunk, mert Isten mindabban, amit teremtett, gyönyörködött. Isten örömmel vette tudomásul, hogy az Ő terve szép, minden, ami megelevenedett, létrejött – akár forma, akár rendszer, akár erő – az az Isten dicsőségét tükrözte. Belőle származott. Ám a gonosz sugallatára az ember erre átkot hozott – pusztulást.

Isten teremtett rendjében a virágok örökké nyíltak; a teremtett élet állandóra, örökkévalóra lett beállítva. Nem volt benne hiba, nem volt benne a vég, nem volt benne a halál. Ám az ember bűnére válaszul Isten meghirdeti a teremtett világ végét- az aratás programját. Mindennek vége lesz. Az Emberfia kezében lévő sarló nem jelképes sarló. Mielőtt azt hinnénk, hogy ez pusztán szimbólum, János nem felejti el leírni, hogy ez a sarló éles. Ezért ez nem pusztán jelképes sarló, nem funkció nélküli, vitrinbe zárt uralkodói szimbólum – ez a sarló vág, ezt a sarlót használni fogják. Isten ránk, emberekre nézve emeli fel, mutatja ezt az éles sarlót. Ez alól nincs kivétel, ezt nem lehet elkerülni. Sőt, ez a sarló miattunk éles.

Jézus számtalan példázata közvetíti ennek a képi világnak egy-egy részletét. Az egyik ilyen – amit talán egészen jól ismerünk – a búza és a konkoly példázata:
Az Emberfia jó magot vetett. A jó mag pedig nem más, mint “a mennyek országának fiai”, akiknek Jézus parancsba adja, hogy menjetek el, és tegyetek tanítványokká minden népeket!

Mielőtt belemerülünk ebbe a látomásba, arra kérek mindenkit, hogy ne a vetés és aratás összefüggéseiben keressük önmagunkat, hanem úgy, ahogy Jézus fogalmazza meg: mi mag vagyunk. Isten országából származó magok. A jó mag tehát nem más, mint a mennyek országának fiai.

Úgy nézzen magára mindenki, aki Krisztusban van és Krisztus nevét vallja, mint jó magra. Mag, amiben benne van a kibontakozni kész mennyei erő; mag, aminek szét kell feszítenie a rajta lévő burkot- le kell győznie a testet minden kívánságával együtt -, hogy megmutakozzon az Isten ereje és dicsősége.

Az utolsó aratás összefüggéseiben mi nem vetők vagy aratók vagyunk az Isten szemében; mi nem azok vagyunk, akik véghez viszik az utolsó aratás teendőit. Az utolsó aratás összefüggéseiben mi magok vagyunk. Ugyanis így mutatkozhat meg bennünk a belénk tervezett, teremtett isteni törvényszerűség. Isten ebbe a látható testbe lelket adott – az Övéből. Önmagából adott. Így tette maggá az embert. Ennek köszönhetően ennek a testnek – ami a Krisztus megelevenítő erejét hordozza – el kell jöjjön a vége. Teljesen természetes, hogy amit mi ápolunk, óvunk, vagy amire akár egész életfelfogást alapozunk , ennek a testnek nincs örök élete. Igen – ennek a testnek meg kell halnia -, ahogyan Krisztus megfeszíttetett és meghalt, ugyanúgy kell nekünk is: “Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” – írja Pál apostol. /Galata 2, 20/

Nézz Magadra úgy, mint mennyi magra, aminek nem a külső váza, nem a romlandó felülete a lényeges, mert ez a test “elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik földi test, feltámasztatik lelki test. … E romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba.” /1Korinthusz 15/

Hadd jelentsük ki e látomáshoz kötve, hogy az utolsó aratás – a vég – a Krisztusban lévő ember számára nem a vég, hanem az Istentől származó élet természetes rendje. Emiatt mindenkit az aratásra kell felkészítenünk mindenkit. Ez pedig nem lehet másként, csak úgy, hogy a környezetünkben lássanak minket meghalni – lássák rajtunk azt az áldozatot, amit Krisztus hozott értünk. Lássák azt, hogy készek és hajlandóak vagyunk lemondani önmagunkról; készek és hajlandóak vagyunk áldozatot hozni – hogy úgy szeressük egymást, ahogyan Krisztus szeretett minket, és föláldozta Önmagát helyettünk, értünk. Úgy, ahogy Pál apostol írja: “Semmivel sem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” /Ap. Csel 20, 24/

Jézus erre nagy hangsúlyt fektet, amikor azt tanította:

Ti vagytok a föld sója! – és a sónak fel kell oldódnia abban a közegben, ahová került.

Ti vagytok a világ világossága! – és a mennyei energiát hordozó embernek teljesen el kell égnie, hogy másnak erőt adjon, mint az oltárra tett áldozati ajándéknak, amit teljesen el kellett égetni.

Te vagy Isten országának a magja! – Isten benned rejtette el az Ő országának erejét és üzenetét.

A tudományos világ most kezdi felfedezni, hogy milyen hihetetlen információ és energiahalmaz van összezsúfolva a magban. Olyan, mint egy program.  Teljes nyugalommal mondhatjuk arra, hogy amit Isten a teremtésben a magba helyezett, az tökéletesen mintázza az Ő országa megvalósulásának ösztöneit. Te vagy a mag. A Te küldetésed és mennyben programozott ösztönöd, hogy gyümölcsöt teremj. Hadd váljon ösztönünkké Isten országának ez a programja. Anélkül, hogy tudnánk róla, anélkül, hogy terveznénk – ennek ott kell feszülnie a tudatunk alatt is, hogy mi Istentől erre a látható világra vetett magvai vagyunk.

Mert van konkoly is – illetve a rossz mag -, ami nem más, mint a gonosz fiai. Erő ebben is van, a gonosz által programozott ösztön is képes szárba szökkenni, és gonosz gyümölcsöt teremni. Ennek nem kell különösebb reklám, hiszen a világ minden felülete ennek az erejéről szól. Az aratásig mégsincs lehetőség arra, hogy különbséget tegyünk. Egyszerűen nem szabad. Tilos ítélni és ítélkezni. Ennek pedig egyetlen oka van: az aratás. Gondolt erre Jézus is. Az említett példázatban odaállnak a szolgák a gazda elé, és megkérdezik: “Akarod-e, hogy elmenjünk, és összeszedjük a konkolyt? Ezt a kérdést teszi fel az ember minden nap: Akarod-e, hogy nekifeszüljünk a világ gonoszainak és gonoszságának, akarod-e, hogy ítéljünk és ítélkezzünk. A magnak nincsenek ilyen ösztönei. Az aratás összefüggésében ez lényeges szempont, mert aratás lesz. Az Úr válasza egyértelmű: “Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig.” /Máté 13/

Dávid elragadtatott állapotban felteszi a kérdést: Milyen jól megy a gonoszok sora. Nincsenek bajaik, nincsenek lelki kínjaik, nem gyötri őket lelkifurdalás, minden tervük sikerül, és gőgjükben már azt sem tudják, mit csináljanak. Az aratás feszültségét hordozza az embernek ez a dilemmája. Mert az ember nehezen fogadja el, hogy vagy van isteni igazságszolgáltatás. Nehezen születik meg, hogy “Uram, átteszem a Te kezedbe az aratást!” A Te kezedben van a sarló, és az a sarló éles.

A mennyei Atya nem egyszer próbálja meg lehűteni a felizzott zsidó kedélyeket: “Enyém a bosszúállás, én majd megfizetek!” MInden hatalom az Övé – mennyen és földön.

Tanuljuk meg az Emberfia ítéletének árnyékában, hogy nem véletlenül kaptuk azt az ösztönt és küldetést, hogy magok legyünk. Mert ha a mag-lét számunkra kényelmetlen, akkor képesek vagyunk önmagunk mellett egymást is elítélni.  Nem szabad, mert másként nem érthetjük meg, hogy nem mi vagyunk az utolsó aratás aratói, hanem az angyalok. És innentől kezdv ez tulajdonképpen titok. Te mag vagy – Isten angyalai aratnak majd.  “Az Emberfia elküldi majd angyalait, és összegyűjtenek országából minden botránkozást okozót és gonosztevőt, és a tüzes kemencébe vetik őket: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. Akkor majd az igazak fénylenek Atyjuk országában, mint a nap.” / Máté 13/

“A felhőn ülő ledobja majd sarlóját a földre.” Ez a mozzanat önmagában is különleges. Egyrészt az aratás kezdetét jelenti, másrészt pedig azt, hogy odalent – a búza és a konkoly elegyében – minden megérett az aratásra.

“A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserü levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében”

– írja Vörösmarty A vén cigány című versében. Ez a ledobott sarló beindítja a magokban lévő erőket. Az utolsó aratás pedig nem más, mint a magokban rejlő erők vége, és tudjuk, hogy a gonosz magvai halált és vért hirdetnek. Ez van beléjük programozva. Ez a program ölte meg magát Jézust is, ez a program fenyegeti mindazokat, akik Krisztusban vannak. Innen a vér, ami eljut ezerhatszáz futamnyira , és egészen a lovak zablájáig ér. A gonosz magvainak ez végső és örökkévaló pusztulást jelent, ám akik Krisztusban vannak, azoknak nem a földi élet jelenti az életet. Ahogy Pál apostol írja: “Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” /Filippi 1, 21/

Az utolsó aratás nem más, mint a tökéletes igazságszolgáltatás. Így születik a tökéletes és örök érvényű rend, amihez semmi és senki nem férhet hozzá.  Az Emberfia érvényt szerez igazságának. Az Ő arató angyalai kiválogatják majd a világosság fiait a sötétség fiai közül, még akkor is, ha a világosság fiai belehalnak az Isten erejének a hordozásába, az aratásba. Ebben van a mi erőnk – az aratás előtt álló földi nemzedék tagjainak az ereje. Hiszen ugyanaz a hitvallásunk, mint Jóbnak:

“Én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más, bár veséim is megemésztetnek.” /Jób 19, 25-26/

Túlságosan könnyelműnek hathat elsőre, ahogyan Jób lemond a saját földi életéről, testéről. Tudjuk Jóbról, hogy  ő kívánta a halált, hiszen gyászolta a gyermekeit, gyászolta a sorsot, ami neki jutott. De nem a haláltól félt. Nem a halál  – nem az aratás – jelentette számára a középpontot, a fókuszt, hanem Isten. Ő Istentől nem félt:

“Én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más, bár veséim is megemésztetnek.”

Ezért számunkra az utolsó ítélet – az aratás – az nem a vég, az a látható világ vége. Az az Isten igazságszolgáltatásának a megvalósulása. Az élet onnantól kezdődik.

Ámen.

György András, Somorja református lelkipásztora.

Ítélet Babilon felett
/Jelenések 14, 6-13/

“És láttam, hogy egy másik angyal repül fenn az égen: az örök evangélium volt nála, hogy hirdesse azoknak, akik a földön laknak, minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek; és hatalmas hangon így szólt: Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait! 

Egy második angyal követte őt, aki így szólt: Elesett, elesett a nagy Babilon, amely féktelen paráznasága borával itatott meg minden népet. 

Egy harmadik angyal is követte őket, és így szólt hatalmas hangon: Ha valaki imádja a fenevadat és annak a képmását, és felveszi annak a bélyegét a homlokára vagy a kezére, az is inni fog az Isten haragjának borából, amely készen van elegyítetlenül haragjának poharában, és gyötrődni fog tűzben és kénben a szent angyalok és a Bárány előtt; gyötrődésük füstje felszáll örökkön-örökké, és sem éjjel, sem nappal nincs nyugalmuk azoknak, akik imádják a fenevadat és annak képmását, és akik magukra veszik az ő nevének bélyegét. Itt van szükség a szentek állhatatosságára, akik megtartják az Isten parancsait és Jézus hitét. 

És hallottam egy hangot az égből, amely ezt mondta: Írd meg: Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket.”

Az első angyal a tiszta istenfélelemre hívja fel a figyelmet. A végső pusztulás előtt mindig megjelenik az evangélium – az Isten szabadításának a szándéka és örömhíre: Egyiptomban megjelenik Mózes, és nemcsak Izrael fiait hívja megtérésre, hanem a fáraót is felszólítja, hogy engedelmeskedjen az Istennek. A Római Birodalom uralkodóihoz maga Jézus küldi Pál apostolt, hogy a magát krisztusként – megváltóként – hirdető császár előtt bizonyságot tegyen Jézus Krisztusról.

De nemcsak világhatalmak sorsára jellemző ez a mennyei beavatkozás. Gondoljunk például Sámsonra, aki halála előtt megkapja az utolsó lehetőséget az engedelmességre, így élete utolsó eseménye az, hogy bosszút áll Isten ellenségein. Vagy éppen Júdásra, aki miután megcsókolta Jézust, még kap egy kérdést: “Csókkal árulod el az ember fiát?” Ott még összetörhetne, még megbánhatná az árulását.

Az emberi természet teremtettségéből származó kiváltságai közé tartozik, hogy közvetlenül a halál előtt az ember megélénkül – mintegy utolsó lehetőségként sokkal nyitottabb az Isten üzenete iránt, mint szenvedései közepette.

Az első angyal megjelenése, és az általa hozott üzenet ezt igazolja. A teremtett világ és az ember tragédiáját is ez az esemény zárja le. Ahogy Jézus fogalmaz: “Isten országának evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég.” /Máté ev. 24, 14/

Napjainkban Isten országának evangéliumát mindenütt hirdetik. Így nem nagy bátorság kijelenteni, hogy a teremtett világ drámája utolsó felvonásának vagyunk részesei.  Hitvallásunk tekintetében ez azt jelenti, hogy a mi dolgunk továbbadni, hirdetni a Jézus Krisztusról szóló örömhírt. Az apostoli korban e tekinteben lázas igyekezet jellemezte Krisztus követőit, mert meg voltak győződve róla, hogy az ő idejükben jön vissza Krisztus. Ma nekünk róluk kell példát venni:

“Kérve kérlek Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat; az ő eljövetelére és országára kérlek: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással. Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak. Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.” /2Timóteus 4, 1-5/

Nemzedékünkben mi vagyunk azok, akiktől Isten joggal, és Szent Lelke erejével okkal várja el a Jézus szabadításának örömhírét. Mi vagyunk azok, akiknek térdre kell esni mások bűnei miatt is, nekünk kell bűnvallást tenni mások bűnéért is, és nekünk kell fölvállalni Jézus nevében mindenkivel a konfliktust. Isten ránk bízta a megbékéltetés evangéliumát. Ez még akkor is így van, ha bárki méltatlannak és alkalmatlannak tartja magát:

“Azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket, hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt. Az ő munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá.” /1Korithusz 1, 27-30/

Ezért, ha a Jelenések Könyvének idézett részéből az első angyal megjelenését komolyan akarjuk venni, akkor ezt a mondatot –  “Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait! – a mi szánkból kell, hogy hallják kortársaink. Mert Isten a törékeny emberi beszédre bízza az Ő országának örökkévaló evangéliumát.

A második angyal bejelenti Babilon – a globalizálódott ember-imádat hatalmának a – végét. Maga Isten tart ítéletet fölötte. Már nem fog megújulni, nem lesz újabb virágkora az emberi együttélésnek, nem forradalom és szabadságharc dönt majd a sorsáról, hanem maga az Isten. Mert Babilon – a Biblia megfogalmazása alapján az isteni hatalmat sértő emberi együttélés országa – már nem pusztán emberi alakot emelnek az emberiség elé, hanem emberfelettit, amely varázserővel, csodatévő erővel bír, amely puszta megjelenésével ámulatba ejti alattvalóit. Bibliai értelemben egy fenevadat – torz és ijesztő alakot, amit a propaganda már minden emberrel igyekezett elfogadtatni. Még a legszelídebb, önmaga lelki világára igényes embert is igyekezett rávenni, hogy éljen együtt vele.  Szimbólumaival és üzeneteivel teleszórta az életünket, a gyerekeinkkel megszerettették. Ezért már nem puszta kép – mozgókép -, hanem hatalom jelenik meg előttünk, ami lelki igényekkel és elvárásokkal szólítja meg az emberrt. Imádatot vár, teljes önfeladást – hinni kell Babilon urának, akinek a jegyeit, bélyegét hordozza az emberiség:

“Láttam, hogy a tengerből feljön egy fenevad, tíz szarva és hét feje volt, szarvain tíz korona, és a fejein istenkáromló nevek. Ez a fenevad, amelyet láttam, párduchoz hasonlított, lába, mint a medvéé, szája, mint az oroszláné: a sárkány átadta neki erejét, trónját és nagy hatalmát. Láttam azt is, hogy az egyik feje szinte halálosan megsebesült, de halálos sebe meggyógyult. Az egész föld csodálta a fenevadat: imádták a sárkányt, mivel átadta a hatalmat a fenevadnak, imádták a fenevadat is, és így szóltak: Ki hasonló a fenevadhoz, és ki tudna vele harcra kelni? És adatott neki nagyokat mondó és istenkáromló száj, és adatott neki hatalom a cselekvésre negyvenkét hónapon át; és megnyitotta száját káromlásra Isten ellen, hogy káromolja az ő nevét és sátorát, azokat, akik a mennyben laknak. Megadatott neki, hogy hadat indítson a szentek ellen, és legyőzze őket, megadatott neki a hatalom minden törzs és nép, minden nyelv és nemzet felett: hogy imádja őt mindenki, aki a földön lakik, akinek nincs beírva a neve a megöletett Bárány életkönyvébe a világ kezdete óta. Ha valakinek van füle, hallja! Ha valakire fogság vár, fogságra jut; ha valakinek kard által kell meghalnia, kard által hal meg. Itt van szükség a szentek állhatatosságára és hitére.” /Jelenések 13, 1-10/

Ennek a fenevadnak az istnkáromlás jelenti az erényét és a dicsőségét. Ez a fenevad hatalmat kap a világ urától – a Sátántól – , felhatalmazást, és az egész föld csodálja. Nagyokat mondó szája van, istenkáromló, nevetségessé teszi Isten választottait és gúnyolja, sőt el is pusztítja, és az egész világra kiterjedő harcot indít Krisztus népe ellen. Ugye nem is olyan idegen napjaink jelenségétől ez a jelenség. Ezért nem szabad hitvallási értelemben kivonni magunkat az evangélium hirdetésének felelőssége alól. Mert mindaz, amit a fenevadról szóló propagandaként ismerünk – képeivel, mozgóképeivel, üzeneteivel, szórakoztató és vágykeltő hatásaival -, az pontosan az evangélium ellen tör.

Amikor az istentkáromlás felhat az égig, akkor Isten közbelép. Ahogyan a végsőromlás előtt Isten meghirdeti a maga szabadítását, ugyanúgy igaz ez az istenkáromlás égig ható eseményére is.

Meglátta az Úr Nóé nemzedékének az istentelen életmódját? Igen. El is pusztította Isten Nóé családján kívül az összes embert kímélet nélkül.

Eljutott az égbe Sodoma és Gomora romlottsága? Igen. Csak Lót és lányai menekülhettek meg a pusztulás elől.

Meghallotta az Úr az Egyiptomban rabszolgává aljasított népe imádságát? Igen. Vissza is küldte Mózes, hogy hirdesse meg a szabadulást.

Eljutott Istenhez Babilon gőgje is. Nabukodonozor király, Babilon jeles uralkodója egy nap várfalán sétált, és gyönyörködött keze munkájában: Íme mindezt én alkottam, mindez az enyém. Utol is érte Isten büntetése, és évekig kitaszítve élt, füvet evett, mint egy barom. Csak akkor térhetett vissza trónjára, amikor baromi, büntetett állapotában belátta, hogy az ember nem szerezhet semmit, ha Isten nem juttatja hozzá.

Fontos kimondani Babilon büntetésével kapcsolatban, hogy történelmi tényekkel is alá tudjuk támasztani. Nemcsak az egyiptomi, római és babiloni birodalomra gondolok. A közelmúltból magunkon hordozzuk még az átkozott kommunizmus sebeit.

Személyes élményt fogok elmesélni. Egészen kicsi gyerekkoromban hallottam suttogni nagyanyám korosztályát két református lelkészról, akiknek a nevét nem volt szabad nyilvánosan még ki sem ejteni a rendszerváltás előtt a faluban. Azt mesélték róluk a faluban, hogy ezek ketten – Zimányi József és Horkay Barna – levelet írtak Sztálinnak.Íme a levél:

“Hatalmas Sztálin! Isten a német fasizmust sok orosz és más nép fiainak vérével törte le. Te a győzelem dicsőségét is magadnak tulajdonítottad. Mindenben Isten helyére helyezted magad. Hatalmas búzamezők mellett nagy táblákon hirdette a dicsekvő felírás: Isten nélkül és imádság nélkül, de műtrágyával és traktorral! Ezért az Úr meg fog alázni, mint Nabukodonozort. Saját fiaid fognak megvetni téged. Amíg időd van, szállj magadba, adj dicsőséget a felséges Istennek! Ez a népednek is a javára lesz. A gőgös Belsazár egy éjszaka birodalmával együtt elveszett.”

Ezt a levelet a rendszerváltás után kézírással lehetett kézbe venni, és így emlékeztek vissza az emberek az ötvenes évek borzalmai közepette két református lelkész hitvalló magatartására a Szovjetúnióban, akik meghirdették Sztálinnak közelgő büntetését. Meghirdették a nagy Babilon romlását. Ezeket az embereket természetesen gulágra vitték, komoly szenvedéseket kellett kiállniuk, de ők megmaradtak, a kommunizmus nem. Gyerekként magam találkoztam egyikükkel, és azt mondta, ez volt a kötelességük. Ők nem saját népszerűségük miatt írtak levelet Sztálinnak, hanem, mert Isten Szent Lelke erre késztette őket.

A harmadik angyal szava emiatt nem más, mint hitvallásos figyelmeztetés: Ha valaki imádja a fenevadat és annak a képmását, és felveszi annak a bélyegét a homlokára vagy a kezére, az is inni fog az Isten haragjának borából. Ez számunkra egyértelműen azt jelenti, amit az első keresztyén nemzedék komolyan vett: mindaz, ami e világban van, és e világból való, az átok alá van vetve. Amikor az angyal meghirdeti a Babilon feletti ítéletet, azt is meghirdeti, hogy aki részese Babilonnak, az vele együtt el fog pusztulni.

Bármennyire is tűnik ez ijesztőnek, ez napjainkban örömhír. Különösen 2017-ben, az egyre inkább átalakuló és forrongó világ kiegyensúlyozatlan erőviszonyai között el kell mondanunk, hogy ebben a világban nincs maradandóság. Ez a világ nem garantál számunkra sem örök életet, sem békességet.

Ezért szólal meg a negyedik üzenet: “Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket.”

Boldogok a halottak, akik kiléphetnek az Úrban e világ nyomorult, embert sanyargató, krisztushitet üldöző keretei közül. Ez örömhír.

Egyr közelebb kerül hozzánk az iszlám fanatizus. Tisztában vagyunk azzal, hogy ezek az emberek valami torz istenhitnek mondott felfogás okán hajlandóak vállalni a halált. Ez önmagában gyalázat. Viszont ha az elvre gondolunk, akkor nekik a halál könnyű, mert – nézetük szerint – az istenhitükért könnyű nekik a halál. Lemondanak a világról.

Krisztusért és Krisztus miatt azonban valóban boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, megnyugszanak fáradozásaiktól, leoldódik róluk minden kiszolgáltatottságuk. Krisztusban.

Gyülekezetünkben 2017 januárja az imádság és a csend hónapja. Nekünk innentől kezdve Krisztus előtti és Krisztustól származó kötelességünk meghirdetni Isten szabadítását. Mindenkinek. Ámen.

György András, Somorja református lelkipásztora.

Olvasandó:

János evangéliuma 1, 1 – 18:

Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.

Megjelent egy ember, akit Isten küldött, akinek a neve János. Ő tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, de bizonyságot kellett tennie a világosságról.

Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. János bizonyságot tett róla, és azt hirdette: Ő volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jön, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jött el. Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt.

Római levél 1, 16-17:

Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére, először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek. Mert abban Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki hitből hitbe, amint meg van írva:
„Az igaz ember pedig hitből fog élni.”

Protestáns berkekben igen különös hangulat jellemzi a rómabeliekhez írott levél első részének idézett sorait. Ötszáz esztendővel ezelőtt az a bizonyos Luther Márton fedezi fel  – egyszer Habakukk könyvében, később a Római levélben – a Szentírásnak ezt a mondatát:

Az igaz ember ember hitből fog élni.

Kezdetben nem értette, ezért fellapozta a János evangéliumának elejéről az idézett sorokat, és ennek a két Ígének az összefüggése elindított benne egy nagyon erőteljes lélektani folyamatot. Nem voltak neki különlegesen nagy ambíciói, hogy ő majd – emberi erővel és hatalommal – történelmi tettek alapjaként fogja használni a benne létrejött lélektani folyamatot. Egyetlen szempont vezette: meg akart igazulni. Tiszta akart lenni bűntől, lelkifurdalástól, és minden Isten előtti adósságtól mentes akart lenni. Az eredmény ismert. Azért olyan különleges 2017 január elsején fölvenni – nemcsak lelkészként az Úrasztalánál, hanem keresztyén emberként komolyan venni – ezt az üzenetet,  mert mi sem várhatunk el magunktól többet. Mi sem tűzhetünk ki magunk elé olyan célokat, amelyek leginkább Isten kezében és hatalmában vannak. De azt igenis kitűzhetjük magunk elé, hogy mi Isten előtt legyünk megigazultak és tiszták. Ezt lehet. Mondhatjuk Istennek, mint az evangéliumi történetek bármelyik betege, gyámolításra és könyörületre szoruló alakja: “Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem.” Ezt lehet. Legyen ez a hangulat mai délelőtti alkalmunk alapja.

A kérdés, amit néhány üzenet kibontására szeretnék feltenni, az talán meglepő lesz:

– Szeretnénk-e hitben meghalni? Úgy, ahogy a Biblia írja. Elhagyva ezt a világot, a látható dimenziókat, és átköltözni az Isten jobbjára, a mennyországba. Mert a mennyország kizárólag azoké, akik hitben halnak meg. Luther Mártont is pontosan ez a kérdés foglalkoztatta: Hogyan üdvözülhet? Hogyan nyerheti meg az üdvösséget?

Őt kizárólag ez motiválta az Íge olvasására. Úgy gondolta, hogy az egyházi tanok egyrészt bonyolultak, és rengeteg olyan folyamatot indítottak útra, ami messze eltávolodott a Biblia kijelentésétől. Másrészt az emberi lélek számára természetellenes a manipulatív egyházi tanok követése. Ezért lefosztotta magáról szerzetesi rendjének és a hozzá kötődő római katolikus egyházi tanok minden külsőségét, és elvonult a rend pincéjébe Bibliát olvasni. Érjen el ez a kérdés bennünk is egészen odáig, ahol Luther Mártont megtalálta, mert sok átszenvedett éjszaka van e mögött a kérdés mögött:
Akarunk-e hitben meghalni?

Természetesnek tartom, hogy az itt ülők egyike sem mondaná azt, hogy nem akarok hitben meghalni, hiszen nagyrészt ezért vagyunk itt.  Az a szándékunk, hogy Istennek tetsző legyen életünknek az a momentuma, amikor minden lehetőségünk lezárul. És mozgassa ez a kérdés a fantáziánkat, képzelőerőnket – nem a történelmi, 500 éves évforduló alapján, hanem egy divatos jelenség mentén: Milyen az igaz hit?

Milyen az igaz hit, ami véglegesen, megkérdőjelezhetetlenül eldönti, hogy az ember ezért cserébe üdvösséget kap. A Biblia számtalan példát közvetít irántunk: kezdve Ábrahámtól, Mózesen keresztül, Dávidon át, egészen Salamonig, és tovább sorolhatnánk a Biblia választottait, akiknek egyetlen egy erényük volt: a hitük.

Köthető hozzájuk legyalogolt mérföld ezrek, megalapított országok, fölépített épületek, templomok – emberi léptékű öröklétben is részük van. De Isten nem ezek alapján értékeli őket. Isten nem az emberi teljesítmény alapján értékeli az őseinket vagy korunkat. Erre nemcsak Luther Márton jött rá, ez nemcsak az ő egyszemélyes élménye, hanem ez az az alaphangulat, ami 500 éves létrejöttétől kezdve a Biblia alapú gondolkodás követőit jellemzi.

Mi alapján fog engem Isten megítélni?

Napjainkban erre a kérdésre lassan ugyanazt a választ adja a közvélemény, mint 500 éve, hogy a cselekedeteink, teljesítményünk alapján. De ha csak az előbb emlegetett bibliai minták életét nézzük, akkor megdöbbentő, hogy a cselekedeteik alapján nem egyértelmű a kép. Hiszen ahogyan díszíti őket a hit éke, ugyanúgy csúfítja életüket a bűn különféle szégyene. Az érdekesség e tekintetben az, hogy nincs különbség sem a bibliabeli választott személyek, sem a reformátori generáció nagy képviselői, sem közöttünk. Pontosan úgy, ahogyan Pál apostol fogalmaz a Római levélben:

„Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem.” /Róma 3, 10-12/

Ezért bármi, amit akár Mózesként emlegethetünk, hogy népet vezettünk ki a fogságból; akár Dávidként, hogy országot adtunk a népnek; vagy Salamonként, hogy megszerveztük az Isten népének életét – csak azt igazolja, hogy híjával vagyunk Isten dicsőségének.

Mert az igaz ember csak hitből élhet. Ennek a földi dimenziónak bármilyen látványos eredménye vagy eseménye nem garantál örök életet. Nincs esélyünk, hogy örök életet nyerjünk amiatt, amit tettünk. Legyen előttünk örök példa Bábel tornya építőinek nemzedéke, akik úgy kezdenek bele korszakos munkájukba, hogy “szerezzünk magunknak nevet!” Nemzedékről nemzedékre jellemző az emberi nemre, hogy legalább az elvesztett öröklét illúzióját akarja megteremteni. Legalább úgy nézzen ki, mintha örök élete lenne. Elég a fáraók piramisaira, vagy a világ megmaradt hatalmas, évezredeket átívelő teljesítményeire  gondolni, mindegyikük teljesítményük alapján akart örökké élni.

Ám Luther Mártonnal együtt mi magunk is lehetőséget kapunk ennek az Ígének – az egész egyetemes emberiséget megváltoztató üzenetnek – a befogadására: Hitből. Csak hitből fog élni.

Luther számára volt még egy igen különleges jelentősége ennek az Ígének, hogy ezt nem hirdették szószékekről, ez nem képezte az akkor divatos és felkapott egyházi tanítások részét. Elfelejtették, közel ezer évnyi torzulás következtében mintha teljes mértékben értelmét, lényegét veszítette volna a hitből való létezés. Meggyőződésem, hogy ha egyenként feltennénk ezt a kérdést, akkor annyi választ kapnánk, ahány embertől kérdeztük.

Hitből élni – korunk felfogása szerint – a fosztóképzőtől lesz érdekes: HIT-ből.

Miből élünk ma? Elsősorban pénzből, és amennyire átprogramozta a hétköznapi ember felfogását az anyagi, és minden, ami az anyagból származik, annyira nem vagyunk képesek elfogadni, hogy az életünknek nemcsak látható erőforrásai vannak. Igaz ez az energiaigényünkre és energiahasználatunkra, háztartásunktól kezdve egészen a bennünket jellemző gondolkodásnak a meghatározására is. Hiszen a ma felnövő nemzedék már úgy tartja, hogy nem az Íge volt kezdetben, hanem a térerő. A ma felnövő nemzedék már úgy tudja, hogy az ember szellemi kapacitását és annak forrását google-nak hívják, ez hatalmazza fel őket, hogy eddig elérhetetlen távolságokat és megvalósíthatatlannak vélt célokat érjenek el. Ezért az, hogy HITBŐL, az számukra nem értelmezhető, nem fölfogható, nem lehet beilleszteni a hétköznapi gyakorlatok rendszerébe – idegen.

A “modern” felfogás másik érdekessége, hogy a mai ember – mert mindent az anyagra bont le – mindent, ami az anyagtól távol való, azt hitnek vél. Úgy gondolja, hogy ami őt elérzékenyíti – akár az érzései, akár a vágyai, akár a különféle lélektani hatások -, az mind hit. Bólogatva igazoljuk a butaságot, amikor úgy konstatáljuk, “minden ember ugyanabban az Istenben hisz.” Mindenféle ellenérzés és akadály nélkül engedjük be magánszféránkba, gondolataink közé, a legintimebb lélektani pontig, a szívig azt, hogy nincs kizárólagosság. Hanem valamiféle nagy és általános, minden embert egyformán érintő vallásosság és kijelentés létezik. Nem igaz. János azt írja az evangélium elején, hogy megjelent az Íge, az Isten ereje, ami egyszerre teremt, ölt és alkot testet, és egyszerre váltja meg az emberiséget, és Ő volt a világosság. Nincs más. Megjelent Jézus Krisztus, hogy Általa – kizárólag Általa – üdvösség legyen az embernek.

Amit hitnek nevezünk, annak csak Jézus Krisztusban van értelme. Jézus Krisztus nélkül minden emberi lélekben fenntartott állapot idegen a hittől. Be is bizonyítom:

Mi hiszünk a szerencsében;  hiszünk sorsunk jobbra fordulásában;  hiszünk a csillagok járásában, és napestig tudjuk folytatni ezt a felsorolást, de meggyőződésem, hogy ha ezt kimondjuk, akkor ezek a mondatok – akármiben hisz is általuk az ember – nem találnak kapaszkodót. Nincs mit megragadni. Holott az igaz embernek hitből élni kellene. Olyan biztos pontnak kellene lenni a hit másik oldalán, ami az embert megeleveníti és életben tartja.

Ez a felismerés pedig igen sok módot kínál, hogy leleplezzük korunk egyrészt hitetlen, másrészt hiteltelen, ámító üzeneteit. Mert hitetés alatt az ember hitetlen marad. Akit elhitetnek azzal, hogy az is hit amit Jézus Krisztuson kívül gyakorol, alkalmaz, az hitetlen marad. Ugyanis a hit egyedül Jézus Krisztus révén életerő: élet és erő. Egyedül Jézus Krisztus által van életben tartó ereje a hitnek. Különben nincs. Különben valami állandó vonzást, érzékenységet, bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot  – gyakorlati értelemben erőtlenséget – közvetít maga az ember. Holott János evangéliumából azt olvastuk:

“Akik pedig befogadták (Jézust), azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében.” A hit erő. A hit hatalom. A hit nemcsak a személyes emberi élet igényeit fenntartó létfontosságú folyamatok mozgásban tartó erőforrása, hanem a hit az egyetemes létezést fenntartó erő. Jézus Krisztus révén ebbe az áramlásba kapcsolódhat be az, aki hisz a Fiúban. Mert hit által teremtetett és jött létre minden – vele együtt mi is.

A hitet nem mi szüljük, ahogyan divatos felfogásként hirdetjük, hogy “ha akarok, hát hiszek.” Nem – a hit Isten ajándéka. A hit nem az emberből kiinduló igény az Istenbe való kapaszkodásra. A hit az Istentől lenyúló kar, ami megragadja az embert, és az ember számára láthatatlan, de intenzív végtaggá képes válni. A hit Isten ajándéka. Nem véletlenül mondja Dávid Istennek imádságban, hogy “boldogok, akik hihetnek Benned!”

Az igaz ember az csak hitből élhet. A Biblia másik gyönyörű kijelentése, hogy hit nélkül nem lehet Istennek tetszeni. Hit nélkül nem lehet Isten kedvében járni. Hit nélkül nem lehet megfelelni az Isten elvárásainak. Hit nélkül nincs bűnbocsánat, nincs üdvösség. Az ember nem tudja hit nélkül befogadni Isten ajándékait, nem tudja integrálni az életébe – hit nélkül nem lehet, mert Isten hit által ajándékozza meg az övéit. Hogyan? Álljon itt előttünk a Zsidókhoz írott levél 11. részének néhány sora:

“A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. Ennek a hitnek az alapján nyertek Istentől jó tanúbizonyságot a régiek.

Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható. Hit által ajánlott fel Ábel értékesebb áldozatot Istennek, mint Kain, és hit által nyert bizonyságot arról, hogy ő igaz, mert Isten bizonyságot tett áldozati ajándékairól, úgyhogy hite által még holta után is beszél. Hit által ragadtatott el Énók, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mivel elragadta őt Isten. Elragadtatása előtt azonban bizonyságot nyert arról, hogy Isten szemében kedves. Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” /Zsidók 11, 1-6/

500 évvel ezelőtt így bomlott ki Luther Márton számára a Szent Lélek ajándékaként az “Igaz ember hitből fog élni” üzenete. Ő akkor úgy döntött, hogy ezt a látását – de akkor ez már élmény volt számára – megosztja mindenkivel. Egyértelművé tette, a Wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezve, hogy nem az egyház, nem bármilyen emberi teljesítmény révén van üdvössége az embernek, hanem hit által – és ehhez semmilyen földi hatalom sem férhet hozzá.

Ezért – nem Luther teljesítményéhez igazodva, hanem a hit mindent megújító erejét hirdetve – Isten kegyelméből az előttünk álló évet a MEGÚJULÁS ÉVE-ként hirdetjük meg. Hit által újuljon meg minden, amihez közünk van. A tudomány ezt vissza-alakításnak – reformációnak hívja. Én pedig Isten Szent Lelkével azt hirdetem nektek, hogy mától ne reformátusok legyetek, hanem legyetek reformátorok, akik mindent – életük látható és láthatatlan jelenségéig – hitből akarnak életben tartani.

Mert az igaz ember hitből fog élni!
Ámen.

György András, Somorja református lelkipásztora.